Koronkai Zoltán SJ: A tűz közelében, mégis rejtetten

Fáber Szent Péter sok szempontból volt első az alakulóban lévő jezsuita rend életében. Ami azonban ismertségét és példamutató életének hivatalos egyházi elismerését illeti, a három rendalapító társ közül az utolsónak számít a sorban. Míg Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc oltárra emelése már 1622-ben megtörtént, Fáber Péter boldoggá avatására csak 1872-ben, szentté avatására pedig 2013. december 17-én került sor, Ferenc pápa születésnapján, egy különleges szentté avatási pápai dekrétumnak köszönhetően.

fFáber Péter volt az első, akivel Ignác barátságot kötött a párizsi egyetemen, és akit megnyert evangéliumi ideálja számára. A harmadik kollégiumi szobatárs, a szintén baszk származású Xavéri Ferenc ekkor még meglehetősen ellenszenvesen viselkedett a tanulmányokkal igencsak küszködő földijével, az idősebb korú loyolai nemes úrral, Ignáccal szemben. Fáber Péter abban az értelemben is első volt a Társaság e korai életében, hogy az Ignác körül fokozatosan kialakuló közösség tagjai közül őt szentelték legelőször pappá, aki előtt a többiek később – Ignácot is beleértve – letették a fogadalmaikat. Fáber Péter komoly tiszteletnek örvendett az első társak között, és ezt jól tükrözi az a tény is, hogy a párizsi tanulmányok befejeztével, amikor az első társak Velencébe indultak (Ignác ekkor először szülőföldjére látogatott családi ügyei elrendezésére, és csak később csatlakozott a társakhoz), a csoport vezetőjének Fáber Péter számított. Végül, Fáber Péter volt, aki legelőször távozott az örökkévalóságba az első társak közül már 1546-ban, alig negyven évesen.

Elsősége mellett Fáber Péter életében kitűnik egyféle visszatérő rejtettség is. Míg Szent Ignácnak és Xavéri Szent Ferencnek megadatott, hogy munkájuk gyümölcsét beérni lássák az egyház megújulásának területén, Fáber Péter tevékenységének gyümölcsei csak jóval később, korai halála után váltak igazán nyilvánvalóvá. A Fáber Péter életére jellemző rejtettség oly módon is megmutatkozik, hogy még földi maradványainak nyughelye sem ismert pontosan. Korai halála után ugyanis a Madonna della Strada (Úti Boldogasszony) kis templomában temették el, Rómában. Ez a szerény templomocska az első jezsuiták gondozására volt bízva, amit később az Il Gesù építésekor elbontottak, aminek következtében a korábban itt elhantolt első társak földi maradványait, közöttük Fáber Péterét is, egy közös sírhelybe helyezték. Így a most szentté avatott jezsuita ereklyéit már nem is lehet pontosan azonosítani.

A párbeszéd szentje

Ferenc pápa legelső interjújában, amit 2013 nyarán adott a jezsuita kulturális folyóiratoknak (Jó napot! Ferenc pápa vagyok), elhangzik a kérdés: „vajon a jezsuiták között a Társaság alapításától napjainkig vannak-e olyan egyéniségek, akik különösképpen megérintették a pápát?” (21. oldal) A rendalapító és Xavéri Szent Ferenc után a pápa hosszasan beszélt Fáber Péterről, akit példaképének tekint. Vajon miért? Fáber Péter milyen vonásai érintették meg Ferenc pápát? – „Az hogy párbeszédet folytatott mindenkivel, a legtávolabbiakkal, sőt az ellenfeleivel is, egyszerű vallásossága, bizonyos fokú naivitása, szolgálatkészsége, a figyelmes benső megkülönböztetése, a tény, hogy a nagy és erős döntések embere, ugyanakkor képes vonzó, nyájas maradni…” – válaszolt a pápa a jezsuita újságíró kérdésére.

Fáber Péter nagyon sok helyen fordult meg viszonylag rövid (1537–1546) apostoli élete során. Először néhány hónapig Rómában szentírástudományt tanított a Sapientia Egyetemen, majd pápai küldetésben Parmába, Ravennába és Piacenzába utazott. Innen a pápa Németországba küldte a wormsi birodalmi gyűlésre. A következő évben Németország sok városában (Speyer, Regensburg, Mainz, Köln stb.) járt. Gyóntatott, prédikációkat és lelkigyakorlatokat tartott. Bár először mindenhol csak igen kevesen hallgatták, beszédeivel hamarosan tömegeket vonzott. Küldetést kapott Spanyolországba, aztán megint Németországba, majd Portugália következett, végül a pápa a tridenti zsinatra akarta küldeni, de erre már nem futotta erejéből: Rómába érkezve már nagyon kimerült volt, csakhamar megbetegedett és néhány napon belül meg is halt.

Küldetései során több ezer kilométert gyalogolt. Rengeteg, egészen különböző emberrel kellett megértetnie magát. Találkozott uralkodókkal, egyházfőkkel, ugyanakkor foglalkozott papokkal, szerzetesekkel, világiakkal és egészen egyszerű emberekkel is. Beszélgetett elkötelezett katolikusokkal és tárgyalt meggyőződéses protestánsokkal egyaránt. „Szerény, érzékeny és mély lelki élettel megáldott ember volt, aki megkapta azt az ajándékot, hogy bárkivel barátságot tudott kötni” – mondta róla XVI. Benedek pápa.

A sziklából is vizet fakaszt

Amikor Ignác egyik legközelebbi munkatársa, Nadal Jeromos Európa-szerte körbejárt a jezsuita házakban, hogy a dinamikusan növekedő fiatal rend új tagjainak a Társaság eljárásmódját magyarázza, mindig beszélt Fáber Péterről is, mint a jezsuita eljárásmód egyik példaképéről. A jellegzetes jezsuita feladatok között szerepel „az Isten Igéjének minden egyéb szolgálata” kifejezés, ami magában foglalja a személyes lelki beszélgetések szolgálatát. Fáber Péterről itt Nadal úgy beszél, mint ennek a szolgálatnak a mesteréről: „Mindenekelőtt a lelki beszélgetések által hatott mély és erős módon az emberekre. Bárki, aki vele kapcsolatba került, még ha a lelki dolgok még oly távol álltak is volna tőle, végül megváltoztatták a hozzáállásukat. Ignác atya mondta gyakran róla, hogy »Péter a sziklából is vizet fakaszt«.”

Erre pedig szükség volt, mert először, főleg protestáns körökben, nem mindig fogadták szívesen még Fáber Pétert sem. Minderről a jezsuita szent így nyilatkozott: „az újhitűekkel szemben nagy szeretetet kell gyakorolni. Keresni kell azt, ami közös, nem pedig a hibákat, vagy a vitatott hittételeket. A barátságos beszélgetést előnyben kell részesíteni a harcos vitatkozásokkal szemben.” Bár egyháztani kérdésekben Fáber Péter nagyon szilárd volt, figyelmes kedvessége és feltétlen jóindulata gyakran megnyerte a korábban ellenséges szíveket.

Fáber Péter a remény embere volt, ugyanakkor látva az északi országokban széthulló katolikus egyházat és saját erőinek elégtelenségét, olykor megkísértette a reménytelenség szele. Naplójában mindenesetre így biztatja önmagát: „Igyekezz tehát, hogy a jó szellem eszköze légy, aki olyannak mutatja be a valóságot és annak állapotát, ahogyan Ő szeretné, és aki kész, hogy téged eszközként használjon.” Hogy mennyire hitt az ima erejében, jól tükrözi a naplóbejegyzés: „Még ha egy isteni Szó azt mondaná is neked, hogy ’Ez az ember elkárhozik’, neked akkor is meg kell próbálni minden lehetségest és nem szabad kétségbeesned.” Az első jezsuiták egyik legfontosabb célkitűzése volt az egyház megújulásának előmozdítása. E cél elérésében legfontosabb eszközként az Ignác által kidolgozott lelkigyakorlatokat látták. Amikor Ignácot megkérdezték, hogy a Társaságban ki képes a leghozzáértőbben kísérni a lelkigyakorlatokat, a rendalapító habozás nélkül Fáber Pétert nevezte meg. Bármerre járt, Fáber Péter mindenütt lelkigyakorlatokat adott. Egy idő után annyira sokan szerettek volna nála lelkigyakorlatozni, hogy egyik Rómába küldött levelében Ignácnak már azt panaszolja el, hogy ha tíz jezsuita lenne is vele, akkor sem győznék a sok lelkigyakorlatos munkát. Számos püspök, pap és világi ember talált rá a Fáber Péter által adott lelkigyakorlatok és a párbeszéd által saját hivatására, vagy újult meg a már megingásnak induló elköteleződése. Mai kifejezéssel azt mondhatjuk, hogy Fáber Péter kiváló hivatásgondozó volt. Sugárzó és vonzó  személyiségének hatása abban is megnyilvánult, hogy számosan voltak, akik a vele való találkozás, illetve lelkigyakorlatai nyomán kaptak indíttatást, hogy csatlakozzanak a jezsuita rendhez. Kiemelkedik közülük két, később szintén szentté avatott jezsuita, Canisius Péter, akit a katekizmus atyjaként, Németország apostolaként ismerünk, és Borgia Ferenc, aki Ignácot követően a harmadik általános elöljárója volt a jezsuita rendnek.

A misztikus imaélet útján

Fáber Péter miszticizmusa egy világra nyitott misztika. Amikor Istennel beszélget, vele van az egész világ. A nagy közbenjárók egyike, és közbenjáró imája nem ismert határokat. A pápáért, az Egyházért, és benne a Társaságért rendszeresen imádkozott, de mindezek mellett imákat mondott azokért is, akik a korabeli katolicizmus legnagyobb ellenségeinek számítottak, mint VIII. Henrik, Luther Márton, vagy Nagy Szulejmán szultán. Imájában közösséginek számít Fáber Péter olyan értelemben is, hogy a legnagyobb természetességgel fordul a szentekhez, sőt az angyalokhoz is! Nem véletlenül ábrázolják gyakran angyalok társaságában. Bárhova is ment, mindig az adott város védőszentjeinek és angyalainak a segítségét kérte, hogy így csakugyan eredményes lehessen a munkája.

Fáber Péterre is igaz a jezsuita jelmondat: „Megtalálni Istent mindenben.” Ezért sokat jelentenek neki a vallásosság külsődleges aspektusai. Nem csak a benső ima, hanem az ereklyék, a zsolozsma imádkozása, a szép ünnepi liturgiák, mint ahogy a küldetésszerű apostoli munka is számára mind az Istennel való mély, bensőséges találkozások alkalmai.

Mégis mindebben, és mindeközben Jézus a középpont az életében. Ezért is írja naplójában: „Jézus legyen az egyedüli gondotok”, „Legyünk mindig a jelenlétében, keressük Őbenne, mint ősforrásban önmagunkat, és testvéreinket. Keressük egymást és tiszteljük egymást Benne, a mi ősforrásunkban, létünk okában és alapjában.”

Borja Szent Ferenc mondta róla: „Fáber óriás volt, de Ignác mellett gyermek. Aki gyermeki örömmel, de ugyanakkor gyermeki alázattal és szerénységgel hatalmas munkát végzett. Tanításával sok lelket mentett meg, mindig az isteni szeretetet hirdette, mindvégig hitt a lángoló szeretet mindent átfogó és mindent legyőző erejében. Mindent szeretetből tett és mindent a szeretetből tanult. Valóban a Szeretet tanítványa volt.”