Szelenge Judit: Mindig van valaki, akihez futni lehet

1991-ben megnyílt a határ a keresztény és egyéb missziók előtt, s Mongóliába özönlöttek a világ minden tájáról a különféle rövid- és hosszútávú angoltanárok, orvosok, egészségügyi szakemberek, önkéntesek, gyülekezet-ültetők (church builders), lelkipásztorok és népes családjaik, akik rohamléptekkel evangelizálni kezdték a kétmillió mongolt.  

A fél szoba

Összegyűrt barna csomagolópapír-táj fölött repültünk. Majd üres utakon száguldoztunk végig valami Ladában, közben a barátnőm tolmácsolta, amit apukája mondott:
„Ma délután elviszlek benneteket az áruházba!”
„De hiszen ma vasárnap van, ma nincs is nyitva!”
Ezt gondoltam én, 1985 nyarán Ulánbátorban, miközben bekanyarodtunk egy sárga épület előtt. „Ez a főposta. Ide csak kijön az ember, és mindenkivel találkozik.”
Aztán kiderült, hogy az a lány, aki eredetileg meghívott, mert el akart vinni a Góbi sivatagba a szüleihez, már elindult, és megüzente, hogy menjek utána (!!!), de mivel el sem tudtam képzelni, hogy hogyan, inkább a fővárosban maradtam, és barátnőm kénytelen volt magánál elszállásolni. Mikor megláttam a másfél szobás lakást, és kiderült, hogy ott lakik apuka, anyuka, a leány, a nővére a férjével, a bátyja, annak felesége, két kisbabájuk, a két vendég rokon kisfiú és még én is, csak bámultam csodálkozva. „És hol fogunk aludni?” A család nekem adta a fél szobát.
Ennyire emlékszem az első napomból Mongóliában.

A „veszélyes katolikus nő”

Másnap a főposta előtt ácsorogtunk a tűző napon sokat, hátha felbukkan valaki, és fel is bukkant két diák, akiket még Magyarországról ismertünk. Barátnőm megkönnyebbülten köszönt el, mi hárman pedig a parkban csellengtünk tovább a verőfényben.
„Én otthagytam a Bibliámat, mikor kirúgtak az egyetemről.” „Nekem nem is volt.” „Én hoztam egyet nektek.” „Kösz. Jó, hogy nem találták meg a vámosok…”
Később megpróbáltak vodkát vetetni velem a szovjet szakemberek boltjában, mert ha nem is tudtam oroszul valami jól, mégiscsak ott volt az európai ábrázatom. Sikerült venni, de nélkülem itták meg. Az ivás inkább férfi dolog, meg aztán egy ilyen kis vallásos lánykára kár lett volna vodkát pazarolni…
Az angol Clare, aki hat évvel később a protestáns misszionárius özönnel együtt érkezett, izgatottan gyűrögette a pulcsija ujját, miközben ugyanazon az üres úton, egy valamivel modernebb Ladában száguldott a posta felé. „És ha bajba kerülök, hova fussak? Otthon csak beszaladtan egy templomba, de itt nincs templom!”
Addigra én már megtanultam, hogy mindig van valaki, akihez futni lehet, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, nemcsak másfél szobában, hanem akár egy még annál is kisebb jurtában is, és hogy vasárnap lehet a legjobban vásárolni. A főposta előtt még mindig lehetett mindenkivel találkozni. 1991-ben tehát megnyílt a határ a keresztény és egyéb (mormon, bahai, adventista, jehova tanúja, stb.) missziók előtt. Özönlöttek Mongóliába a világ minden tájáról a különféle rövid- és hosszútávú angoltanárok, orvosok, egészségügyi szakemberek, önkéntesek, gyülekezet-ültetők (church builders), lelkipásztorok és népes családjaik, akik rohamléptekkel evangelizálni kezdték a kétmillió mongolt. Néhány lelkész óva intette gyülekezetét a „veszélyes katolikus nőtől,” mesélte később a vőlegényem, aki szintén egy ilyen gyülekezetbe járt.

Ekkor tört rám a magány érzése először. Míg egyedül voltam, nem éreztem, de minél többen lettünk, annál hevesebben fájlaltam. Templom még mindig nem volt.

Edward Yarnold atya, öreg oxfordi jezsuita barátom biztatására levelet írtam Rómába, hogy küldjenek már valakit, hadd legyen itt is az Oltáriszentség. A generális, Kolvenbach atya válaszolt, hogy éppen akkor tárgyalt a mongol állami küldöttség a Szentatyával a misszió megindításáról, és biztatott, hogy ne izgassam magam tovább.

A nagy nyári sportjátékok, a Nádam ünnepén a szokásos verőfényben üldögéltünk, és hunyorogva figyeltük az íjászokat, amikor egy ismerős festőművész loholt felém végig a nézőtér előtt hosszú zöld kaftánban és svájcisapkában. „Megjöttek, megjöttek a papok! Az Ulánbátor szállodában vannak. Tudom, hogy őket vártad, ugye, jól tudtam?”

Jól tudta, de vajon ki mondta el neki? És az ugyan honnan tudta? És miért mondta tovább ennek a festőnek? És miért érzi át ez a távoli ismerős azt, ami nekem annyira fontos, hiszen neki semmit sem mond? A közösségnek olyan misztériumát éreztem meg, amit addig soha.

Kiben, mi zajlik?

A mongol ember arca olyan, mint egy gyönyörű Buddha szoboré. A vőlegényemé is ilyen volt. Soha nem tudtam, mit érez, mert nem változott az arckifejezése. Míg ő és mongol barátaim nyitott könyvként olvasták az arcomról, hogy mit érzek, és sokszor idegesek is voltak attól, hogy milyen viharosan fejezem ki magam, nekem mindig rá kellett kérdeznem mindenre, ami persze szintén idegesítette őket. Ők ugyanis pontosan tudták, kiben mi zajlik, a szoborszerű arckifejezések ellenére. Sokkal fejlettebb empátiájuk van, mint nekem, de szükségük is van rá, hiszen mesterfokon rejtegetik az érzelmeiket. Húsz év házasság sem volt elég ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, legalábbis, ami az empátia különbséget illeti. Én még mindig mindent megkérdezek, ő meg továbbra sem szorul rá, hiszen mindent érez, amit a másik ember. Ha nekem nem magyarázzák el, nem biztos, hogy rájövök, ő meg megsértődik, ha valaki elmagyarázza neki, hiszen már rég tudta, hogy mit érez a másik.

Mellettem két angol ült, régi barátaim, a feleség hirtelen fölpattant, és szélsebesen rohanni kezdett a szálloda felé. A férj loholt utána, magával vonszolva engem is az ünnepi tömegben. Fél órán át vágtattunk a tülkölő sokadalomban, autók, lovasok és gyalogosok között. Erre az ünnepre egész ménesekkel jöttek a városba a vidékiek, a szokásos háromszázezres lakosság többszörösére duzzadt, nem is beszélve a lovakról. Akkor értettem meg, hogy angol barátaim is őket várták. Miért is nem tudtam?

1992. július 12-én három misszionárius atya, a két angol és én megünnepeltük az Eucharisztiát a szállodai szoba dohányzóasztalán.

Férj és feleség

Jó lenne most azt írni, hogy és aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak, vagyis hogy hipp-hopp egyszer s mindenkorra vége lett a magányérzésemnek, hiszen megérkezett személyesen az Úr Jézus az Oltáriszentségben, meg az atyák, lehetett gyónni, áldozni, lelkivezetést kérni, szent énekeket énekelni, gyertyákat gyújtani, feszületeket csókolgatni, szentségi házasságot kötni (hurrá!), mongol barátaimnak végre nemcsak mesélni, hanem meg is mutatni. Miért volt az hát, hogy hamarosan meg az volt a baj, hogy de hisz ezek ázsiaiak, még a belga pap is igazából japán, hiszen ott élt egész életében, ráadásul mind a hárman csak férfiak, jaj mikor jönnek már az apácák, és mik ezek a tingli-tangli angol énekek, és miért nincs még egy nyavalyás füstölőjük se…

Az eufória persze még sokáig eltartott, ehhez hozzájárult az, hogy az élet tényleg nem volt könnyű, és pezsgésben tartotta a vérünket. Élelmiszerhiány, jegyrendszer, sorbanállás, rendetlenség, a kommunizmusból a demokráciába való átmenet minden tünete és bizonytalansága, a szabadság illata, mellette a szerelem (legalábbis ami engem illet), a kihívás, hogy vőlegényemmel megtanítsuk a három papot mongol nyelven beszélni, a nyelvi nehézségek – először csak a Miatyánkot meg a Csendes éjt próbáltuk mongolra fordítani, később az egész esküvői szertartást olvasmányokkal, szentleckével, evangéliummal együtt. Mindezt úgy, hogy valójában senki sem tudott semmilyen nyelven igazán jól…

Az esküvőnk, több száz év után az első katolikus esküvő Mongóliában, nagy ünnep volt. Mikor vőlegényem megígérte, hogy egészségben-betegségben, holtomiglan-holtodiglan, és átnyújtott egy kis selyem erszényt csörgő pénzekkel, jelezve, hogy el is fog tartani, a mongol rokonság meglepetten kapta fel a fejét, hogy nahát, minek ilyesmiket annyira komolyan megígérni. Utána a haverok rá is kérdeztek, hogy tényleg így gondolta-e.

Férj és feleség Mongóliában olyannyira egy testnek számítanak, hogy a Holdújév hajnalán, amikor mindenki egy ceremónia keretében köszönti a többieket, nekik nem is szabad köszönteniük egymást, mondván, hogy hiszen egyek. Mégis az év többi napján külön járnak el társaságba, szórakozni, és a hivatalos összejövetelekre szinte soha nem hívják meg a házastársat. A keresztény mongolok, élükön az első katolikus férjjel, ezen úgy próbálnak változtatni, hogy a meghívókra mindig ráírják, hogy és „házastársát”, hogy az élet minden területén látványosan kifejeződjék a házastársak egysége.

Nászajándékba a szokásos ajándékokon felül egy kisbárányt is kaptunk.

Már csak a jezsuiták hiányoznak!

Huszonkét év után a majdnem százezer protestáns mellett ezerötszázan vannak a megkeresztelt katolikusok, van székesegyház, püspök, országszerte hét plébániatemplom, húsz pap, negyven apáca, ezernyi keresztelésre kész tizenhat éven aluli gyerek (a gyerekeket csak akkor keresztelik meg, ha a szülők katolikusok, ha nem, addig várnak a keresztelővel, míg személyi igazolványt kapnak, és felnőttnek számítanak), katolikus ovi, iskolák, szeretetszolgálat, mongol nyelvű Biblia, szent énekek, liturgia, pápai enciklikák, katekizmus, szentképes kártyácskák, hittanóra, nyári tábor, cserkészet, minden van, ami csak kell. A két mongol szeminaristát Koreában már csak néhány év választja el a felszenteléstől.

A fővárosban a hárommilliós lakosság majd fele zsúfolódik különféle felhőkarcolókban, luxus villákban, a régi szép idők lakótelepein és a dombokra felkúszó kunyhókban és jurtákban. A forgalmi dugók miatt gyalogosan ugyan gyorsabb, de az urbánus fiatalság inkább elefántnyi terepjárókkal araszol a benzingőzben. Az egyetemes bűnbánat látványos nyomai, húszméteres aranyozott Buddha szobrok, magánépítésű kolostorok, sámándombok és imazászlócskák helyenként feldobják a világvárosi sivárságot.

A Google map-on megtalálhatjuk a templomunk udvarán álló Mária szobrot és a grottót, amihez a plébániánk tagjai hordták össze a köveket. Mindannyian megismerjük a saját kövünket, a mi családunk tagjait jelentő hat barna és egy fehér kő egy kicsit balra a Szűzanya feje fölött van. Igazából már csak a jezsuiták hiányoznak, meg egy pápalátogatás!