Nikl János: Korlátozott piruett - gördülő táncosok

Tizenöt éve, 1999 májusában jött létre az első magyarországi kerekes székes táncegyüttes, hogy esélyt és lehetőséget kínáljon. Esélyt a mozgássérülteknek, hogy legyőzzék fizikai és lelki korlátaikat, és lehetőséget az ép társadalomnak, hogy szembesüljön a valódi nehézségekkel. A Gördülő Tánccsoport próbáján jártam.

úÚgy indultam el, hogy nem fogok kerekes székbe ülni. Nem akarom kipróbálni, mert kettő, öt, vagy tíz percből úgysem derülne ki, milyen is az. Korábban egy újságíró, Oroszi Babett tizennégy napig élte ezt az életet. Kerekes székbe ült pár évvel ezelőtt, hogy blogot írjon róla. Szóval az a néhány perc, amíg én is gurulok, azzal összevetve képmutatás lenne. Másrészt nem tudtam elképzelni, hogyan fordulok oda megkérdezni az akkor még név nélküli archoz, kipróbálhatom-e? Ő átemeli magát egy székbe, vagy padra, én leereszkedem, és mint kisgyerek az új játékával száguldozom pár kört. Utána felállok, mert én képes vagyok rá, ő pedig visszaemeli magát. Megalázó helyzet nekem is. Zavarban vagyok. Állok a San Marco utcában Budapesten, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége előtt. Ebben az épületben tartja próbáit a Gördülő Tánccsoport. Nem tudom, hogyan viselkedjek. És azt sem tudom, hogy ezért én vagyok a hibás, a társadalom, amiben felnőttem, vagy a város, ahol nem látni kerekes székest az utcán. Nem azért láthatatlanok, mert kevesen vannak, hanem mert a főváros alkalmatlan élettér számukra.

Sárai Rita, a csoport egyik alapítója és koreográfusa mosolyogva fogad. Vidáman legyint akkor is, amikor a zavaromról beszélek. „Nem is tudom, hogy a balesetem előtt találkoztam-e mozgássérülttel. Akkoriban még nem volt lehetőségük kimozdulni a lakásukból. Bezárkóztak, vagy bezáródtak a maguk világába. Mi pontosan ez ellen harcolunk. Teljesen megértem a másik oldalt, mert mindkettőben volt részem: az egészséges és a sérült létben is.”

Törések

Rita a balesete előtt óvónő volt, de tanított általános iskolás lányoknak dzsesszbalettet és aerobikot is. „Mindig közel állt hozzám a tánc. Kislány korom óta nagyon sok bálban felléptem, mint nyitótáncos. Teljesen magával ragadott az élmény, és ez a mai napig elkísér.”

Hallgatom, ahogy Rita a balesete napjáról beszél. Pontosan felidézi a dátumot: 1997, mondja a hónapot, a napot – szombat volt. Olyan fesztelenül, olyan természetesen írja le a részleteket, mintha nem is vele történt volna. „Ez volt az előző életem utolsó pillanata. Lezuhantam a padlásról a pincébe. Eltört a gerincem. Majd a kórházban ébredtem fel a műtét után.” Amikor arról kérdezem, mi segítette, hogy feldolgozza a történteket, rám szól, ez nem így működik! „A tudatalatti hárítja, nem akarja felfogni a történteket. Olyan ez, mint a gyász. Hát, én meghaltam, akkor véget ért az előző életem. Nem fogadtam el az állapotomat.”

Az emberek egy része Ritához hasonlóan hárít a tragédia után. Mások mély letargiába süllyednek. Nem gondolkodnak, nem keresik a megoldásokat. Egyfajta vegetatív állapotba kerülnek. Ezt az időszakot Rita nihilnek nevezi. Ebből a semmiből pedig elkeserítően nehéz kikerülni. „Hazakerültem édesanyám mellé, mint egy gyerek. Feküdtem az ágyon, ő mosdatott, fürdetett, öltöztetett, ellátott. Ráadásul a kislányom az első pár hónapban, amíg az iskola tartott, nem volt mellettem. De nyáron már hazajött, és ő is sokat segített nekem. Végül két évig éltem így otthon, mire elmentem egy rehabilitációs táborba. Ott született meg a Gördülő Tánccsoport létrehozásának gondolata.”

 Mindenhol akadály

A kórházban a legszükségesebbeket megtanítják a mozgássérülteknek. Ezek a hétköznapi ember számára rutinosan végrehajtható mozdulatok. Egy sérültnek viszont bonyolultak. Ilyen például átülni a székből az ágyra és vissza, átöltözni. Vagy elmenni a fürdőbe segítség nélkül.

„Nem tudok majd otthon egyedül WC-re menni. Ennek tudatában érkeztem haza” – meséli Kuczkó Zsóka, aki Zalaegerszegről utazik fel a budapesti próbákra. Ugyanis hiába tanulnak meg a balesetük után kerekes székben mozogni, minden lakásban jelentős átalakításokra lenne szükség az akadálymentes közlekedéshez. Képzeljen el az olvasó egy negyedik emeleti panellakást. A bejáratnál – jobb esetben – ugyan van a babakocsiknak épített rámpa, ám ez meredek és csúszós. Lehetetlen egyedül felkapaszkodni rajta. Olyan, mint egy síugrósánc. Aztán a lakásba beérve már csak a szűk folyosókkal, az alulméretezett mellékhelyiséggel és a küszöbökkel kell megküzdeni. Átalakítás, vagy segítő nélkül élhetetlen környezet.

Zsóka egy ilyen negyedik emeleti lakásban feküdt két évig, mire sikerült onnan elköltöznie, és önállóan kijárhatott az utcára. „Ekkor nyílt ki előttem a világ. Rádöbbentem, hogy a tizenéves lányom, a gondozóm, nem élheti a saját életét, mert csak az anyukáját ápolja. Az újságban olvastam egy rehabilitációs táborról. Eldöntöttem, hogy elmegyek oda, s az volt az első dolgom, hogy visszakértem a lányomtól a sminkkészletemet, amit évek óta nem használtam” – meséli Zsóka harsányan nevetve. Aztán pirulva magyarázkodik, hogy igenis vissza kellett kérnie, hiszen utazni készült. Bár még azt sem tudta akkor, hogyan tud székestül felszállni egy buszra.

Tükrök

Rita és Zsóka életében is ugyanaz a tábor hozta el a fordulatot. Hasonló sorsú, mozgássérült emberek közé kerültek, de találkoztak súlyosabb esetekkel is. „Ott szembesültem azzal, hogy náluk lényegesen jobb állapotban vagyok. Megtapasztaltam, hogyan élnek azok a sérültek, akik beszélni sem tudnak, vagy nincs karjuk. Egyszer telefonkártyához kellett pénzt váltanom. Egy fiatalember sietett a segítségemre. Az asz talra tettem a pénzemet, ő pedig a lábával megfogva leszámolta, felváltotta, és visszatette az aprót. Ha az ilyen emberek boldogok, akkor nem sajnáltathatom magam, hanem meg kell próbálnom egy új életet felépíteni. Mert ebben az állapotban is teljes értékű ember lehetek” – mondja Zsóka.

Körbe, könnyedén

Egy számítógépekkel körbevett helyiségben állok. Középen nagy tér, ez a „színpad”, az ablak előtt pedig tornyokba rakott zöld székek pihennek. Az egyik falon felirat hirdeti: „Ami nekünk nélkülözhetetlen, az mindenki másnak kényelmes.” A hangszóróból a Moon River című szám szól, az Álom luxuskivitelben című film egyik betétdala. Pontosabban annak valamelyik feldolgozása. Elkezdődött a próba.

„Az elnyújtott dallamok, a lassú zene miatt ez a koreográfia nagyobb kihívás, mint egy dinamikus dalra komponált mozgássor” – magyarázzák a táncosok, miközben keringőznek. Figyelniük kell az időzítésre, hogy egyszerre emeljék a karjukat. „Az előadásokon összeszedettebbek vagyunk” – fogadkoznak. Nyolcan-kilencen lehetnek. Van köztük, aki végig koncentrálva hajtja végre a feladatot, van, aki csak mosolyog egyfolytában. Egy-egy lépés a táncban, gördülve egy fél, vagy negyed fordulatnak felel meg. Talán valamivel hangsúlyosabbak a kézmozdulatok, hiszen a párok nem fogják egymást folyamatosan. Így siklanak körbe-körbe, néha eltávolodva a másiktól, a Moon River hangjaira.

A Gördülő Tánccsoport több órányi repertoárból válogathat egy fellépésen. Ezekből pedig akad bőven. Sárai Rita a lánc összefűzött szemeihez hasonlítja az előadások egymásból kiinduló sorozatát. Különösebb szervezés és keresgélés nélkül mindig jön az újabb. A közönség pedig tátott szájjal, időnként sírva, de nagy lelkesedéssel figyeli az említett keringőt, vagy akár a kánkánt. De készítettek koreográfiát a Most múlik pontosan című Quimby dal Csík Zenekar féle feldolgozására is.

„Én is hárítok”

A tornyokba rakott zöld székek egyikén ülök, vagy átlavírozok egy számítógépasztalig. Így figyelem a folyamatot, ahogy az „egy-két-há, egy-két-há” parancsokra gépiesen végrehajtott mozdulatokból a próba vége felé összetett tánc kerekedik. Időnként megállnak, ha valaki nem érti, mit is kell csinálnia, vagy egy kivetítőn nézik vissza a produkciót. Ilyenkor ismét pozíciót váltok – szék, asztal, szék – hogy kerüljem a feltűnést. A visszajelzés persze fontos, én pedig bármennyire is akarom, nem lehetek láthatatlan. Felkérésre kénytelen vagyok értékelni a táncot egytől ötig. Persze, hogy ötös – mondom. Ők meg kinevetnek, mert túlzásnak vélik. Mondják is, hogy szerintük ez még csak hármas.

Egy ilyen szünetben vetődik fel, hogy mégiscsak megmutatják, mire képesek. Nézzem meg a „Most múlik…” koreográfiáját! Elindul a Csík zenéje, megszólal Majorosi Marianna éneke, és csak négyen maradnak a terem közepén. A kezdés itt is lassabb, de a zene és a szöveg együttese olyan feszültséget hordoz magában, aminek később robbannia kell a táncban is. Így is történik.

Pörögnek, forognak, közben Ferenczi Tünde, az egyik páros tagja hangosan nevet. Mint gyerekkoromban a kislányok az utcán, akik egymást forgatták és pörgették, miközben kacagtak. És a nevetés akkor sem maradt abba, amikor elszédültek, és a földre rogytak. Itt, a zene csúcspontján a táncosok a kerekes széket elengedve, egyik kezükkel a másikét fogva húzzák, taszítják egymást, így folytatva a forgások sorát. Én aggódom, nehogy összeütközzenek, vagy felboruljanak. Ők meg nevetnek tovább. Főleg Tünde. A tánc végén is ő az, aki rám néz, és kicsit fújtatva közli: „Most te jössz! Próbáld ki!” Ekkor jut ismét eszembe, hogyan is indultam el otthonról, hogy az csak képmutatás, megaláztatás lenne. És nem is akartam kipróbálni. Azt hiszem, én is hárítok.

Kinyílik a világ

Tünde két éve maga választotta a kerekes székes életmódot. Születési agyi oxigénhiány miatt gyerekkora óta segítséggel, vagy bottal járt. Állapota rosszabbodása, és az egyre erősödő csípőtájéki fájdalom miatt döntött úgy, hogy kerekes székbe ül. A tánccsoportot is tudatosan kereste fel. „Semmit sem csináltam járó koromban. Dolgoztam, aztán hazamentem. Csak erről szólt az életem. Amikor a széket választottam, rájöttem, hogy mennyivel könnyebbek a mindennapjaim azáltal, hogy nem használom a lábamat. De tudtam, hogy kell még kezdenem magammal valamit. Így jött a tánc, ami kimozdított.”

Tünde magabiztosabb és nyitottabb, mióta a társulat tagja. Közvetlenebb a munkahelyén is, könnyebben teremt kapcsolatot. Ráadásul mozgékonyabb lett. „A fellépéseknek köszönhetően olyan helyeken voltam, ahová még járó koromban sem jutottam el. Kinyílt a világ előttem. Az én küldetésem a kerekes székkel az, hogy boldogabbá tegyem azoknak az embereknek az életét, akik a négy fal között vannak, és nem tudnak magukkal mit kezdeni.”

Vátozások

Zsóka is alapítója a Gördülő Tánccsoportnak. Az elmúlt tizenöt évben több új tag esetében is megfigyelhette a Tünde által elmesélt pozitív változásokat. Ahogy zárkózottan, depressziósan megérkeznek, majd egy-két hónap, vagy egy év elteltével lassan felengednek, kinyílnak. De ugyanezt saját magán is érzékelte. „Nekem ez a másik, új életem sokkal színesebb, változatosabb, élménydúsabb, szórakoztatóbb, mint a baleset előtti. Én nem szeretnék visszatérni a régi életembe. Minden jó azóta adatott meg nekem, mióta kerekes székben ülök.” A csapat tagjainak nagy része nem hagyományos kerekes székben táncol. Tündéé is úgynevezett aktív szék. Ebben ülök most. Ezek a speciális eszközök az aktív mozgási igény kielégítésére szolgálnak. A mindennapos használat mellett alkalmasak labdajátékokra, vívásra, vagy éppen a táncra is. Minden szék egyedileg készül, hogy ideális ülőhelyzetet biztosítson. De figyelni kell a súlypontra is. Tünde magas lány, hasonló a testalkatunk, így az ő széke nekem is megfelel. Azért ne dőljek nagyon hátra – figyelmeztetnek –, mert könnyen felborulhatok! Megyek két kört, fordulok egyet, és Rita máris részletezi a pörgések, forgások lényegét, fortélyait. Megfogjuk egymás kezét, és elkezdődik az a különös tánc, amiben én vagyok a béna. Pörgünk és forgunk, míg rá nem érzek a lényegére.
–Mindenre képesek vagyunk – magyarázza Zsóka. Akadályok mindig is voltak, de ledönthetők. S amikor ezt sikerül megtenni, akkor nemesebbé válunk, és jobban érezzük magunkat. Főleg, ha magunk, segítség nélkül visszük véghez.
– Úgy érti, hogy egyedül? – kérdezek vissza.
– Nem egyedül, hanem önállóan! A kettő nem ugyanaz.