Bartók Tibor SJ:
Jézus Társasága feloszlatása és visszaállítása

A jezsuita rend – kezdeteitől fogva – hidat képezett az evangéliumi üzenetet hordozó Egyház és a világ között. A Jézus Társasága arra emlékezik az idén, hogy VII. Pius pápa 1814. augusztus 7-én visszaállította a rendet, amit XIV. Kelemen 1773. július 21-én feloszlatott.

eEgy szerzetesrend pápai eltörlése nem újdonság az egyház életében. Pápák töröltek el lesüllyedt, megreformálhatatlan szerzetesi közösségeket a történelem során. A jezsuiták megsemmisítése és feltámasztása azonban túlmutat egy szerzetesrend vagy az egyház belső életének válságán. A Társaság lerombolása és újraindítása az egyház és a modern világ kapcsolatának a válságába szövődik bele. Ezt szeretnénk ebben az írásban körüljárni, felelevenítve a történeti eseményeket és keresve az értelmüket. A történelem persze fura szerzemény. Minél közelebb megyünk hozzá, annál inkább megmutatja mennyire bonyolult és leegyszerűsíthetetlen pusztán évszámokra, dokumentumokra vagy csatákra. Így van ez a Jézus Társasága feloszlatásával és visszaállításával kapcsolatban is. Eltörlése és visszaállítása nemcsak egy-egy pápai bulla, hanem hosszú folyamat eredménye, amit – ha csak nagyon vázlatosan is – de kénytelenek vagyunk felvázolni.

Az Egyház ügynökei?

A legfőbb kérdés, amivel szembesülünk, így hangzik: vajon hogyan vált lehetővé, hogy a 18. század közepére csaknem 23 ezer főt számláló jezsuita rend, amely kollégiumain, házain, misszióin keresztül az Egyház egyik legerőteljesebb és a társadalomra legnagyobb hatást gyakorló közösségeként szolgált, eltörlendő akadállyá váljon? A válasz összetett, s itt legfeljebb csak néhány elemére hivatkozhatunk. A jezsuita rend – kezdeteitől fogva – hidat képezett az evangéliumi üzenetet hordozó egyház és a világ között. Az ifjúságnevelés, a kultúra, a szociális és politikai élet, valamint az újonnan felfedezett népek jelentették azokat a területeket a szó szoros és átvitt értelemében, ahol a Társaság hídszerepe megvalósult. Csakhogy az a még viszonylag egységes, középkorból örökölt szellem, melyben a vallási és a szekuláris értékek és érdekek egységet alkottak, s amelyben Loyolai Szent Ignác megálmodta a Jézus Társaságát, a 18. századra már javában bomlásnak indult. Az abszolút monarchiák uralkodói és politikusai már az előző században is nemegyszer az egyre inkább Rómára centralizálódó egyház ügynökeinek tekintették Szent Ignác fiait. Időnként kiűzéssel fenyegették, vagy ténylegesen büntették is őket. Annál is inkább, mert egyes jezsuita teológusoknak a zsarnok-gyilkosságról vallott szabadabb nézete keresztezte az abszolút törekvéseket. A jezsuitákat a pápához kötő negyedik fogadalom is gyakran vált kritika tárgyává az egyre gyarapodó anti-jezsuita irodalomban. Az udvari gyóntató jezsuiták gyakran kényszerültek késélen egyensúlyozni a helyi elvárások és a Róma iránti hűség konfliktusaiban. A kialakuló nemzetállam-eszmék, amelyek ideológiailag formálták át az európai népek gondolkodását, egyre nehezebben tűrtek egy szerzetesrendet, amely az evangéliumi szeretetparancsra hivatkozva hangsúlyozni igyekezett nemzetköziségét, még ha ez a gyakorlatban egyre kevésbé is valósult meg. A jezsuiták elleni gúnyiratok, többek között a híres Monita secreta, úgy állították be a rendet, mint egy nemzetek feletti összeesküvő szervezetet, amely világuralomra készül. A 18. századi felvilágosodás eszmeáramlata egy új világ- és emberképet rajzolt, mely az értelem autonómiájára és szabadságára hivatkozott. Az egyház, s benne a jezsuita rend egyre kevésbé, legfeljebb egy védekező magatartás szintjén volt képes szembesülni ezzel a kihívással. Megindult az a nagy bezárkózási folyamat, amely lényegében a II. vatikáni zsinatig tartott. A jezsuiták ugyanakkor igyekeztek megőrizni a 17. században kidolgozott etikai felfogásukat, az ún. probabilizmust*, amely még mindig nagyobb szabadságot biztosított a gyakorlati cselekvés, az új helyzetekhez való alkalmazkodás, végső soron a kegyelemmel való együttműködés számára. Ezzel viszont állandó céltáblája lettek az egyházon belül a konzervatív köröknek, különösen a 18. században újjáéledő janzenizmusnak, amely egy szigorú Istent és egy szabadságában gyökeresen korlátozott embert hirdetett. Janzenista és más rigorista irányzatok számára a jezsuiták laxistáknak számítottak, akiktől óvni kell az ifjúságot. A bibliai Kinyilatkoztatást egyre szűkebb módon értelmező teológiai és lelkiségi áramlatokkal szemben a jezsuiták igyekeztek ragaszkodni a Lelkigyakorlatokból örökölt szerető, megbocsátó, mindenütt jelenlévő Isten vonásaihoz. Mindez nagyobb megértést kölcsönzött számukra a távolkeleti missziókban az ősi kultúrákkal szemben. Ellentétben a koldulórendek misszionáriusainak merev magatartásával, Ignác fiai elfogadták és beépítették a helyi kultúra egyes elemeit – így Kínában az ősök tiszteletét – a vallási szertartásokba. Ez a kezdeti „inkulturációs” magatartás vezetett aztán a száz éven át tartó rítusvitához, amely 1742-ben egy elítélő pápai bullával zárult, s mintegy a missziók befagyasztásával, elsősorban Kínában. Dél-Amerikában az Uruguay folyó menti missziók váltak konfliktus tárgyává. Ez azonban nem teológiai, hanem kifejezetten politikai ütközetet jelentett. 1750-ben hét, addig spanyol fennhatóság alatt álló jezsuita redukció került portugál fennhatóság alá. A redukciók guarani indiánjai nem akarták földjüket és a számukra biztonságot jelentő redukciókat elhagyni, így a spanyolok és a portugálok céltáblája lettek. A Misszió című film ezeknek a redukcióknak a felszámolását örökítette meg. A felsorolt események, változások – végletesen leegyszerűsítve, de azért világosan – mutatják, hogy a Jézus Társasága a 18. század közepére egyre inkább elszigetelődött úgy az egyházon kívül, mint azon belül. Miközben híd akart lenni az egyház és a világ között, valójában nem vette észre, hogy a kettő közötti szakadék egyre szélesebb lett, a hídfők egyre messzebbre kerültek egymástól, ami elkerülhetetlenül a híd megsemmisüléséhez kellett, hogy vezessen. Felvilágosult filozófusok, szabadkőműves befolyás alá kerülő abszolút uralkodók, janzenista és konzervatív egyházi körök számára a Társaság egyaránt akadállyá, megsemmisítendő ellenséggé vált. Miközben rendtagjai számában, kollégiumaiban, misszióiban és számtalan apostoli munkájában még egyre gyarapodott és a társadalom jelentős részében tekintélynek örvendett, valójában egyre több befolyásos kör úgy tekintett rá, mint a társadalmi és egyházi béke gátjára.

Folyt. köv.

* A probabilista erkölcsi felfogás szerint egy vélemény követhető, tehát cselekedetre váltható, amennyiben valószínű (prabilis), vagyis mellette bizonyító érvek szólnak, még akkor is, ha egy ellenkező vélemény valószínűbbnek tűnik.