Tőzsér Endre SP: Erős idők, erős szimbólumok

A húsvétot megelőző negyvennapos időszak (miként a karácsonyt megelőző advent is) az olasz liturgikus szóhasználatban „tempo forte”, vagyis erős időszak. Nem véletlenül, hiszen egy olyan Isten misztériumával találkozunk, aki emberi várakozásunkat messze felülmúlóan „erős”: ez az Isten olyannyira erős, hogy a Názáreti Jézusban vállalja a földi emberi lét kicsinységét és gyengeségét, vállalja a kiüresedést egészen a kereszthalálig, hogy a gyenge ember melletti szolidáris szeretete által a maga erős, valóban időtálló, örök szeretetéletébe kapcsoljon minket.

aA magyar nyelvben ezt a negyvennapos időszakot sajnos nagyböjtnek hívjuk, s ezzel azt sejtetjük, mintha az ember legfőbb dolga a böjtölés lenne. Hagyományosan a bűnbánat, az elcsendesedés, az ima időszakának tartjuk, amikor felülvizsgáljuk életünket, és szeretnénk közelebb kerülni lélekben Jézushoz. Természetesen jól gondoljuk, hogy mindez hozzátartozik, ugyanakkor mégsem szűkíthetjük a szürke hamu által kiváltott szomorkodásra. Ez a negyvennapos időszak bizony az öröm ideje is, hiszen Istennek a végtelen, ingyenes szeretetét ünnepeljük. Nem a kereszt (mint faállvány) váltott meg bennünket, hanem a keresztre feszített Jézus, aki akkora hittel, reménnyel, szeretettel adta oda magát az Atyának, hogy ő nem hagyhatta a halál árnyékában, s új életet ajándékozott neki, sőt minden ember új életévé tette.

A nagyböjti időszak egy szimbolikus cselekvéssel, a hamvazkodással, a hamuval való megszórással veszi kezdetét, s a liturgikus év szimbólumokban leggazdagabb napjaiba, a szent három napba torkollik: virágvasárnap megjelenítjük Jézus diadalmas bevonulását, győzelmi pálmaágakkal (vagy barkával); nagycsütörtökön megszólalnak, majd három napra elhallgatnak a harangok, a csengők, az orgona, elvégezzük a lábmosás szertartását, az oltáriszentségi Jézust egy mellékoltárra visszük, megfosztjuk az oltárt díszeitől; nagypénteken hódolunk a kereszt előtt; nagyszombat estéjén, vagyis húsvét vigíliáján pedig megszenteljük a tüzet, feldíszítjük a húsvéti gyertyát, az égő lángot gyertyáról gyertyára továbbadjuk, meghallgatjuk a húsvéti öröméneket, a pap megáldja a keresztvizet, a fehér ruhába öltözött keresztelendők égő gyertyát kapnak, megkenik őket krizmával… – számtalan jelképes cselekvéssel egészül ki tehát a szentmise szimbólumokban egyébként is gazdag eseménye.

Amikor a hétköznapi szóhasználatban szimbólumról van szó, általában olyasmire gondolunk, ami a valóságossal ellentétes, vagy legalábbis nem ér fel a valóságossal: „csak jelképes, nem valóságos”. A közlekedési jelzőlámpa egy közmegegyezésen alapuló szimbólumrendszer, önmagán túlmutató jelentést hordoz (meg kell állni, el kell indulni, vagy készülni kell ezekre), de az ember figyelmen kívül is hagyhatja ezt a jelentést: a jelzőlámpa azt a lehetőséget, amelyet felkínál, önmagától nem valósítja meg. A születésnapi torta jelzi szeretetünket, a másik létezése feletti örömünket, hálánkat, de mégsem ér fel magának a szeretetnek, az örömnek és a hálának a valóságával. Ugyanakkor szükségünk van szimbólumokra és jelképes cselekvésekre, amelyek érzékelhető valóságuknál, kapcsolatteremtő képességüknél fogva elengedhetetlenek társas életünkben.