Előző cikk Következő cikk

Balázs Zoltán: Hátha mégis igaz?

Henry Newmant egész életén át foglalkoztatta a hit és az értelem viszonya. Ezt mindenekelőtt két dologgal hozhatjuk összefüggésbe. Az egyik történelmi, a másik személyes.

aA történelmi ok az, amiről egykor sokan úgy tanulták, hogy a felvilágosodás gondolkodásának egyik fő jellegzetessége a racionalizmus, azaz az értelembe vetett hit – hogy máris egy paradox állításhoz jussunk. Miféle hitről, meggyőződésről volt is szó? Arról, hogy minden ember rendelkezik azzal a képességgel, hogy az előterjesztett bizonyítékok, tények és a vele született logika alapján szuverén módon eldöntse bármilyen állításról, hogy igaz-e vagy hamis. S ez így önmagában nem is látszik veszélyes felfogásnak. Mi több, a középkori skolasztikának sem lett volna ezzel szemben ellenvetése. A ratio valóban egyetemes képesség, vallották a hittudósok is, sőt, az általuk kidolgozottaknál elvontabb és finomabb megkülönböztetéseket, érvmeneteket a filozófiatörténetben ritkán találunk (a modern logika a középkorban született). Akkor mi a baj a felvilágosodás racionalizmusával? Voltaképpen nem más, mint hogy ezt a képességünket abszolutizálta, a megismerés és az igazság elfogadásának egyetlen mércéjévé, másként fogalmazva: a hit tárgyává tette. S aztán persze elsősorban a vallási meggyőződések, dogmák, hitelvek tesztelésénél találta úgy, hogy a vallásra (legfőként, bár nem kizárólag, a kereszténységre) épülő teológia nem állja ki az ész próbáját, mert ellentmond a logikának és gyatra bizonyítékokon alapul.

Newman idejében azonban már jelentkezett a romantikus kor ellenhatása. Csakhogy a romantika nem a középkori teológia fogalmait és fölismeréseit kívánta rehabilitálni, hanem az ész zsarnoksága ellen lázadni, az általa, úgymond, elnyomott szenvedélyeket és érzéseket fölszabadítani. Nem az igaz ismeretre volt kíváncsi; helyesebben az igazságot végső soron teljesen személyes, ezért közölhetetlen és egyedi dolognak tekintette.

Nem árt ha tudjuk, hogy az igazság megismerésének logikai és misztikus útját a középkori teológia sem tudta véglegesen összhangba hozni. Aquinói Szent Tamás, a legnagyobb gondolkodók egyike, 1273. december 6-án olyan látomásban részesült, amely után sokáig egyetlen sort sem volt képes leírni, illetve diktálni. A legelegánsabb és legzseniálisabb teológiai rendszer sem tesz hívővé senkit; ám a legmisztikusabb, legbensőségesebb természetfölötti élmény, tapasztalat sem garancia arra, hogy az igaz úton járunk.

Newmannek tehát egyszerre volt nehéz és könnyű dolga, amikor a hitről és az értelemről valami újat és érvényeset kívánt mondani. A nehézség magából a feladatból adódott. Amiért mégis könnyűnek is nevezhetjük, az nem más, mint a feladat ismerőssége. A nyugati ember számára fájdalmasan ismerős tapasztalat ez a kettősség, vagyis hogy a vallási igazságnak mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie, pontosan úgy, mint a tudomány igazságainak; ugyanakkor a vallás igazságai mégis hordoznak valami közölhetetlent, hiszen olyan dolgokról szólnak, amellyel kapcsolatban tapasztalataink szükségképpen korlátosak és személyesek.

Az úton levés embere

S akkor lássuk a másik, személyes vonatkozást. Newmanról sokszor elmondják, hogy a legnagyobb konvertiták (megtérők) egyike. Ez alapjában véve félrevezető állítás, illetve csak rendkívül szűk, jogi értelemben igaz: amennyiben Newman formális fölvételére utal a katolikus egyházba. De nála mélyebben és következetesebben, totálisabban vallásos embert elgondolni is nehéz. Ő nem a megtérés, hanem az úton levés alakja volt, gyermekkorától fogva. Nem véletlenül legnépszerűbb műve az Apologia: ez a hit bizonyítása a lehető legszemélyesebb, mégis mindenki számára érthető és átélhető módon. Newman a hitet, a hit és értelem viszonyát nem egyszerűen vizsgálati tárgynak, filozófiai problémának, de nem is misztikus kalandnak, valamiféle romantikus szerelmi vagy szeretet-ügynek tekintette. Pontosan tudni akarta, mit hisz és miért; de egyetlen percig sem gondolta, hogy azért hisz, mert bármit is pontosan tud.

Ez nem egyszerűen szójáték. Newman igen részletes, hosszan végiggondolt, helyesebben végigelmélkedett filozófiai fogalomtárat alkotott a Grammar of Assent című művében (a cím hosszabb), amelynek szabatos magyar megfelelőit még nem alkottuk meg. Ezért egyelőre csak megközelítőleges pontosságra van lehetőségünk, ha nyomon akarjuk követni Newmant abban, ahogyan a hit (faith) valóságát leírja.

Induljunk ki abból, amiről föntebb már szó volt: a rációt fordítsuk észnek, s tekintsük olyan képességünknek, amely valóban arra való, hogy logikai viszonyokat derítsünk föl, tapasztalati tényeket vessünk össze egymással, fogalmakat különböztessünk meg egymástól. Ez a képességünk pontosan ugyanúgy működik a vallási tapasztalatok és eszmék világában, mint bárhol másutt. Ámde – mondja Newman – van két probléma. Az egyik, hogy az ész legföljebb valaminek a belátásáig juttathat el bennünket, elfogadásáig nem. A János-evangélium egyik legmegdöbbentőbb fordulata, hogy miután Jézus véghezvitte legnagyobb csodáját, Lázár föltámasztását, ellenségei úgy érvelnek, hogy mivel csodái miatt sokan hisznek benne, ez a nép romlására lesz, tehát meg kell ölniük. Lázárt is. Nem abszurd? Magyarán belátják, hogy amit Jézus tesz, az természetfölötti; sőt még azt is, hogy ennek következménye valami furcsa dolog, a benne való hit; akár azt is felfogják, hogy a pusztítás nem megoldás saját problémájukra. Ám a logikus gyakorlati lépésre, azaz Jézus elfogadására képtelenek. Az ész tehát hibátlanul működik, mégis teljesen ellentétes reakciókat vált ki az emberből. Ez azonban ellentmond a felvilágosodás előfeltevéseinek, mindenekelőtt annak, hogy az ész – a ráció – egyértelmű gyakorlati útmutatást ad minden embernek.

A másik probléma pedig az, hogy végső soron minden, amit az ész meg tud közelíteni, esetleges. Még az elvont igazságok is gyakran túl vannak az ész által felfogható, belátható határokon: ma már nem is a teológia, hanem a természettudomány szállítja számunkra ezeket az igazságokat (lásd a fény hullám- és részecsketermészetét, a kvantumfizika indetermináltságelvét, a szingularitás ideáját, vagy egyszerűen az univerzumról egyszerre állítható végesség-végtelenség tézisét). A Szentháromság dogmája ezekhez képest majdhogynem egyszerűbb, mert személyesebb, analógiákkal megközelíthetőbb teológiai tétel. A tapasztalatról pedig eleve tudjuk, hogy nem lehet abszolút. Semmilyen bizonyíték nem tekinthető perdöntőnek az embert leginkább foglalkoztató végső kérdésekben. Lázár feltámasztása után minden bizonnyal ugyanez történt sokakkal: láttak, de nem hittek; s mivel meg akarták keresni, ezért meg is találták a számukra oly szükséges kifogásokat és ellenvetéseket. De ez fordítva is működik. Talán mindenki ismeri azt az érzést, amiről abban a kis történetben szó van, amelyben a szkeptikus fiatalember fölkeresi az idős tudós rabbit, hogy hitéről faggassa. A rabbi fogadja. A fiatalember fölteszi a kérdéseit, elősorolja kifogásait és ellenvetéseit. Választ azonban nem kap. A csönd egyre hosszabb és hosszabb. Majd megszólal a rabbi: „Hátha mégis igaz?”

Az ember érteni kezd

Az ész tehát önmagában gyönge és esendő. Nem ad sem erőt, sem biztonságot; sem igazságot, sem bizonyosságot.

Ám ha kidobnánk az ablakon, ostobán, sőt, bűnösen járnánk el. Az ész (ráció) ugyanis szükséges és elengedhetetlen eszköze, vagy inkább eleme az értelemnek, vagyis az intellektusnak, mondja Newman, ami az egész ember ésszerű, értelmes beállítottságát alapozza meg, valahogy úgy, ahogyan a lelkiismeret az ember morális beállítottságának, erkölcsi természetének az alapja. Ez a hasonlóság rendkívül fontos. Akármennyire is esetlegesek azok a szabályok, normák, elvárások, amelyeket környezetünk, társadalmunk támaszt velünk szemben; akármennyire is bonyolultak bizonyos erkölcsi helyzetek, a lelkiismeret ezek egyikéből sem vezethető le, éppen fordítva: a lelkiismeret mindezek fölött áll. Nem abban az értelemben, hogy a szabályt megváltoztathatja vagy a helyes morális okoskodást felülírhatja, hanem abban az értelemben, hogy az ember magatartását, döntését csak ezzel lehet magyarázni. Másként: nem a szabálynak, az okoskodásnak engedelmeskedünk vagy állunk ellent, hanem a lelkiismeretünknek. S a vallásos ember a lelkiismeretben már természetfölötti erőt is megpillant, helyesebben nem erőt, hanem személyt.

Ahogyan tehát az erkölcsi cselekvés a lelkiismeretvezérelte ember tette, úgy a hit az intellektus-vezette ember tette. A hit nemhogy ellentétben nem áll az értelemmel, hanem belőle következik. Nincs ebben semmi rejtély, érvel Newman, ez mindennapos tapasztalatunk. Értelmes lények vagyunk, azt akarjuk, hogy igazunk legyen, azaz vágyunk arra, hogy amit csak tudunk, azt jól, helyesen tudjuk. De minden tudásunk töredékes, valószínűségeken alapul, ezért részben téves, részben helyes. Ha mármost ezt a két dolgot – tudásunk szükségképpeni töredékességét és a teljes igazság iránti vágyat – egymás mellé rakjuk, akkor máris intellektusunk, azaz értelmes lényünk legnagyobb próbatétele előtt állunk. Vagy amellett döntünk, hogy nincs értelme az igazságba vetett hitnek, nincs értelme keresni és kutatni; vagy amellett, hogy nem véletlenül kell döntenünk. Valakinek valamilyen célja volt azzal, hogy ilyen dilemma elé állított bennünket. Mindkét döntés személyes, a rációból nem vezethető le, de egyik sem értelmetlen. Mindkét döntés hitbeli: az előbbi az igazságba vetett remény elutasítása, az utóbbi annak elfogadása.

A hit ugyanis végső soron remény, bizalom: fides. Newman maga idézi a Zsidókhoz írt levél kulcsmondatát: „A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk.” (11,1) Mit remélünk? Azt, hogy van igazság, s hogy az megismerhető. A természetes értelem, a teljes embert meghatározó intellektus, a hitérzék tévedhetetlenül figyelmeztet mindenkit, úgy, ahogy a lelkiismeret: döntened kell. S ha a hit mellett döntesz, valójában máris többet tudsz, mint az, aki ellene, mivel már fölsejlik előtted az igazság következő részlete, az, hogy döntésed azért volt személyes, mert ezzel valaki valamire meghívott. S ha bízol abban, hogy ez a meghívás nem ellenséges, hanem baráti, akkor az igazságban való reményre szóló hit tettre sarkall, közeledésre, vágyakozásra, azaz a szeretet legelemibb mozdulataira.

Ahogy a magzat megmoccan, Erzsébetet betölti a Szentlélek. Minden gyermeket váró pár az első moccanás után anya és apa. Húsvét hajnala még nem a hit születése – milyen bátortalanok, hitetlenkedők az apostolok! –, hanem első szívdobbanása. De a hit első rezdülése, első apró mozdulata után minden más lesz. Az ember érteni kezd.

Bár Newman tudtommal nem foglalkozott részletesen Canterbury Szent Anzelm teológiájával, kettejük között szinte megdöbbentő alkati, gondolkodásbeli hasonlóság van. Anzelm az egyik legizgalmasabb kora-középkori gondolkodó, Proslogion című (rövid!) műve mai szemmel olvasva is hihetetlenül friss, izgalmas szöveg, az imádság és a kutatás, a hit és az értelem együttműködésének lenyűgöző példája. Húsvét éjszakáján kell olvasni. Befejezésképpen az első fejezet végéről idézek néhány mondatot, mert mindennél tömörebben fejezi ki Newman alapgondolatát is: „Nem próbálok, Uram, mélységedbe hatolni, mivel értelmemet semmiképp sem foghatom Ahhoz; de vágyom valamennyire is megérteni igazságodat, amiben hisz, amit szeret a szívem. És nem azért törekszem érteni, hogy higgyek, de hiszek, hogy érthessek.”*

 
* Canterbury Szent Anzelm: Monologion; Proslogion. Ford. Dér Katalin et al. Budapest, 1991, MTA Filozófiai Intézet, 145. p., (Religio könyvek)