Előző cikk Következő cikk

Koronkai Zoltán SJ: Nagyhét Kárpátalján

Jezsuita szervezésben egy csoportnyi fiatal évről évre együtt ünnepli a nagyhét szent napjait olyan helyeken, ahol a paphiány miatt egyébként a szertartások elmaradnának. Tavaly a kárpátaljai Beregszászon, a magyar cigányok lakta Beregújfalun, Macsolán és Ardón jártunk.

eEzeknek a misszióknak több haszna is van: egyrészt mi, jezsuiták segíteni tudunk az egyházmegyés paptársaknak az egyházi év legsűrűbb, feladatokban legbővebb időszakában, másrészt a fiatalok szolgálni tudnak részvételükkel a liturgiákon, végül pedig a szent három nap szertartásaira való készület komoly lelkigyakorlatot is jelent a résztvevőknek. A kárpátaljai Beregszászra Michels Antal plébános meghívására érkeztünk. Varga László rendtársammal ketten voltunk jezsuiták és egy busznyi fiatal jött velünk, különböző csoportokból (Szentjánosbogár Közösség, Regnum Marianum Közösség, Taizé, Montserrat Hivatástisztázó Ház, az Útkeresők háza). Beregszászon volt a szállásunk, és innen jártunk ki a különböző helyekre a szertartásokat végezni.

Ismerkedés Kárpátaljával

Útközben a buszon Kárpátalja igen viszontagságos történetéről hallhattunk. A Kárpát-medence többi magyarlakta területét ért megpróbáltatásokhoz képest ezen a vidéken talán még többször átrobogott a történelem úthengere. Például az egyébként jó magyar–lengyel kapcsolatok történetében ritka epizód, hogy a lengyelekhez itt keserű emlékek fűződnek. 1657-ben II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát megbosszulandó lengyel seregek égették fel Beregszászt és mészárolták le lakosait. Aztán alig indult újra az élet, amikor 1686-ban a Munkácsot védő kurucok gyújtották fel a várost. Építkezés, rombolás, újrakezdés – ismétlődött újra és újra a történelemben. A 20. század különösen megpróbálta az ittenieket. Aki a század elején született és megélte az idős kort, arra az egyedülálló tapasztalatra tehetett szert azzal, hogy hat országba került anélkül, hogy kitette volna a lábát otthonából (Osztrák–Magyar Monarchia, Csehszlovákia, Szlovákia, Magyarország, Szovjetunió, Ukrajna). Az itt élők gyakran a peremen érezhették magukat, távol a mindenkori központoktól, kicsit mindig elfelejtve. Talán ebből is fakad, hogy az emberekben nagyon kicsi a bizalom az állammal szemben, a központi forrásokból is alig csepeg a támogatás a peremvidékre. A kárpátaljai magyarság lélekszáma az 1910-es népszámláláshoz képest (185 ezer) mára kb. 30 ezerrel lett kevesebb, míg a magukat ukránoknak vallók száma megsokszorozódott. Ma a lakosság 12 százaléka vallja magát magyarnak, 1910-ben ez az arány 31 százalék volt. Kárpátalja hagyományosan soknemzetiségű, és sokvallású terület. Az együttélés viszonylag békés. Ha van nemzetiségek közötti feszültség, azt kívülről szítják. A közelmúltban történt atrocitások (kokárda letépés) mögött Lembergből érkezett szélsőségesek vannak. Ilyen durvaság kárpátaljai ukránok részéről elképzelhetetlen volna – mondják a helybeliek. Itt a magyarlakta települések központjában szépen megfér egymás mellett az ukrán és a magyar lobogó.

Csodálatra méltó kitartás

A kárpátaljai magyarság szempontjából a rendszerváltás vegyes következményekkel járt. A szabadság és az anyaországgal való intenzívebb kapcsolatok sok új kezdeményezésnek adtak lehetőséget. Számos új kulturális, vallási és politikai szerveződés jött létre. Másrészt viszont nagyon sok fiatal, főleg értelmiségi települt át Magyarországra, ami az itteni magyar közösség hosszabb távú fennmaradását teszi kérdésessé. Akik maradtak, azok viszont nem adták fel. Csodálatra méltó kitartással igyekeznek őrizni és ápolni magyarságukat. Ennek egyik gyönyörű példája a 100 főt számláló beregszászi cserkészcsapat is, melynek cserkész otthonában volt az egyik szállásunk. Érdekes még, hogy Beregszászon a magyarok az anyaországi időzóna szerint állítják az órájukat, jóllehet Ukrajna egy órával keletebbre van tőlünk. Otthon és a templomban magyar idő van, a hivatalokban meg ukrán. Nem kis bonyodalmat okozott ez számunkra, mert a határon való hosszú várakozás során sokáig nem volt egyértelmű, hogy hány óra is van, odaérünk- e időben. Szerencsére kiderült, hogy ebben a tekintetben is otthon vagyunk.

A hitélet újjáéledése

Pozitív változás, hogy az elmúlt évtizedekben a hitélet újjáéledésének is tanúi lehetünk. Sokan járnak templomba, kápolnákat, templomokat újítanak fel. A helyi papság helyzete is rendeződni látszik, a korábbi Magyarországról érkezett missziós papok mellett és helyett, ma már egyre több olyan pap is szolgál, aki kárpátaljai születésű. Amikor húsvétvasárnap Ardón miséztem, az egyik idősebb férfi mesélte, hogy a közelben volt az ateizmus múzeuma, ahova fiatal korában kötelező volt elmenniük. A múzeum már sehol és a kápolnácska, melyet egykor pusztulásra ítéltek, egyre szépül. Az itteniek kicsi pénzükből minden évben csinosítanak rajta valamit. Kárpátalján nagy hagyománya van a húsvéti ételszentelésnek, „nyolcadik szentség”– mondják egyesek. A nagyszombati feltámadási vigíliát követően kerül erre sor, de a vasárnapi misén is van pászkaszentelés. Fehér kendővel fedett kosarakban hozzák a tojást, kalácsot, sonkát és a borocskát, kérve rá a szenteltvizes papi áldást. Megható volt látni az éjszakában gyertyákkal kezükben áldásra várók hosszan kígyózó sorait. Be kell ismernem, hogy ezt is tanulni kell. Szóvá is tették a hívek, hogy nagyon szép volt a szertartás, de mi jezsuiták nem szórunk elég szenteltvizet, bezzeg a görög katolikus pap, az aztán…! A végén azért már igyekeztünk „bővebb áldást” osztogatni. Ilyenkor nem csak az ételeket kell megáldani, hanem az emberek is igénylik a szenteltvizet: „Atya, mi nem nagyon járunk templomba, de legalább szentelt vízzel áldjon meg!” Ezen ne múljék… Az ételszentelés itt egyébként ökumenikus szokás, legalábbis abban az értelemben, hogy ilyekor nem csak katolikusok, hanem a többi keresztény felekezethez tartozó hívő is elhozza az ételeit megszentelni. Ezen az éjszakán sok ukrán szót is hallani az egyébként magyarok által frekventált templomok körül. Érdekes, hogy az ortodox húsvét is hasonlóan zajlik, akkor sok katolikus magyar tűnik fel az ortodox templom előtt ételszentelésre váró tömegben.

Délelőttjeink a lelki elmélyülés és a nagyheti szertartásokra való készület jegyében teltek. Este három csoportra oszlottunk. Egy csoport Beregszászon maradt, egy másik csoport Beregújfaluba, egy cigánytáborba ment. A harmadik, kisebb csoport két kis településen Macsolán és Ardón felváltva szolgált. Jelenlétünkkel így ünnepi szertartások lehettek ott is, ahol paphiány miatt egyébként nem lettek volna.

Cigány barátaink

Beregújfalu Beregszásztól 15 km-re fekszik, határában van a cigánytábor. A tábor lakói a Kárpátaljára egyébként is jellemző szegénységhez képest még nehezebb körülmények között élnek. Fémgyűjtésből, alkalmi munkákból és kosárfonásból szereznek valami jövedelmet. Sok olyan hagyomány él még közöttük, ami más cigány közösségekben már eltűnt, ebből is fakad, hogy tartásuk van az ittenieknek. A beregújfalui élményeink szívében a gyermekek mosolya van. Amikor a csoportunk feltűnt a sáros úton a szegényes házikók között, már szaladtak is elénk. Hazafelé is végigkísértek az úton a buszig. Hiába volt hideg és eső, őket aztán nem zavarta. Nagyon sok gyermek van a táborban, a szertartásokon is végig ott voltak. Meg kell hogy mondjam, igen fegyelmezettek voltak ezek a gyermekek. Az idősek egyegy szavára azonnal rend volt. Nehezen tudtam volna elképzelni bárhol Magyarországon, hogy ennyi kisgyermek képes lett volna ilyen hosszú szertartásokat ilyen fegyelmezetten végigülni. Persze az is igaz, hogy érdekes lehetett nekik, mert a szent három nap szertartásai (lábmosás, kereszthódolat, tűzszentelés) még sohasem voltak náluk, mindenkire az újdonság erejével hatottak. Persze igyekeztünk inkulturálódni, azaz adaptálódni is a helyi körülményekhez a gitáros énekekkel, a szertartások bőségesebb magyarázata által. A párbeszédes prédikáció szemmel láthatóan közelebb hozta hozzájuk az ünnepelt misztériumokat.

Ezek a cigány emberek egészen intenzív hitéletet élnek. Nagyon meglátszik az, hogy már évek óta rendszeres lelkipásztori munka folyik náluk. Szépen gyónnak és a misébe is aktívan bekapcsolódnak, jól ismerik a válaszokat. Saját énekeik is vannak, amelyeket harmonika kísérettel, teljes szívvel zengnek. Korábban a domonkos nővérek dolgoztak itt, és Munkácsról járt ki Pogány István atya hozzájuk. Most Michels Antal beregszászi plébános és a hitoktatója, Bunda Szabolcs jár ki a faluba rendszeresen misézni, illetve igeliturgiát, hittanórát tartani. Nemrégiben épült itt egy szép kis kápolna egy széleskörű összefogás eredményeképpen. Méltán büszkék rá.

Az ittenieknek nagy öröm volt a Budapestről jött csoportunk jelenléte. Budapest egy amolyan távoli meseország szimbóluma számukra, és többször kifejezték, hogy mennyire örülnek és megtisztelve érzik magukat, hogy ilyen messziről és pont hozzájuk érkeztek a fiatalok. A megajándékozottság tudata ugyanakkor kölcsönös volt. Fiataljaink áradoztak az élmény miatt, amit átélhettek a gyermekek és idősebbek között húsvétot ünnepelve.