Horváth Árpád SJ: Rácsodálkozás a csodákra

hHát nem csodálatos? – kérdezte tőlem egy idősebb rendtárs, miután feltártam előtte belső lelki utam vívódásait. A csoda elsősorban az, amikor megannyi nehézség és bizonytalanság ellenére továbbra is a hit ösvényét választjuk. Sőt, még a kudarcaink ellenére is. A lélek újra és újra az elmélyült hit világa felé fordul, nem tud belenyugodni a felszínes valóságba. Szívünk mélyén a mélyebb összefüggéseket keressük, ezért gyakran választjuk az élet gyorsforgalmi útjaitól távol eső csendet, a befelé fordulást, a megtisztulás lehetőségeit. Az őszinte hittel élő ember számára a csodák csodája azonban nem más, mint a képesség, hogy megpillanthassuk Isten arcát nemcsak a lelket emelő vallási élményekben, hanem a mindennapi élet során is. Isten tevékeny erejének szemlélése a szép, de a nehéz körülmények között is, folyamatos csodaélményt jelenthet.

A hit útján járva néha zavarba ejtő csodákkal is találkozhatunk, vagy legalábbis hallhatunk olyan egzotikus csodákról, amelyek nem annyira lényünk mélyéről, hanem inkább „felülről”, valahogy „kívülről” határozzák meg az embert. Ezek a csodák rendszerint arról szólnak, hogy Isten közvetlenül „beleavatkozik” az ember és a világ létezésébe, mégpedig úgy, hogy a környezetünk, a saját életünk keretei, esetleg valamilyen képességünk az egyik pillanatról a másikra radikálisan megváltozik. Ilyenkor joggal merül fel a teremtett világ, benne az ember szabadságának és méltóságának kérdése. Lehetséges lenne, hogy Isten egyszer megteremtette a világot a maga csodálatos rendjével és fejlődési képességével, benne pedig az embert, a teremtés koronáját, mégpedig „saját képére és hasonlatosságára”, felruházva értelemmel és felelősséggel a teremtés iránt, aztán egyszer csak „gondol egyet”, és közvetlenül beleavatkozik a világ rendjébe, emberi dolgainkba?

A világ meglévő rendjét megszorongató, az emberi szabadságot pedig korlátozó csodajelenségek nehezen egyeztethetőek össze az újszövetségi hagyomány gyújtópontját képező, feltámadásról szóló történetekkel. Ezekre ugyanis inkább jellemző egyféle megértő tapintatosság, bátorítás, a húsvéti misztérium türelmes megvilágításai, mint a kinyilatkoztatás lehengerlő formája. Keresztény értelemben tehát csodák alatt nem érthetünk varázslatot, sem káprázatot, a mágiához pedig a keresztény értelemben vett csodának végképp semmi köze. Amit az ember a csodák alkalmával megél, voltaképpen egy rendkívül éles paradoxon. Ennek képlete pedig így állítható fel: minél nagyobb bizalommal és odaadással hagyjuk magunkat bevonni a krisztusi hit világába, annál felszabadítóbbá válhat bennünk az élmény, hogy az Istentől kapott hit ereje megújít, gyógyít, életünket helyre hozza, általa korábban soha nem remélt lendületbe jöhetünk. Rácsodálkozásaink a csodára pedig azért lehetségesek, mert Isten nem fukarkodik lényünk mélyéről alaposan felcsiholni a vágyat, hogy az Ő csodás világában találkozzunk Vele, megéljük erejét minden nehézség, megpróbáltatás, és akár még a kudarcaink ellenére is.