Előző cikk Következő cikk

Mihályi Anikó: „Önmagamra kényszerített hallgatás”

Borbély Szilárd (1964–2014)

Borbély Szilárd temetésén (2014. március 4-én) a pap a tálentumokról szóló példázatot olvasta föl. Arról beszélt, mekkora öröm a tehetség felismerése, ugyanakkor milyen kín annak hordozása. Keresztút.  

„De végtelen a félelem, / amely kísér naponta. / Jézus kezében életem / vergődik fuldokolva”– írja Borbély Szilárd Az akasztott ember című versében. És mintha csak most, a halál perspektívájából vizsgálva költészetét, látnánk rá erre az emberfeletti küzdelemre.

A 2000 karácsonyán a szüleit ért rablógyilkosság traumáját írja folyamatosan verseiben, drámáiban, prózai munkáiban. Kísérletezik műnemekkel és műfajokkal, antik, középkori és barokk formákkal, próbálja az egyéni tragédiát egyetemessé tágítani a nyelvben – hogy aztán február 19-én hallgatássá legyen minden kín és szenvedés.

A Berlin, Hamlet kötet (2003) az én- és útkeresést berlini terekben, hamleti vívódásokban, kafkai levelekben rögzíti. És ahogy Hamlet számára is állandó társ apja szelleme, aki figyelmezteti feladatára, a gyilkos leleplezésére, úgy kísérti a sorok között ebben a kötetben is az önmagát kereső ént az apa. „…Nem tudom pontosan, mit gondoltak rólam. Azt hiszem, ők is árulónak tartottak annak ellenére, hogy ők bujtottak fel erre az árulásra...” (Egy elveszett nyelv)

A Halotti pompa kötetnek (mely megjelent 2004-ben, majd kiegészítéssel 2006-ban) még nagyobb a tétje: mert miközben emlékművet állít a szülőknek a keresztény, antik, haszid tematikájú „szekvenciákkal”, azt a kérdést feszegeti – elhagyatva az Atyától –, hagyjuk-e beleszédíteni magunkat az „elmúlás szakadékának borzalmába”, a teljes magányba, ahová testi valóságunk húz bennünket, továbbá képesek vagyunk-e együtt élni a halállal, azaz életünket haláltáncként értelmezni. A Messiás várásának állandó jelenébe érkezik meg a kötet, ahol nincs feltámadás: „…Jöjj el Halál, te jöjj el értem, / legyél Te Olvasóm.” A Testhez kötet (2010) ódáiban és legendáiban elsősorban a női test kiszolgáltatottságát térképezzük fel a szövegekkel. A megcsonkítások, abortuszok, a gázkamrákban elveszett életek ember-voltunkra kérdeznek rá: honnantól ember az ember, és mikortól nem-ember? „A test a remény és a hit megaláztatásának a helyévé lett. […] A test tisztelete elenyészett, tárgyként kezelik. Az embert azonosítják a testtel. A misztika, a kabbala, a teológia, az asztrológia, a reneszánsz festészet, a mártírológia stb. számára a test még allegória volt, a mindenség modelljét látták benne” – nyilatkozta Borbély Szilárd A Szív-béli interjúban, 2012 nyarán.

A Nincstelenek. Már elment a Mesijás? (2013) kötet mintha tovább folytatná a Halotti pompa szekvenciáit prózában. A regényben azonban már el is ment a Messiás, a várakozás beteljesületlenségével. A Borbély által „életrajzi alapú, tehát korlátozott fikció”-nak nevezett regényben olyan lecsupaszított világ elevenedik meg, ahol elvész a nyelv is.

„A gyerekkoromból a legjobban a némaságra emlékszem. Arra, hogy kussban kell lenni. Tilos beszélni. Csak hallgatni szabad. Ezt a szabadságot engedélyezte nekünk, gyerekeknek a falu és a család. Pedig a gyerek folyton beszélne, mesélne. Beszélne a beszéd öröméért. Ezt az örömet, mint minden örömet, elveszik tőle. […] A rám kényszerített és az önmagamra kényszerített hallgatásra emlékszem leginkább.” (Elveszett nyelv)

Borbély Szilárd tíz évig küzdött a rá kényszerített hallgatás feloldásával, a nyelv megtalálásával, amely azonban a szülei elárulását is jelentette számára. Önmagára kényszerítette hát a hallgatást.

Borbély Szilárd
Planctus
A Bal Latorért
 
A keresztnek magasába'
lebeg Teste pálma ága,
s alkonyatra hajladoz.
Mígnem Krisztus árnyékába',
a Halálnak hajlékába
megtérnek az Angyalok.
 
Mert a Mennybe fölrepültek,
félelemmel menekültek
a Földről az Ég felé.
A Bal Lator halála napján
az Élet meghalt a keresztfán,
és a Menny remeg belé.
 
Sírva sírnak, mint a zápor,
Krisztus Úrnak a válláról
véres könnyek hullanak.
A megváltatlan Latorban
a Gonosz örökre ott van,
míg az órák múllanak.