Szabó Ferenc SJ: A szeretet civilizációját építjük szavakban

Teilhard de Chardin (1881–1955) jezsuita tudós és gondolkodó, kiváló paleontológus (őslénytan-kutató) számára a „múlt tanulmányozása felfedte a jövő körvonalait”, amint maga vallotta. Az elsők között volt, akik megmutatták: az evolúció elmélete nincs ellentétben a teremtés eszméjével. Az evolúció a tapasztalati világban kifejezése a teremtői, létet adó isteni működésnek. 

tTeilhard „keresztény” evolucionizmusát a 20. század első felében a hagyományos katolikus gondolkodók hevesen támadták, de az Egyház korszerűsítését célzó II. vatikáni zsinaton (1962–1965) már polgárjogot nyertek új világképének termékeny meglátásai.

Viták kereszttüzében

A II. vatikáni zsinat kezdetekor, amikor még élesen ütközött a hagyományos és az új teológia, és amikor Teilhard műve is viták kereszttüzébe került, Henri de Lubac jezsuita teológus védelmébe vette rendtársát és barátját abban a monográfiájában, amelyet elöljárói kérésére írt meg Teilhard vallásos eszmevilágáról. Egyesek (elsősorban a modernség felé nyitott értelmiségiek) már évtizedek óta lelkesedtek Teilhard eszméiért, mások inkább az írásaiban fellelhető negatívumokra, a félreérthető vagy túlzó kitételekre figyeltek, és egyoldalúan eltorzították eszméit. Közben a zsinaton megtörtént a haladó teológusok áttörése. VI. Pál meghívott szakértőnek olyan korábban félreállított teológusokat is, mint Henri de Lubac jezsuita vagy a domonkos Yves Congar, akik végül bíborosok lettek. Amikor az egyház és a világ kapcsolatával foglalkozó dokumentum, a Gaudium et spes tervezetét vitatták, többször szóba került Teilhard neve és elgondolása az emberi erőfeszítés megszenteléséről. Ma már világos, hogy – egyes haladó teológusok révén – Teilhard eszméit átvették az említett dokumentumba, tehát a katolicizmus közös kincsévé váltak. Talán azért sem tűnnek ma már annyira eredetieknek bizonyos meglátásai.

H. de Lubac a következőket írta 1961-ben tudós rendtársa és barátja időszerű üzenetéről: „Teilhard pontosan abban az órában jött, amikor az emberiség tudatára ébred annak, hogy sorsa közös és csak két formában gondolható el: vagy eviláginak, vagy transzcendensnek. Kiállt az útkereszteződésre és megmutatta a mai embernek az egyedül járható utat. A katolikus egyház – természetesen számot vetve az emberi természet elkerülhetetlen tökéletlenségeivel – [...] örömmel ismerheti el, hogy Teilhard de Chardin személyében olyan gyermeket adott korunknak, akire éppen szüksége volt: Jézus Krisztus igazi tanúját.” (La pensée religieuse du Père Teilhard de Chardin, 1962, 295.)

A világfejlődes Omega-Pontja

Teilhard az egyetemes világfejlődést a tudat/szellem növekedésének tekinti: montée de conscience, főműve, Az emberi jelenség egyik alcíme szerint. E művében írja: „A Gondolat nemcsak részét képezi a Fejlődésnek, mint valami rendellenesség vagy epifenomén (felületi jelenség), hanem az Evolúció olyannyira visszavezethető a Gondolat felé való haladásra, olyannyira azonosítható vele, hogy lelkünk mozgása kifejezi és méri magának az Evolúciónak az előrehaladását.”

A világfejlődés, a teremtő egyesülés végpontja az „Ómega”, a Feltámadt Krisztus. Teilhard víziójában Krisztus alapvető szerepet játszik a kezdeteknél, a teremtésben, és Ő lesz a Végpont az úrjövetkor, a parúziában: Ő az Alfa és az Ómega. Teilhard gyakran hivatkozik Szent Jánosra (1,1kk) és főleg a páli levelekre: Ef 1,3–14; Kol 1,13–20. A Fiú megtestesülését az Atya örök üdvösségtervében kell szemlélnünk: Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy Fiában, Krisztusban fogadott gyermekei legyünk. Tehát Isten öröktől fogva akarta Krisztust, hogy általa az isteni életben részesítsen bennünket.

Teilhard teremtéshitét és a páli krisztológiát illeszti a fejlődő világegyetem távlatába. Nincs szó nála önkényes konkordizmusról, vagyis a kinyilatkoztatás és a modern világkép, a bibliai teremtéstörténet és az evolúció erőltetett összeegyeztetéséről. Ma már a teremtést nem képzelhetjük el statikusan, tehát mintha a világ Isten teremtő aktusára egy csapásra készen jelent volna meg. Ha a világot állandó teremtésnek fogjuk fel, egyáltalán nem kerülünk ellentétbe a teremtés hitével, hiszen a teremtett lény állandóan, l étében f ügg a t eremtő I stentől. Erre annak idején A. G. Sertillanges domonkos nagyon jól rámutatott a teremtés eszméjéről írt könyvében, amelyet Teilhard is örömmel üdvözölt.

Mármost: ha Isten mindent Krisztusban és Krisztusért teremtett, és minden Krisztusban áll fenn, ahogyan Kol 1,15–20 Krisztus-himnusza tanítja, akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlődő világegyetem Ómegája nem más, mint Krisztus; a teljes Krisztus, aki Testében, az Egyházban növekszik a Plérómáig, a végső beteljesedésig. Ilyen értelemben beszélhetünk „krisztogenezisről”, amely – Teilhard szerint – az antropogenezis (az ember természetes fejlődése) folytatása más szinten, természetfeletti síkon. Szent Pál misztikus Krisztusáról van szó, és arról a „teljes Krisztusról”, akiről Szent Ágoston oly gyakran beszélt. A feltámadt Krisztus Lelke által magához kapcsolja az üdvözülő lelkeket és a test–lélek kapcsolatán keresztül az egész mindenséget, az anyagi valóságot is. Krisztus titokzatos Teste, az Egyház, a maga kozmikus vonatkozásaival, állandó növekedésben van. Krisztus bennünk, misztikus tagjaiban növekszik.

Az emberi erőfeszítes értelme

Teilhard lelkiségének Napja a feltámadt és az eucharisztikus Krisztus. Isten emberszeretete Benne nyilatkozott meg, „Benne lakozik az Istenség egész teljessége (testileg) testet öltve.” (Kol 2,9)

Mivel az Eucharisztia a Megtestesült Ige jelenléte közöttünk: a meghalt és feltámadt Krisztus misztériumának megjelenítése, és mivel főleg általa „épül ki” Krisztus Teste, az egész világfolyamatot úgy tekinthetjük, mint a teremtett világ készülődését, illetve előkészítését a konszekrációra, az átváltoztatásra, amelyet a Szentlélek visz véghez.

Az Eucharisztia „kiszélesítéséről” ezeket írja Teilhard: „Amikor elhangzanak a szentségi szavak: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem, akkor a »Hoc« elsősorban a kenyeret jelenti. De másodlagosan, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A [humanizált] Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus. [...] Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem. Minden csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelről vagy távolról a Világegyetem konszekrációját segítse előbbre jutni.”

Teilhard de Chardin a „mindig nagyobb Krisztus” prófétája volt. Próféta abban az értelemben, hogy – bármennyire tisztel is más hiteket és meggyőződéseket – nem mond le a keresztény üzenet abszolút egyedülvalóságáról, amely Krisztust az emberi élet és a világ középpontjába helyezi. A „mindig nagyobb Krisztus prófétája”, amennyiben azt hirdeti, és azért fáradozik, hogy a feltámadt Krisztus növekedjék – Lelkével – misztikus Testében, az Egyházban. A szeretet civilizációját építjük – az igazságosabb és testvéribb világot. Humanizáljuk a fejlődésben levő világot, és így emberi erőfeszítésünkkel előkészítjük a nagy ostyát az átváltoztatásra. Az átistenítést (divinizációt) a teremtő Lélek viszi véghez, amikor eljön a vég. „Akkor majd Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15,28)

Teilhard e meglátására – amely a Mise a világ felett című misztikus elmélkedésében központi gondolat – hivatkozott XVI. Benedek pápa is 2009. július 27-én az aostai székesegyházban tartott homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”

Teilhard de Chardin 1950-es Az Anyag Szíve című önéletrajzi írásában így imádkozott: „Uram! [...] Az emberiségnek, amely tudatára ébredt az őt sodró fejlődésnek, egyre inkább szüksége lesz arra, hogy megtalálja – előre és önmaga fölött – a Fejlődés értelmét, a megoldást, amelyre ráteheti életét. [...] A Szilárdság és az Egység Ura, Te, Jézus, aki vég nélkül növekedhetsz – ez ismertető jegyed –, anélkül, hogy változnál, vagy átalakulnál. [...] Istenem, aki önmagadban befejezett vagy, de számunkra sohasem szűnsz meg újjászületni – Istenem, szórd szét a felhőket, amelyek még eltakarnak Téged, szórd szét az ellenséges előítéletek és a hamis hiszékenység felhőit. És Átragyogásod és Izzásod által ragyogjon fel az egyetemes Jelenlét. Ó mindig nagyobb Krisztus!”