Paksa Balázs: Az ősbizalom csodája

Miután legutóbbi munkájában, Az élet fájában feltette a kérdések kérdését, s válaszokat keresett az életre, az Univerzumra és úgy általában mindenre, Terrence Malick friss filmje, a 2012-ben bemutatott To the Wonder – mely cím fordítható „A csoda felé”, illetve „A csodához” kifejezésként is – látszólag szűkebbre veszi fókuszát, s szándéka szerint egy szerelmespár történetét meséli el.

aA magánemberként szinte mániákusan rejtőzködő, texasi születésű rendezőtől megszokhattuk, hogy egyszerű alaptörténeteit sajátos intenzitással, a természet költői képeivel és filozófiai allúziók sokaságával dúsítva forgatja le. Miközben lassan épülő életművében volt már egy húsz éves hiátus, legendák sokasága szól különös forgatási szokásairól, felvett, majd teljes egészében kivágott sztárszínészek sértődéseiről és a közös munka élményétől elragadtatott társak dicshimnuszairól. Malick valószínűleg tudatosan építi saját mítoszát, melyben központi elem a rejtélyesség: ahogy az alkotó, úgy maga az alkotás is elrejtőzik az értelmezések sokféleségében, s értelme puszta racionalitással nehezen feltörhető. A 2011-ben Cannes-ban Arany Pálma-díjat nyert Az élet fája egyszerre próbálta átfogni egy kertvárosi család mikrokörnyezetét és az Univerzum születésének szédítő távlatait, miközben végig a szeretet mibenléte körül forgott. A To the Wonder ambíciója sem kisebb: ahogy a rendező összes eddigi filmjében, itt is a heideggeri lét- és időfelfogást igyekszik érzéki tapasztalatok által megvilágítani, ám a hangsúly ezúttal szinte kizárólag a személyesre kerül. A férfi (Ben Affleck) rajongásig szereti a nőt (Olga Kurylenko), aki hazáját is kész elhagyni a férfiért. Amerikába költöznek hát, ám az idilli kapcsolat egén egyre több felhő gyülekezik.

Malick korábbi műveiben jól bevált eszközeit használja arra, hogy a néző eloldódjon saját narratíva-igényétől, s a képek és hangok közvetítette gondolatritmusra koncentráljon. Párbeszédet alig, csupán váltott s meglehetősen titokzatos monológokat hallunk, természeti zajok és klasszikus zene üti meg fülünket, szemünk pedig elámul a szelíden imbolygó kameramozgás által festett képek láttán. A hajszálvékony utalásokból kiderülő, homályos fordulatok által szegélyezett, laza szövésű cselekmény leginkább a másikkal szembeni ősbizalomról szól, melynek alaptézise, hogy e bizalom két formája, a szerelmessel és az Istennel való kapcsolat valahol a mélyben szorosan rokon egymással. A hitében kételkedő, végül mások segítésében feloldódó pap (Javier Bardem) történetszála ezen a ponton kapcsolódik össze a klasszikus szerelmi történet eseményeivel. Varázsos, az időben ide-oda ugráló s rendszerező igényünknek ellenálló jelenetek áradatán keresztül sejlenek fel a kérdések: mennyit adhatok önmagamból a másiknak? Hol van az a határ, ahonnan már nem számít a kölcsönösség méricskélő önzése? Van-e a személyiségnek „fenékpontja”, ahonnan beljebb már nem visz az út? Bele akarok-e nézni társam legmélyebb rejtekébe? S én megmutathatom-e neki teljes valómat? Mekkora az a bizalom, amely nem tud olyan törékeny lenni, hogy felbomoljon? Vagy halálra ítéltetett minden földi kapcsolat? Mont-Saint Michel távolból felködlő sziluettje, a texasi pusztaság rideg, mégis felszabadító látványa vagy a késő-őszi erdő ijesztő kopársága bennünk szólaltatja meg e kérdéseket, melyekkel a film hősei kimondatlanul is küzdenek.

Jellegzetes Malick-védjegy ez: az ember képtelen kifejezni legmélyebb érzéseit, s hiába minden intimitás, ez végérvényesen elválasztja a másiktól. A csoda, hogy két ember egy élet munkájával harmonikusan egymásra hangolódjon, szinte lehetetlennek tűnik. Mégis, képtelenség meg nem próbálni. Ahogy Istennel is: elszakíthatatlan ősbizalmi viszony fűz hozzá, melynek tisztítgatása első számú életfeladatunk.

Terrence Malick: To the Wonder, amerikai dráma, 113 perc, 2012.