Nagypál Szabolcs:
A nő és a férfi mint istenképmás: KÜLÖN-KÜLÖN ÉS EGYÜTT

Míg maga a teremtményi létezés istenközpontú, addig az egész megteremtett világ emberközpontú a zsidó–keresztény világképben, noha az ember a természeti környezethez mindvégig nagyon szorosan odarendelt is. Maga az ember pedig kétosztatú és kétnemű: egyrészt nő, másrészt pedig férfi. A női és a férfilélekkel, valamint a különböző nemi szerepekkel és az eltérő kihívásokkal foglalkozva egykoron és manapság nem kerülhetjük meg a Szentírásnak a tanúságtételét.

A világirodalomnak az egyik legtöbbet elemzett és legsűrűbben értelmezett szövegében, Mózes első könyvének a legelső három fejezetében egymásba öltve két teremtéstörténetről is olvashatunk, amelyeket többé-kevésbé zökkenőmentesen illesztett egymás mellé a szent műnek a sugalmazott szerkesztője. E szöveg kulcsfontosságú annak megértésében, hogy az elmúlt évezredekben e sorok olvasói hogyan kísérelték meg értelmezni az embernek az általános tapasztalata szerint is fönnálló kétsarkú nemi szerkezetét.

A NŐ ÉS A FÉRFI EGYSZERRE MEGTEREMTVE

Az egyik teremtéstörténet szerint a hatodik napon, a hosszú teremtésfolyamatnak az utolsó mozzanataként, egyszerre lett megteremtve a nő és a férfi, akik Isten akaratának megfelelően ketten együtt alkotják magát az embert (Ter 1,27). Ők ketten együttesen Istennek a képmásai, az ikonjai, akikre egyedül mondja Isten a teremtés nyolc műve közül, hogy mindez nagyon jó – míg a többi hét (szintén jónak minősített) mű pontosan az embernek az életterét és a táplálékát jelenti. A két nemben megjelenő embernek az istenképmásisága jelentheti a lelkiismeretét és a szabad akaratát, ugyanakkor eredetileg még inkább a közösségi életre megnyíló képességét a személyességében és a társadalmiságában. A két nemnek a teljes egyenjogúsága pedig végső értelemben mindkettőnek a személyes istenkapcsolatában bontakozik ki és valósul meg igazán. Nyilvánvaló, hogy Istennek Magának nincsen neme, Ő a két nemnek a megkülönböztetését megelőzi, meghaladja, és annak fölötte áll; vagy ha tetszik, mindkét nemet átöleli, és mindkettőben Magára ismer. Különösen a bölcsességi irodalom a Szentíráson belül, valamint a teológiai szentlélektannak a meglátásai Istennek nemcsak az inkább férfiakhoz köthető, hanem az inkább nőkhöz köthető jellemzőit is fölmutatják és kidomborítják. Az olyan boldog nyelvekben, mint például a magyar is, ahol a névszóknak (különösen a főneveknek) nincsen nemük, az „Isten” szó esetleges nemi megkülönböztetése szerencsére nem okoz zavart. Noha Istenről méltó és jogos, sőt elengedhetetlen mint személyről beszélni, a Rá vonatkozó nemileg megjellegzett állítások ingoványosnak bizonyulnak. Mindezen nyelvi kísérletek az Istennel kapcsolatos emberléptékű megszólalásnak, és az emberszerű beszédnek a határaira világítanak rá a Teremtőnek az életteljességéhez képest. Az ember ugyan istenalakú és istenképmás, Isten azonban már korántsem tekinthető emberképmásnak.

A NŐ MEGALKOTÁSA A FÉRFIBÓL

A másik teremtéstörténet szerint először csak a férfi lett megteremtve (Ter 2,7), majd pedig az ő egyedüllétének és a magányának az egyetlen lehetséges föloldására egy hozzá illő és méltó segítőtárssal ajándékozta meg őt az Úr (Ter 2,22). Nem véletlen tehát a férfinak az ujjongása a következő versben, amely alaphozzáállást és hálát minden egyes férfinak érdemes ma is a szívében hordania. A mindenkori szövegértelmezőnek a szándékától, valamint a tényleges vagy csak elképzelt érdekeitől függően e második teremtéstörténetet lehetett akképpen is olvasni és alkalmazni, mintha valamilyen mértékben alá-fölérendeltségi viszony lenne a nő és a férfi között; részben a megteremtésnek a sorrendisége, részben pedig a szövegben lefektetett létrehozói indok és a kivilágló szándék miatt. A szövegben említett „segítségnyújtás” azonban egyáltalán nem valamiféle egyoldalú szolgálatot jelent, hanem elsősorban is kiutat az elesettségnek és a magánynak a szorításából; egyszersmind az emberi közösség, az elképzelhető legszorosabb testi és lelki, vagyis személyes és személyközi kapcsolat létrejöttének a kézzelfogható reményét is. A két fél ettől fogva egymásnak a segítőtársa lehet abban, hogy mindketten szeretettől mélyen átitatott, és éppen ezért emberhez valóban méltó életet éljenek: a testi fönnmaradásában, valamint a lelki és a közösségi kibontakozásában az egyén ugyanis a másik nemű embertársra utalt. A sokszor és leginkább „oldalborda” szóval fordított megalkotási alapanyag is esetleg ráerősíthetett az egyenlőtlen értelmezésre. Ezzel szemben azonban itt sokkal inkább arról van szó, hogy ugyanazon húsból és csontból van mindkét nem (egy fából vannak faragva, egy húron pendülnek, és egy srófra jár az agyuk); ráadásul a nő a férfinak a szíve közepe, és a világban- létének mintegy a tartógerendája. A Szentírásnak az újkori, női szempontú újraolvasásaikor találkozhatunk még olyasféle, meglehetősen szellemes kortárs értelmezésekkel is, amelyek egyenesen megfordítják az aláfölérendeltséget. Eszerint az ásványoknak, a növényeknek, az állatoknak, majd a férfinak a törzsfejlődési ívét végezetül a nő koronázza meg, akit nem is a földnek a porából teremt meg Isten, hanem egy annál nemesebb anyagból, a férfinak a testéből. A keleti népeknek a teremtéstörténetei számos ponton mutatnak hasonlóságot a Szentíráséval; a nő megteremtésének mint egyfajta sajátos isteni teremtő tettnek viszont nincsen semmiféle párhuzama sehol, és ez még inkább a nőnek a kiemelt és az egészen sajátos tiszteletére és a megbecsültségére utal a szentírási hagyományban. 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.