J. Újváry Zsuzsanna: A NŐ A TÖRTÉNELEM SORÁN

Az ősközösségi társadalomban, a gyűjtögető, vadászó, halászó életmódot folytató közösségek életében a férfiaknak és a nőknek a létfenntartásban szinte egyforma szerepük volt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a nőnek elsőbbségi joga lett volna. A patriarchális társadalomban óriási változások mentek végbe: kialakult a magántulajdon, a férfi birtokába jutottak a földek, az állatok, a munkaeszközök és a család a nővel együtt. A gyermekek az apa tulajdonát képezték, s mire a lánygyermek felnőtt, férje tulajdonává vált. A két nagy folyó (Tigris és Eufrátesz) menti kultúrákban a földművelés és az állattartás isteneiből a hatalom, az erő és a fegyverek istenei lettek. A női istenek pedig ezeknek lettek alávetve. Egyiptomban más volt a nő helyzete, mint a Közel-Keleten; gazdaságilag viszonylag független volt. Mivel a lányok és a fiúk egyformán örököltek, a nőknek is lehetett magántulajdonuk, felperesek és tanúk is lehettek a bíróságon. A krétai társadalmat Kr. e. 1500 évvel a királynő-papnő vezette, így itt meglehetősen békés, magas kultúrán alapuló nőuralom alakult ki. Ez azonban egy vulkáni kitörés következtében eltűnt, s helyét átvették a harcos akhájok. Főistenük, Zeusz hatalmas, dörgedelmes és nagytermészetű volt, ám felesége, Héra olyan, mint a patriarchális társadalom alávetett asszonya, vagy inkább olyan, mint amilyennek a férfiak látták feleségüket: fölöttébb féltékeny, bosszúálló, ostoba, gőgös és irigy. A görög nő része volt a családi gazdaságnak, az oikosznak, de nem örökölhetett földet, nem kereskedhetett, nem írhatott alá szerződést, nem volt önálló jogi személy. Fölötte gyám, általában az apja vagy annak férfirokona diszponált, élete fontos lépéseit helyette eldöntötte. Platón és Arisztotelész elmélkedése a nőkről az elkövetkező másfélezer évre megszabta az általános gondolkodásmódot; a nők kevésbé képesek a tanulásra, alacsonyabb a szellemi képességük, s csupán csalfa, csábító ösztönlények. Platón szerint ha a méhük sokáig nem termékenyül meg, megbetegszenek, ezért gyakran teherbe kell őket ejteni. Arisztotelész szerint a szaporodásban a férfi szerepe a döntő, a nő csupán befogadja a magot. A nő a test, a férfi a lélek, tehát magasabb rendű. Egyébként is, a nő gyengébb, mint a férfi és állhatatlan. Ezt a „félresikerült férfi”-képet Aquinói Szent Tamás is átveszi majd. A Római Birodalomban bár a nők szabadabban élhettek, fölöttük is gyám diszponált. Ez is patriarchális társadalom volt, azonban az áldozatkész anyát és a hűséges, erényes feleséget megbecsülték. Az egyistenhívő zsidók meglehetősen zord körülmények között éltek, ezért törvényeik is azok lettek. Az Ótestamentum két teremtéstörténetet foglal magába; Mózes első könyvében Isten a saját képére teremtette a férfit és a nőt, tehát mindkettő egyenlő. Ez az első kép, ne felejtsük el! És mégsem ezt szokták idézni! A Genezis második részében Ádám az első, akihez az Úr csak később teremtett hozzá illő segítőtársat, méghozzá annak hajlékony oldalbordájából. Ennek, és a bűnbeesés történetének magyarázata és félremagyarázása szülte az évszázadokig uralkodó eszmét: a nő alacsonyabb rendű a férfinál. Persze ehhez a képhez nagyban hozzájárult az antikvitás nőgyűlölő elve is.

„TI MINDNYÁJAN EGYEK VAGYTOK”?

Az újtestamentumbeli nők önálló, gondolkodó lények, s Jézus akként is bánt velük. Tanítványául fogadta Mária Magdolnát, előttük jelent meg először a feltámadás után; Mária Magdolna vitte meg a hírét az apostoloknak; a nők lettek a leghűségesebb hívei a megtértek között. Pálnak a Galatabeliekhez írt levele Jézus véleményét adja vissza: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” A kegyelem és megváltás tekintetében tehát nő és férfi között nincs különbség. Pál apostol nőképe azonban nem volt mentes a kor társadalmában uralkodó nézetektől, s a későbbi egyházatyák is az ő véleményét követték a nőkérdésben. Kr. u. 313-ban, amikor a keresztény vallás „religio licita”, majd különösen 380-tól, amikor a Római Birodalomban államvallás lett, a nők előtt bezárultak azok a kapuk, amik biztosíthatták volna jogaikat, egyenlőségüket a „Teremtés koronájával”. Mind a korai, mind a kései feudalizmusban a nők csak abban az esetben léphettek ki a „csábító, bűnös lény” bűvköréből, ha nőiségüket megtagadva Krisztus menyasszonyaként apácazárdában éltek; ott viszont egyesekből vezető is lehetett, sőt nagy egyháztanítókként egyenrangúvá váltak a férfitanítókkal, mint Nagy Szent Gertrúd, Szent (Bingeni) Hildegard, Avilai Szent Teréz és a többiek. Ám mindezzel együtt is a kereszténység emberképe óriási öntudatot adott az európai keresztény embernek, aki nem rabszolga, nem beszélő szerszám. Az, hogy Jézus megváltotta az emberiséget az örök haláltól, s megadta a feltámadás reményét, visszavonhatatlanul Emberré tette az embert.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.