Kipke Ágnes: UGYANAZT A VILÁGOT, MÁS SZEMMEL

Szüfrazsettek, üvegplafon, abortuszpropaganda. Emancipáció, homoszexualitás, uniformizálás. Politikus, radikális – és felette gyanús. Élőben és interneten ezek tűnnek a keresztény közgondolkodás első reakcióinak a feminizmus hívószavára. Pedig korántsem csupán erről van szó. A női egyenjogúságért indított küzdelem valamikor a hatvanas években, épp a jóléti társadalmakban aratott sikerei s mégis megőrzött frusztrációi láttán, egyszer csak reflektálni kezd önmagára; s a filozófiával, a szociológiával, a pszichológiával, a történettudománnyal, az irodalom-, nyelv- és kultúratudománnyal különös házasságokra lépve ezernyi változata virágzik ki. Magának a szónak sincs egységes definíciója – s ez talán híven jelzi is: bár a feminizmus valóban kritikával tekint a hagyományos női szerepek reflektálatlan megélésére, ez azonban nem jelenti, hogy új uniformisba akarná csomagolni a nőket, a férfiakat – vagy akár önmagát. Annál nehezebb beszélni róla: személyes szempontú tárlatvezetés következik. És ne tessék megijedni, ha a kiállított néha ránk kacsint.

ELVESZÍTENI AZ EVIDENCIÁKAT

Ha komolyan vesszük a posztmodern belátást, mely szerint a szöveg (jelentése) nem valamiféle esszenciális, tőlünk független létező, hanem az olvasás folyamatában születő, szeszélyesen személyes valami, hamar elveszíthetjük Kant szépségmeghatározásának egyetemességét. Hiszen „szép az, ami érdek nélkül tetszik” – mégis, kinek? Mi, olvasók (és mi, szerzők) különbségeinkben millió meghatározottság foglyai vagyunk. Van többek közt kulturális hovatartozásunk, biológiai nemünk, vannak ehhez kapcsolódóan öröklött vagy tanult magatartásformáink is (ez utóbbit jelöli az angol a „társadalmi nem” jelentésű gender szóval) – különféle csoportok tagjaként veszünk részt az olvasásban is. Méghozzá nem is csak az irodaloméban – hiszen a történelem is válogatott, szerkesztett, elbeszélői nézőponttól áthatott elbeszélése bizonyos eseményeknek, akárcsak egy regény; a kultúra is felfogható értelmezésünkre váró, értelmezésünk által születő jelek szövegeként. Az egykori gyarmati rendszerek résztvevőinek kulturális meghatározottságát vizsgáló posztkolonializmus vagy a (társadalmi) nemünk befolyásolta világlátásunkat firtató feminizmus (szerencsésebb angol nevén: gender studies) talán ezért tűnhet olyan irritálónak például az irodalomtudomány egyes képviselői számára – mert rámutat gondolkodásunk és eszményeink beágyazottságára: esetlegességére is. A „posztkulturális kritika” néven is emlegetett irányzatok valódi radikalizmusa abban áll, ahogy a civilizáció „örök”, „egyetemes” alapfogalmaiban felfedezik, leleplezik a tág értelemben vett politikumot: érdekeinket. Hiszen szóhoz jutni hatalmi kérdés… S kultúránk alapvetően a (középosztálybeli) fehér férfiak „beszéde”; zömében alighanem ma is. Talán nincs is nő, akinek valamilyen általános érvényűnek szánt észrevételére, tapasztalati megfigyelésére még sose legyintettek volna rá: „na jó, de te nő vagy”. Hogy általában milyen utazni, állást keresni vagy a rendőrrel bajlódni, arról mintha csak férfi tudna nyilatkozni. A férfi-élmény a jelöletlen, az univerzális, „az” emberi – e gesztus révén a valós emberi élményeknek pontosan a felét kitevő női tapasztalat egy kisebbség egzotikus, de egészében aligha releváns világképeként rekesztődik ki. Ezt a – mindennapjaink felszínét talán alig is zavaró – aszimmetriát hordozzák azonban a kultúra elemei konkrét szövegektől a nyelven át a társadalmi intézményekig. Ez tükröződik abban, ahogy az angol mankind elnevezéssel illette az emberiséget; a magyar feleség szó azt sugallja, mintha a házaspárnak csupán egyik tagja szorulna rá töredékességében a másik kiegészítésére. Gondolkodásunk alapkategóriái sokszor szintén olyan ellentétpárok, amelyek nemcsak a férfi/női szembeállítás mentén rendezhetőek viszonylag egyértelműen (fej/szív, szellem/anyag, objektivitás/szubjektivitás, transzcendencia/immanencia, aktivitás/passzivitás, intellektus/testiség stb.), de egyfajta evidens hierarchia is ott kísért bennük. Egy ötödikes kislány számára valószínűleg nem kecsegtet túl nagy sikerrel, mikor iskolai olvasmányélményei nyomán csak Tutajossal vagy Bokával próbálkozhat azonosulni. A hasonló jelenségek észrevehetetlen evidenciaként építik be a kultúrába a férfi-szempont elsődlegességét. Pedig a férfiak számára is gyümölcsözőbb, ha sikerül önmagukra nem az ember alapkategóriájaként tekinteniük; ha identitásuk mélyebb megélését, megértését keresve sajátosként, a férfi-lét szituációjába ágyazottként ismerhetik fel tapasztalataikat – „nem a részlegességért magáért, hanem azokért a kapcsolatokért és váratlan megnyílásokért, amelyeket a szituációba ágyazott tudás tesz lehetővé” (Haraway). A nyolcvanas évek vége óta létezik bizony férfikutatás is; napjainkban mintha épp a férfiidentitás(ok) feminizmus megindította problematizálódásának, s így reflektáltabbá, árnyaltabbá válásának volnánk szemtanúi.

A MÁSIK SZEM(E)

„Habár ugyanazt a világot látjuk, más szemmel tekintünk rá” – írja az egyik irodalmi „ősanya”, Virginia Woolf. Ideális esetben a feminizmus nem eltörölni, hanem elsősorban reflektáltatni igyekszik a különbségeket – amelyek jelentős részét nem biológiai meghatározottságúnak, eleve elrendeltnek tekinti. „A test sem magától értetődő, önazonos és természetes egység, hanem kulturálisan »megírt« entitás” (Haraway), amelyhez viszonyulunk s amelyen keresztül a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunkat megéljük, értelmezzük. A gondolattal, hogy nemiségünk koronként változó társadalmi konstrukció (is) volna, természetesen lehet vitatkozni – például a bibliai teremtéstörténet „szűzi”, tiszta természetességében is létező férfi/női kettősségre hivatkozva. De aligha kerülhetünk annyira kívül önmagunkon, hogy személyiségvonásaink eredete felől ilyen mítoszi-naiv egyértelműséggel ítélhessünk. „Természetes” és „társadalmi” szembeállítása maga is olyan hierarchikus ellentétpár, amely, meglehet, lényegi vonatkozások elfedésére is kiválóan alkalmas. „Az önazonos, hibriditástól és összetettségtől – és ebből következően ellentmondásoktól és hasadásoktól – mentes identitás képzete visszavezethető a felvilágosult, liberális humanizmus emberfelfogására, amely azonban maga is társadalmi konstrukció” (Séllei). S amely, tanítja a feminista elmélet(ek némelyike), éppen azáltal születik, hogy a rendszeren belül, mégis annak számkivetettjeként létezik az a „Másik”, akihez képest „Egyik” meghatározhatja önmagát. A nyelv ezúttal inkább segítségünkre siet: a gondosan megválasztott kifejezés világossá teszi, hogy az egyik/másik ellentétpár két tagja, minden látszólagos vagy vágyott sorrendiség ellenére, csakis egymáshoz képest értelmezhető, közös kiszolgáltatottságban. Európa és a meghódított kontinensek viszonyában mindez könnyedén megérthető: a gyarmatosítók, például hogy ne kerüljenek önellentmondásba (kultúr)keresztény humanizmusuk és gyarmati gyakorlatuk ütközése miatt, mind komoly apparátust mozgósítva bizonygatták felsőbbrendűségüket. S épp ennek megőrzése érdekében gondosan igyekeztek ügyelni arra is, hogy vérük ne keveredhessen a meghódítottakéval: az európai ember fensőbbségtudatának kialakulásában kulcsfontosságú volt a „primitívekkel” való éles szembeállítás. E minősítések ellen pedig tiltakozni sem lehetett: a civilizáció áldásait osztogatva a hódítók olyan nyelvet adtak a „vademberek” szájába, amely a fehérek kifejezéseire redukálva elnémította őket. Aki „titokzatos” (vagy épp „emberevő”), mint az állatkertben mutogatott pigmeus, azt senki sem szólítja meg, az a beszédnek nem lehet önálló alanya, csakis ember-vonásaitól megfosztott tárgya. A mérték, amely alapján a „Másik” primitívnek, taszítónak vagy fenyegetőnek találtatik, teljességgel vak az ő kultúrájának, identitásának abszolút másmilyenségére. Hogy mindez problémamentesen állítható-e párhuzamba férfi és nő évezredes kapcsolatával, az persze jogosan fölvethető kérdés. A „titokzatos nő” Freud által mintegy tudományosan legitimált mítosza; a nők nyilvánvaló alulreprezentáltsága a nyilvánosság fórumain; a férfiénál sokkal inkább tárgyiasított, az aktív férfitekintetnek kiszolgáltatott női test azonban olyan kapcsolódási lehetőségek, amelyek (a pszichoanalízis számos felismerésével megerősítve) illusztrálni tudják a két jelenség hasonlóságait. A posztmodern szkepszis ugyanakkor nemcsak a koherens önazonosság vagy az esszenciális nőiség mítoszát kezdi ki hamarosan; megkérdőjelezi az egységesen, egyértelműen elnyomó patriarchátus legendáját, a gender mint átfogó analitikus eszköz érvényességét is. Ha a női test – a másféleképp megélt vágy, szexualitás vagy a gyermekszülés révén – eltérő tapasztalatokkal szolgálhat is, nem szül automatikusan másféle nyelvet. S mert beleszocializálódtunk, mert megelőzött minket a „készen kapott” kultúra és nyelv, nem tudunk már mindenestül kívül helyezkedni mindezen: „A kívülállás posztulátum, nem hely” – figyelmeztet maga Woolf már a kezdetek kezdetén.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.