Görföl Tibor: VITÁK A NŐK PAPPÁ SZENTELÉSE KÖRÜL

A nők egyházi egyenjogúsága mellett szót emelők sokszor hangsúlyozzák, hogy a nők szerepének és jelentőségének kérdésében nem játszhat kitüntetett szerepet a papságban részesülők körének kiterjesztése. Ennek ellenére nem szűnnek azok a viták, amelyek azt próbálják tisztázni, hogy nők is lehetnének-e papok a katolikus egyházban.

A KÖZPONTI KÉRDÉS ÉS A PEREMJELENSÉGEK

Néhány évvel ezelőtt az állandó diakonátus kérdéseivel foglalkozó két teológus tanulmánykötetet szerkesztett, amelyben a diakónusok életformáját, szerepét, jelentőségét és hagyományait bemutató tanulmányokat kértek jó néhány szerzőtől. A kötet egyik érdekessége végül az lett, hogy egyetlen olyan elemzés sem szerepelt benne, amely azt a sokat vitatott és évek óta behatóan taglalt problémát vizsgálná, hogy nők is diakónussá szentelhetők lennének-e a katolikus egyházban (a női diakonátus vélt vagy valós történelmi hagyományait ugyanis sokan előszeretettel idézték fel az elmúlt évtizedekben). A kötet szerkesztői hosszasan ecsetelték, miért nem sikerült senkit megnyerniük egy efféle írás elkészítésére – pedig nem is a papság, hanem „csupán” a diakonátus körének megnyitásáról volt szó. Voltak olyan felkért teológusok, akik attól tartottak, hogy a tudományos karrierjüket sodorják veszélybe, ha hajlandóak ezzel a kérdéssel foglalkozni. Másoknak lényegében az egyházi feljebbvalójuk tiltotta meg, hogy írjanak a problémáról. És az is előfordult, hogy egyeseket már épp elég támadás ért a témában megjelentetett korábbi írásaik miatt, és nem volt kedvük ahhoz, hogy újabbaknak kitegyék magukat. Ebből is világosan látszik, hogy komoly indulatok és heves érzelmek kapcsolódnak a nők és az egyházi rend viszonyának kérdésköréhez, s már csak ezért sem könnyű józan összképet alkotni a hozzá kötődő jelenségekről. Mindenesetre annyi biztos, hogy jól elkülöníthető egymástól a központi probléma és a kapcsolódó peremjelenségek csoportja. Az utóbbiak a legkevésbé sem lényegtelenek, de mégiscsak viszonylag távolról érintkeznek azzal a dilemmával, amely egészen egyszerűen így hangzik: mivel támasztható alá a katolikus egyháznak az a hivatalos meggyőződése és konkrét gyakorlata, mely szerint kizárólag (megkeresztelt) férfiak részesülhetnek az egyházi rend szentségében, azaz lehetnek diakónusok, papok és püspökök? Magyarán arról van szó, hogy milyen érvekkel, és milyen logikával igazolható a meglévő helyzet? Mindaz, ami a nők egyházi helyzetével, a nők tapasztalatainak gyümölcsöztetésével, a nők egyenjogúsági kívánalmaival és a nők történelmi sorsával függ össze, ehhez képest (lényeges, de azért jól elkülöníthető) peremjelenségnek ítélhető. Ez pedig máris rávilágít arra, hogy a nők pappá szentelésének kérdése azt a problémát is felveti, miként lehet egyáltalán véleményt és ítéletet alkotni az egyház valóságának konkrét jelenségeiről. Mi kell ahhoz, hogy helyesnek vagy helytelennek ítéljünk bizonyos helyzeteket, véleményeket és cselekvésformákat? Milyen támpontjaink, mércéink és viszonyítási pontjaink vannak, s ezekre milyen mértékben tudunk támaszkodni? Milyen jelentőségük lehet a történelmi hagyományoknak, a hivatalos római nyilatkozatoknak, a teológusok nézeteinek és a katolikus hívők körében osztott vélekedéseknek? Mennyire lehet lecsupaszítani egyegy elvi kérdést a logikai magváig, zárójelbe téve mindent, ami az egyház életében és gondolkodásában mindeddig hozzákapcsolódott? Alig van olyan területe a teológiai gondolkodásnak, ahol ezek a problémák ne vetődnének fel napjainkban, de a nők pappá szentelésének kérdése különös erővel hozza mozgásba a kereső-kutató tájékozódásnak ezt az egész folyamatát.

A PROBLÉMA

Az alapvető probléma tehát egyszerű: van-e olyan érv, amellyel megfellebbezhetetlenül alátámasztható, hogy csak férfiak (illetve nők nem) szentelhetők pappá? Érdemes becsületesen és félelem nélkül kimondani, hogy a legkülönbözőbb táborokhoz sorolható, és a legkülönbözőbb vérmérsékletű teológusok általános meggyőződése szerint nem létezik ilyen érv. A fennálló helyzet leggyakrabban elhangzó indoklása ugyanis úgy hangzik, hogy a történeti Jézus nem választott apostolai közé nőket, s ezért az apostoloktól eredő püspöki hivatal, és a püspöki hivatalban részesedő papság sem hozzáférhető nők számára. Ez a megfontolás látszólag kifogástalanul meggyőző, ám sok-sok teológus mutatta ki az elmúlt évtizedek folyamán, hogy teljes mértékben nem alapozható rá a meglévő gyakorlat. Ezek a teológusok nem felforgató szándékúak (mert a harcias hangvétel másoknál rendszerint leleplezi a pusztán lázadó indulatot), nem különvélemények bejelentésének öncélú szándéka mozgatja őket (mert amúgy az efféle feltűnősködés sem ritka a tudomány világában), nem is űznek sportot a hivatalos római álláspontok támadásából (mert egyesek mintha ezt választanák küzdőtérnek), hanem átgondolni próbálnak konkrét problémákat. Viszont ezzel együtt sem teljesen problémamentes az eljárásuk. Az említett fő indoklás ellen felhozott szempontok nagyjából a következők. Először is Jézus kétségbevonhatatlan negatív eljárásából (nőket nem tett apostollá) még nem feltétlenül derül ki a pozitív szándéka (valóban ki akarta-e zárni a nőket?). Másodsorban lehet, hogy Jézusnak ez a negatív eljárása nem kötelező érvényű, hanem csak a kor igényeihez és szokásaihoz alkalmazkodik (a korban a nők nem számítottak hiteles tanúnak, így a jézusi tanítást sem képviselhették volna nyilvánosan). Harmadsorban nem egyértelmű, hogy az Újszövetségben tükröződő jelenségek mennyiben határozzák meg kifejezetten és konkrétan az egyház életét (Jézus például tiltja az esküt, az egyház időnként viszont előírja; Jézus tiltja az atya megnevezés emberi használatát, az egyházban viszont elterjedt; Jézus nős embert választott az egyház fejének, a pápák egy idő óta azonban mégsem nős emberek). Ha tehát tisztán logikai eljárással közelítjük meg a kérdést, ugyanúgy nem juthatunk egyértelmű eredményre, mint akkor, ha merőben az Újszövetség alapján próbálnánk igazolni, hogy a rabszolgaság helytelen (sem Jézus, sem Pál nem tett erőfeszítéseket a felszabadításuk érdekében, sőt az utóbbi el is ismerte a rabszolgaság intézményét), vagy nem csupán zsidó emberek szentelhetők pappá (Jézus csak zsidókat választott apostolnak). A fő érv említése mellett gyakran hivatkoznak az egyházi hagyományra, mely szerint kizárólag férfiak szentelhetők pappá. A hagyománynak az egyházi életben és a teológiai gondolkodásban egyaránt különleges súlya van, és ízléstelen, aki könnyed mozdulattal elhessegeti magától a hagyományra hivatkozók nézeteit. Ugyanakkor éppen a közelmúltban lehettünk tanúi annak, hogy a katolikus egyház élesen szembehelyezkedett a legmagasabb szinten (bár nem abszolút kötelező érvénnyel) előadott hagyományos tanaival, például elfogadja a vallásszabadságot, nem gondolja már, hogy az utódnemzés lenne a házasság elsődleges célja, és elismeri a banki kamatot. Vagy stílszerű példával élve: XIII. Leó pápa még azt tanította, hogy a nők jogi egyenlőtlensége levezethető a teremtés rendjéből, a II. vatikáni zsinat szerint ez a jogi státuskülönbség viszont ellentétes Isten tervével. A hagyomány tehát szintén nem a formális logika szabályai szerint érvényesül az egyházban, és a legtöbb teológus szemében úgy tűnik, hogy a nőknek az egyházi rendből való kizárása nem a hagyomány abszolút kötelező érvényű elemei közé tartozik, hanem ugyanúgy alá van vetve a történelmi változásoknak, mint oly sok minden egyéb. A harmadik jellegzetes eljárás, amellyel a papság egyházi szabályozását alátámasztani szokás, az úgynevezett szimbolista érvelés. Szent Pál teológiájára hivatkozva sokan emelik ki azt a tényt, hogy Jézus Krisztus úgy viszonyul az egyházhoz, amint a férj a feleségéhez, s ezért a Jézus Krisztust képviselő pap csak férfiként viszonyulhat megfelelően a női princípiumot megtestesítő egyházi közösséghez. Nem nehéz kitalálni, hogy a formális érvek szintjén ez a típusú gondolkodásmód is könnyen megtámadható. Például azzal, hogy az aktívnak tekintett férfiak és a passzív szerepbe kényszerített nők ókori helyzetét tükrözi, vagy éppen azzal, hogy a papok a katolikus felfogás szerint nem csupán „Krisztus személyében” (in persona Christi) cselekszenek liturgikus körülmények között, hanem a hagyomány szerint éppúgy az egyházi közösség képviseletében is (in persona ecclesiae), s ezért a nemi identitás túlságos hangsúlyozása csak fölösleges bonyodalmakhoz vezetne. És amúgy is mi igazolja, hogy Krisztus személyének képviseletében meghatározó szerepe van a nemi identitásnak (miközben a zsidó identitásnak nincs)? Végül természetesen sokan hivatkoznak az egyházi tanítóhivatal idevágó megnyilatkozásaira. Azt követően ugyanis, hogy az angliai anglikán egyház engedélyezte a nők pappá szentelését, a Hittani Kongregáció kijelentette, hogy a katolikus egyház nem rendelkezik felhatalmazással a nők felszentelésére (Inter insigniores, 1976), majd közel húsz évvel később Szent II. János Pál pápa sokkal határozottabban és élesebben úgy nyilatkozott, hogy a vonatkozó viták végleges lezárásának érdekében mindenkinek el kell fogadnia a férfiak kizárólagosságát a papságban (Ordinatio sacerdotalis, 1994). Sőt, egy évvel később a Hittani Kongregáció úgy nyilatkozott (Responsum, 1995), hogy ez a tanítás tévedhetetlenül van előadva. A teológusoknak és az egyházjogászoknak persze több sem kellett, és azonnal kimutatták, hogy egy nem tévedésmentes nyilatkozat (a kongregáció dokumentuma) utólag nem nyilváníthat tévedésmentesnek egy önmagában véve nem tévedésmentes szöveget (a pápa apostoli levelét). Vagyis hiába illeti nagy tisztelet a tanítóhivatali megnyilatkozásokat, abszolút kötelező érvénnyel nem rendelkeznek – vagyis a tartalmuk nem mentes a változás lehetőségétől.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.