Előző cikk Következő cikk
aLapgondolat

Molnár-Bánffy Kata: SENKI NEM MONDTA, HOGY KÖNNYŰ LESZ

"Hogy anyaság és nőiség, emberség és szülőség elválasztható-e egymástól, erre mindannyian az életutunkkal válaszolunk.”
 
Keresztény hitünk tanítása szerint az embert Isten teremtette. Mégpedig saját képmására, férfinak és nőnek teremtette. Mintha csak azt mondaná ezzel: Ti ketten kelletek, a férfi és a nő, együtt tudtok teremteni, szülővé válni. Az a gyermek egyszerre lesz a férfitól és a nőtől, egyszerre „születik” az anya és az apa, amikor megfogan az új élet. Amikor tehát olyan elméleti, provokatívnak szánt, vagy éppen nevelő hatásúnak gondolt, jó vagy rossz szándékú kérdéseket teszünk fel, hogy „elsődleges feladata-e egy keresztény nőnek, hogy anya legyen,”, vagy hogy „elválaszthatatlan- e az anyaság és a nőiség egymástól?” – valójában csalunk. Feltesszük a kérdést az istenképmás egyik felének, a másiknak meg nem. Valójában tisztességesebb dolog ezeket a kérdéseket nem a nő, hanem az ember szempontjából feltennünk és ugyanígy megválaszolnunk. Ember-e az ember, ha nem reprodukálja önmagát? Vagyis akkor már: mitől ember az ember? Azaz van-e értelme az életnek? Ha válaszadás címén belebonyolódunk a szavakba, félreértjük egymást, didaktikusakká és/vagy közhelyesekké válunk. Hogy anyaság és nőiség, emberség és szülőség elválasztható- e egymástól, erre mindannyian az életutunkkal válaszolunk. Ki-ki a maga tartományában értelmezi, vagy értelmezni próbálja, hogy mi is az az anyaság, mi is az a nőiség, mi is az, hogy élet… Ezek a válaszok ezért nem összevethetőek, statisztikai alapon nem kiértékelhetőek. Viszont – nem mellesleg – érdekesek és tanulságosak. Az egyik nagymamám szülőföldjétől, Erdélytől elszakítva, vagyonától megfosztva, kitelepítve, kisemmizve, nagyon fiatalon hét gyerekkel özvegyen maradt. A hét gyerekből három emigrált, kettőt egy református szeretetotthon fogadott be. Őt magát és a legkisebb gyerekét – az édesapámat – rokonok vették magukhoz. Jócskán elmúlt kilencven, amikor meghalt. A hét gyerekétől 23 unokája született, és a dédunokák száma ma már meghaladja az ötvenet. Talán a hatvanat is. A másik nagymamám egészen kicsi gyerekként árván maradt. A gyerekkorát különféle rokoni birtokokon töltötte, majd a háború őt is elszakította Erdélytől, ahol felnőtt, és ami közben Románia része lett. 18 évesen a háború közepén ment férjhez. A nagypapám több mint tíz évet ült börtönben politikai fogolyként, ezalatt a nagymamám egy világvégi faluban, ahová az anyósát meg az apósát kitelepítették, akiket szintén ő gondozott, négy gyereket nevelt. Az a bakonyi falu a mai napig szeretettel emlékszik rá, rájuk. Öt gyereke, húsz unokája és negyvenkilenc dédunokája van – és még itt van köztünk. Valamelyik nap hatkor indultam munkába, és a ködös, téli szürkületben láttam őt a buszmegállóban állva, egy hétköznap reggel, ment a reggeli misére. Az édesanyám hét gyereket szült. Az érettségi után nem tanulhatott tovább. Huszonöt év gyereknevelés után elvégzett egy szociális gondozói tanfolyamot, és a faluban, ahol élünk, nyugdíjas koráig ápolta az arra rászoruló idős embereket. Hét gyerekéből ötnek van családja, összesen 15 unokája van. Mindezzel a hátam mögött mit kellene válaszolnom arra a kérdésre, hogy keresztény nőnek elsődleges feladata- e, hogy anya legyen? A családban történő túlélés programozva, kódolva van a génjeinkben. Minél inkább semmink nincs, annál inkább szükségünk van egymásra: szülőnek gyerekre, gyereknek szülőre, testvérre, unokára, dédunokára, házastársra, nagyszülőre, sőt anyósra és apósra. Nem arról van szó, hogy családban élni jó, hanem arról, hogy nincs semmi, csak az élet van, és az élet a családban kezdődik és ott is fejeződik be. Feladatként magát az életet tudom értelmezni: az élet Istentől van. És az élet nehéz, ahogy szülőnek lenni is nehéz. Családi szállóigénk szerint: senki nem mondta, hogy könnyű lesz. De ami könnyű, az gyanús. Olykor elviselhetetlen is, tudjuk Kunderától. Ha valamit megtanultam a családjainktól és a kereszténységtől, az az, hogy a nehezet kell választani. Hogy ez a biztos kritériuma a jó döntésnek. A pszichológiában vannak dolgok, amiket a „nyitott rendszerekkel” magyaráznak, és én hajlamos vagyok erre a reprodukciós kérdésre is (szüljünk-e gyereket, hány gyereket szüljünk) ebben a gondolatkörben választ adni. Miszerint egyrészt igen, szüljünk – mert ettől válik nyitottá az emberiség, mint rendszer. A gyerekemnek tudom továbbadni azt, amit a szüleimnek már nem tudok. Másfelől, hogy egy nyitott rendszerben helye és értelme van minden szereplőnek, a nemtipikus viselkedésűnek is. Egy nyitott rendszerben nem kell gyereket szülnöm, csak mert engem is megszültek – egy nyitott rendszerben születhet az egyik családnak három gyereke, a másiknak meg egy sem. És minthogy ez így is van, feltételezhetjük, hogy a Jóisten is ilyen nyitott rendszerként gondol a világra. (De még milyen nyitottként! Gondoljunk csak arra, hogy egyszülött fiát adta értünk, aki emberré lett, majd halálával megváltotta a világot.) Nemrég egy közösségi oldalon olvastam néhány sort egy anyukától, aki azon volt felháborodva, hogy kilenc hónapja zajlik a gyerekei óvodájának a felújítása és még mindig nincsen készen. Körülbelül ezt írta: én kilenc hónap alatt két ivarsejtből egy háromkilós csecsemőt, új életet hozok létre magamban, miért nem képesek ezek ennyi idő alatt az óvodát felújítani? Az, hogy az életet bennünk Isten teremti, és hogy ezért mi legfeljebb hálásak lehetünk, merthogy aktívan hozzátenni nemigen tudunk (legfeljebb elvenni belőle!), ez ennek a hozzászólásnak az olvasása közben vált bennem elméletből gyakorlattá. Mert nem azé, aki fut, és nem is azé, aki akarja. A gyakorlatban? Az életem állandó küzdelem. Kiváló házasságban élek, három gyereket nevelünk a férjemmel. Háztartást vezetek. Óriási, elvadult kertünk van, amivel nincs időm foglalkozni. Velünk él a tolószékbe kényszerült, segítségre szoruló apósom is, akivel ordibálni kell, mert süket. A nagyfiam a kamaszkorát rögtön a legnehezebb ügyek egyikével kezdte, sokkos állapotba hozva ezzel a családját. A középső fiam ADHD-s, ennek ellensúlyozására versenysportoló, rengeteg logisztikai feladat elé állítva ezzel bennünket.
 
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.