Balázs Zsuzsa–Kékesi Enikő: Életteli magány

Az Eletteli magany című kötetben Balázs Zsuzsa és Kékesi Enikő hat személy életpéldáját bemutatva próbál választ találni arra a kérdésre: vajon kell-e menekülni, félni a magánytól. A válaszokból kiderül: a magányosan eltöltött idő belső növekedésünket is szolgálhatja. Idézzünk most néhány gondolatot a
Mustó Péter jezsuitával készült beszélgetés anyagából.

a„Akkor sikerül az életed, ha meg tudod szeretni, ami a tiéd. Nem mintha ez a gyakorlatban magától menne, feladat elé állít. Egy életen át. Hogy megszeresd, ami a tiéd.” Mit jelent a magány számomra? Semmi rosszat. Nekem általában jó egyedül lenni. Nem érzem magam magányosnak. Szeretek magamban lenni. Ezért is fontos nekem az ima. Ott magamban vagyok. Amikor imádkozni tanítok másokat, azt a kifejezést szoktam használni, hogy az imában „magamnál vagyok”. Magamnál vagyok nemcsak abban az értelemben, hogy felébredtem, ébren vagyok, nem alszom, vagy hogy ép az eszem, hanem azt értem alatta, hogy kapcsolatban vagyok azzal, aki vagyok. Magamnál vagyok, és nem a felületen, nem a gondolataimnál, még nem is az érzelmeimnél. Észreveszem mindazt, ami bennem történik. Észlelem mindazt, aminek köze van testemhez, lelkemhez, belső világomhoz.

ÉRINTETTSÉG

A felnőttek világa azt sugallja, hogy ha te elfogadott akarsz lenni, akkor úgy viselkedj és úgy beszélj, hogy észre ne vegyék, hogy érintett vagy. Ténylegesen sokszor nem hasznos kimutatnod, hogy érintve vagy. Ez gyengeséget jelentene, és azt mondanák rád, hogy szubjektív érzéseid vannak. Nem vennék komolyan az érveidet. Ha hagyom, hogy érintett legyek a másik által, vagy engedem, hogy érintettségemet a másik észrevegye, megnyílunk egymás felé. Az érintődés lehet kellemes vagy kellemetlen. De kapcsolatot teremt. Másokkal és magammal is.

AZ ELVÁRÁSOK MAGÁNYOSSÁ TESZNEK

Amikor negatív értelemben magányosnak érzem magamat, nem tudom elfogadni, hogy én itt most csak magam vagyok, vagy nem találom meg magamban a lét örömét vagy az életkedvet, és másoktól várom a feloldódást, akkor határtalan elvárásokat támasztok velük szemben. Elvárok olyasvalamit, amit talán nem is lehetne elvárni, mert a másik, vagy az élet nem is tudja megadni azt. Mégis mindig elvárunk egymástól valamit. Ha észreveszem és megbékélek azzal, hogy ilyen az élet rendje, hogy nem minden vágyam teljesül, s nem mindenki figyel rám úgy, ahogy elvárom, és az sem tudja kimutatni szeretetét, akitől szeretném, hogy kimutassa, és ha mindezt el tudom fogadni, akkor a magányom gyógyul.