Marton Árpád: Angyal a tálaló mellett

Tokody Ilona karácsonyai Tápé-Kutastól Tokióig. 

Tokody Ilona szülőháza az operarajongók zarándokhelye lehetne – ha nem a világ végén, a Tisza és a Maros találkozásától kirajzolt, félszigetre emlékeztető szögletben bújna meg. Régebben viszonylag könnyen át lehetett ide jutni a Szeged északi végvárát jelentő, a világ közepének rangjával büszkélkedő Tápéról. Az autópálya megépülte óta ez a hely még messzebb került a nagyvilágtól, mint a majdani Kossuth-díjas, a világszerte körülrajongott szoprán gyermekkorában, amikor pontonhíd, telente meg a befagyott Tisza biztosította az átkelést Szeged irányába. Sejtette-e a nyikorgó tákolmány, a csikorgó jég, hogy a hátán araszoló léptek a halhatatlanság felé tartanak? Tokody Ilona végigjárta a világ összes nagy operaszínpadát Bécstől Barcelonáig és Berlintől Buenos Airesig; Londonban éppúgy körülrajongták, mint ahogyan Tokióban – a tápé-kutasi néptanítóék lánya haza mégis mindig ide, a Tisza és a Maros találkozásához tért és tér. Aki eljut a szülőházig, sok mindent megért a művész titkából, akit szeretetreméltó, nemes és emberi alakításaiért övez nagyrabecsülés: errefelé összeér ég és föld, egymásra tárul a szív és a teremtés végtelenje. A ház előtt ma is fáradhatatlanul ontja ezüstlő vizét a kedves gyermekkori forrás, és ha szerencsés módon bejutunk a vadászházzá alakított iskola tantermébe, tetten érhetjük a régi, méteres hóba burkolózó karácsonyok libbenő angyalait.

Nem tudom, gazdag vagy szegény karácsonyaitok voltak, de az bizonyos, hogy csöndben nem lehetett hiány.

Nem bizony! Számomra a karácsony azóta is az intimitás és a csönd ideje, amikor az ember magában van a legszűkebb családdal. Egész adventben erre készültünk, ünneplőbe öltöztettük a lelkünket. Minden egyes nap az áhítat jegyében, a Kisjézus várásában telt. Tudom, hogy legnagyobb ünnepünk a húsvét, és a pünkösd is csodálatos, nekem mégis a karácsony az igazi. Ma is gyermeki örömmel tölt el a Kisjézus születése. Olyan valaki születik, aki a világnak jót ad, akitől az ember élete szebb lesz – és akihez jó imádkozni. Úgy érzem, ez nem a vallásgyakorlás kérdése. A karácsony azokat is istenhívővé teszi, akik nem templomba járók. Minden ember vágyik a fényre. Erre tanítottak a szüleim és a nagymamám, és a karácsonyt megelőző egész rituálé Luca napjától fogva. Nagymama sütötte a réteseket, édesanyám a Luca-pogácsát, én is igyekeztem segíteni, amiben kislányként tudtam. Persze, hogy a Luca-pogácsába dugott pénz valahogy mindig hozzám került! És közben azt is megtanultam, hogy az egész évre való áldás és szerencse, amit kifejez, nem pénz dolga, nem az anyagi jólét számít. Nem emlékszem, hogy szűkölködtünk volna, habár a szüleim ezt másképp láthatták. Egy héten egyszer volt hús, de ezt én észre sem vettem. Mi is kell egy gyereknek? Szabadság, játékos kedv, zene – mindenem megvolt, ami kellett, lelki gazdagságban éltem. Körülvettek a könyvek! Mire elsős lettem, már Móra- meg Gárdonyi-regényeket olvastam, és a téli szünidő egyik várva-várt ajándéka az volt, hogy végre egész nap olvashatok kedvemre. Óriási dolog volt, hogy ilyenkor esténként meggyújtottuk a nagy gázlámpát. A rádióból szóltak az operettek meg az operák, a mamám kézimunkázott, apu meg vette a hegedűjét, és hol népdalokat játszott, hol meg a Toselli-szerenádot. Ilyenkor előkerültek olyan finomságok, amiket a városból gyűjtögetett össze nagy ügyesen: datolya, füge, feketecsokoládé – de bizony még mandarin meg banán is! És a fő kedvencem, a héjas amerikai mogyoró. De csak az ünnep estéjén! Mi még böjtöltünk. Szenteste is: elmaradhatatlan volt a böjtös bableves és a mamám nyújtotta mákos metélt. Esetleg mákos nudli mézzel csorgatva, kristálycukorral. Vacsora előtt pedig mindenkinek kötelezően meg kellett ennie egy gerezd mézbe mártott fokhagymát. Ez volt a népi antibiotikum. A vacsora végén alma és egy dió mézzel. Apunak volt egy trükkje, amit én sosem akartam megfejteni, de tény, hogy én nagyon sokáig hittem, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, és az angyalok szólaltatják meg a csengőt. Senki sem mozdult el az asztaltól, amikor egyszerre csak megszólalt odaát, a szobában. Bent pedig ragyogott a karácsonyfa a gyertyák fényében, aranyhajakkal és a mamám készítette rumos diós szaloncukrokkal, amelyeket nagy titokban, hogy le ne leplezze az angyalokat, az évről évre gondosan kisimogatott sztaniolba csomagolt. Mennyei volt! Fűtetlen volt a szoba, de én melegséget éreztem és a Jóisten jelenlétét. Bárcsak a mai gyerekek is ráéreznének, hogy a karácsonyhoz semmi más nem szükséges, mint hogy együtt vagyunk a fa körül szülők, nagyszülők, gyerekek, és mindent betölt a fény! Más emberré válik, aki ilyen karácsonyestékre emlékezhet vissza. Egy ízben apu elfelejtette bezárni az ajtót, miközben a fát díszítette. Én pedig rányitottam. És csodák csodája, semmit sem vettem észre, mi több: a nagy tálaló mellett láttam egy ködbe burkolózó angyalt! Gyönyörű volt, nagy szárnyakkal. Annyira lenyűgözött a látványa, hogy szó nélkül kihátráltam. Egyáltalán nem tűnt föl, hogy ott áll a karácsonyfa. Csak az angyal. Ma is látom, ha erre gondolok.

Alighanem melléd is szegődött, hiszen a művészetedben mindig is érezni valami angyalian magasztost, égit.

Hívogatom is az angyalokat, és akkor eljönnek. Néha anélkül is. Nemrégiben történt, hogy rosszul csuktam be a kocsim ajtaját. Épp egy villanypózna felé közeledtem, amikor úgy éreztem, átrebben valami körülöttem, és az ajtó nagy csattanással becsukódott. Különben nekivágódott volna az oszlopnak. Hiszem, hogy naponta történnek velünk csodák.

Az az érzésem, ahhoz, hogy angyallátó légy, kellett a gyerekkorod nagy-nagy csöndje, csikorgó telei és tágas ege, amikor nem a vásárlási hajsza és a televízió vibrálása töltötte be a világot.

Biztos, hogy így van. Hol vannak már olyan telek? Ahol a csend megszólal! Ám az ember hordozza magával az emléküket. Akár Berlinben, akár Houstonban, Bécsben vagy Rómában énekeltem Aidát, a szemem előtt mindig Tápé-Kutas, a boldogság szigete lebegett annál a sornál, hogy „O patria mia”. A Nílus-parti jelenetben azt az érzést próbáltam átadni a közönségnek Aida nevében, amikor ott kellett hagynom Tápé-Kutast, mert a városba költöztünk. Odakint mindenünk megvolt a búzától a mákig és a gyümölcsökig. Nagymama csodálatos rozscipói két hét után sem gyulladtak be. Karácsonyra aztán a befőttek is előkerültek. Meg a cukor nélkül főtt szilvalekvár, amit nagymama holdtöltéig kavart nagy lapáttal, hatalmas rézüstben, fatűz fölött. Azt az illatot el nem felejtem, amíg élek. Igazi pátria volt. Még hegyet is másztam Fruzi kutyámmal, ha leesett a másfél méteres hó. Ő húzta a szánkómat is. Ha a Tiszán beállt a jég, kizarándokolt hozzánk Béla bácsi is. A Talpas kutya ilyenkor eltűnt, mert megérezte, hogy közelít a messzeségben. Az volt csak a karácsony! Béla bácsi igen vicces kedvű ember volt, akit nagyon szerettem. Odabent meg várt a tyúkleves és a mamám hurka-kolbásza meg disznópecsenyéje, hajában sült krumplival és őszibarackbefőttel, amelyben citromkarikák úszkáltak. Nagymama réteseinek olyan hártyavékony volt a tésztájuk, hogy hetekig frissek maradtak. Mákosat, dióst, almást, édes és sós túróst meg tököst sütött.

Templom, ameddig a szem ellát, nem volt a környéken. Megteremtődött valahogy mégis az imádságos hangulat?

Hogyne! Apukám tanító lévén kántor gyanánt vezette az éneklést, mi több, mindenféle betlehemes játékokat is végigkántált. Ezután kezdődött a pipikézés. Ami annyit tesz, hogy apu meg a mamám diót, mogyorót szórtak szét a padlón, amit négykézláb kellett nagy visongások közepette begyűjtenünk. Persze mindig nekem lett belőle a legnagyobb kupaccal. Azelőtt havonta fölváltva miséztek nálunk meg a közeli pajori iskolában, de az én gyerekkoromban erről már szó sem lehetett. Viszont apu elrejtette a tanítói lakásban a Szűzanya meg Szent Antal szobrát. Karácsonykor ők is előkerültek, és velünk ünnepeltek. A mai gyerekek el sem tudják képzelni, micsoda teljesség volt ott, ahol csak egy-egy gyertya meg petróleumlámpa adott fényt. Körülöttünk nagy, mély csend. A Jóisten volt az egyetlen szomszédunk. Nem is tudom, hogyan válhat valakiből művész, ha gyerekként meg nem tanulta a természet, az élet, az állatok szeretetét. Enélkül a családi háttér nélkül csak lógtam volna a világban. Próbáltam magammal vinni az angyalaimat.

Habár valahányszor tehetted, hazaszálltál karácsonyra, mégis adódott, hogy a távolban ünnepeltél.

Nevezetesen Japánban. Ezen a pályán az ember nem mindig lehet ott, ahol szíve szerint lenne. Akkor viszont meglepetést szereztem a többieknek. Apu írt egyszer egy verset a karácsonyestéről. Valahogy rávettem, hogy olvassa föl nekem magnetofonra. És mivel a rádió épp szenteste adott le rólam egy portréműsort, úgy intéztem, hogy a műsorban elhangozzék a szavalat. Hallottam a telefonban, mennyire meghatódtak. „Mégiscsak itt voltál velünk” – mondta a papám.

Évtizedeken át az Operaház színpadán karácsonyoztál, hiszen a Bohémélet volt az operarajongók egyik ajándéka. Munka volt ez vagy ünnep?

Puccinivel és egyik legkedvesebb szerepemmel ünnepelni a Kisjézust – ez megint maga volt a teljesség. A harmadik felvonásban hull a hó – karácsony volt a karácsonyban! Mindezt az ideális magyar Bohém-szereposztással: Kelen Péter, Sólyom-Nagy Sándor, Kovács Pál, Polgár László, Csengery Adrienne vagy Zempléni Marika. És Lukács Ervin, akinél talán Patané sem vezényelte szebben a Bohéméletet.

Eszedbe jut 26-án, hogy épp most gördül föl a függöny az Andrássy úton?

Nem. Amikor az ember benne van valamiben, úgy érzi, ez sosem ér véget. Sokáig úgy hittem, az lesz a világ vége, ha nem lesz többé karácsonyi Bohémélet. Aztán Kelen Péter kiszállt, és az egész nyomtalanul szertefoszlott. Más világot élünk. Társulat sincs, megesik, hogy a művészek a színpadon látják egymást először. Mi a Covent Gardenben még Domingóval is tizenkét napon át próbáltunk keményen. Carreras-szal, Pavarottival ugyancsak. Volt rá idő, hogy az ember megismerje a másik lelki rezdüléseit. A színpadi társai nélkül azonban az énekes nem leli többé a helyét.

Amióta otthon karácsonyozol, megtalál még egy-egy jókívánság a régiektől?

Kelen Péterrel, Sólyom-Nagy Sándorral soha ki nem hagynánk, hogy jókívánságokat váltsunk. Amíg éltek, Polgár Lászlóval, Gregor Józseffel, Lukács Ervinnel sem maradt el sosem. És ott van a drága Lukács Gyöngyi meg a férje, Alexandru Agache.

Van kedvenc karácsonyi éneked?

A Csordapásztorok és a Stille Nacht. Nem is tudom, írtak-e valaha még egy olyan szépet. Hidas Frigyestől egyszer a zenekari hangszerelését kaptam karácsonyi ajándékba, amit aztán Vásáry Tamással és a Rádiózenekarral föl is vettünk.

A régi karácsonyfákat az ünnepek után mindig az iskola kertjében ültettétek el. Kettő ezek közül még ma is ott áll, bizonyságául, hogy csakugyan jártak ott az angyalok. Emlékszel a díszekre?

Hogyne! Őrzöm is őket! Réges-régi, szájjal fújt, kézzel festett díszek, még az apai nagymamám családjából kerültek hozzánk. Legszebb egy teljes betlehem jászollal, mindennel, ami kell. Kopottak, de azért minden évben ezeket adom az angyalok kezébe.