Paksa Balázs: Isten álma rólunk

Közösségi létünk alaptapasztalata, hogy szeretjük ellenőrzésünk alatt tartani a minket érintő történéseket, s hogy képtelenek vagyunk a teljes izolációra: még magányunkban is társas élményeink hatnak ránk. A felszínes életmód- és karrier- tanácsadó könyvek korában mindehhez meglepő helyről kapunk megerősítést: az idén mozikba került Agymanók és Holnapolisz valóságos szociálpszichológiai esettanulmányként tesz hitet az árnyalt önértékelés fontossága mellett.

eEz főként annak fényében meghökkentő fejlemény, hogy a nyári moziszezont immár teljesen elborító adaptáció-, folytatás- és előzmény-tengerben évek óta nagyítóval kell keresnünk a forgatókönyvét eredeti ötletre építő filmet. A Pixar animációs stúdió húsz évvel ezelőtt bemutatott első egész estés játékfilmje óta sikeresen egyensúlyoz a művészi kihívások és a pénzügyi siker követelménye között, s noha az utóbbi években következetessége megingott kissé, az Agymanók merész koncepciója és remek kivitelezése ismét a stúdió legszebb éveit idézi. Pete Docter rendező és alkotótársai ezúttal egy kislány fejébe engednek bepillantást, ahol öt alapérzelmet megtestesítő figura – derű, harag, bánat, undor és félelem – próbálja feldolgozni a külvilágból érkező élményeket. A legfőbb jelszó az állandóság és a szüntelen jókedv, ám amikor Riley életében hirtelen drasztikus változás következik be, az agymanók gyorsan elveszítik az irányítást – s már sohasem szerzik vissza többé. A viharos kamaszkor előszele ez, amikor a stabilitásra épülő naiv gyermekvilág összeomlik, hogy romjaiból épüljön fel egy érett, helyes önértékelésű, a változásokra jól reagáló személyiség. Az Agymanók sziporkázó ötletességgel mesél az emberi agy gyakran korántsem racionális működéséről, a gyermekkor elmúlásának elkerülhetetlenségéről és arról, milyen viselkedésformákat tanulunk el szüleinktől s mit örökítünk át önkéntelen példaadásunkkal utódainknak.

Mindezen dilemmákat szélesebb társadalmi összefüggésben is megvizsgálja a Holnapolisz. Az egykor a Pixarnál dolgozó Brad Bird filmje Disneyland egyik témaparkjához háttértörténetet szőve a múlt, a jelen és a jövő átgondolásával foglalkozik, főszereplőinek pedig különböző önértékelési problémákkal kell megküzdenie. Casey (Britt Robertson) nyugtalan kamasz, aki nem tudja, energiáit milyen jövőbe fektesse; Frank (George Clooney) kiábrándult személyiségként a múlton tépelődik; David pedig (Hugh Laurie) egy rémisztő tapasztalat nyomán egyfajta „örök jelen” változatlan bénultságát igyekszik fenntartani. A karakterek közül Casey az, aki – némi motiváció hatására – elsőként cselekedni kezd, és társait inspirálva egyéni megküzdési stratégia mentén birkózik meg a kihívásokkal. A cselekmény itt is az elkerülhetetlen változás elfogadása, vagy annak a saját javunkra való fordítása körül forog. A Holnapolisz egyúttal igyekszik szólni az emberiség fejlődés-eszményének fonákságáról (többek között retro-futurista látványvilágával is utal erre) és a történelem tanulságainak megfogadásáról is, ám a megkérdőjelezhetetlenül optimista befejezés végül elmulasztja egy összetettebb kép felrajzolását. A kaland tehát felülírja a kétséget: a Holnapoliszból sajátosan naiv szemlélet árad, melyet azonban a modernitás nagy szellemi kísérletének egyre érzékelhetőbb kudarcát látva nehéz fenntartások nélkül fogadnunk.

Értékes vagy, sugallja az Agymanók, ám belső árnyékaiddal, megszenvedett görcseiddel együtt. E tanulság sokkal közelebb áll a keresztény emberképhez – Isten rólunk alkotott álmához.

DOCTER, PETE: Agymanók (Inside Out). amerikai animációs film, 94 perc, 2015.
• BIRD, BRAD: Holnapolisz (Tomorrowland). amerikai sci-fi film, 123 perc, 2015.