Előző cikk Következő cikk

Simon Erika: Hitem tanít zenélni is

„A hit és a zene – legalábbis számomra – valahogy szétválaszthatatlan. Ahogy színre lépett az emberiség, a hitét is zenével fejezte ki. Nem lehet másként a hálaadás, érezték rögtön: olyan valaki uralkodik fölöttünk, akihez mi kevesek vagyunk, és Őt dallal kell dicsérni” – mondja Medveczky Ádám karmester.

Minden művész, minden alkotó az érték szolgálatára kötelezi el magát. Ez szenvedéssel, küzdelemmel teli életet jelent, ami mégis tele van reménnyel, szépséggel, örömmel is. Törekszik nyilván a művész a tökéletes megközelítésére s közben szükséges kontrollálnia magát. De ez nem könnyű: egyáltalán föl tudja-e az alkotó mérni a saját értékeit?

Az embernek mindenekelőtt küszködnie kell magával, hogy reálisan lásson, ne legyen álszerény, de ne is legyen dicsekvő. Ezeket a veszélyeket vállalni kell. Magánéletemről különösebben nagy értéket esendőségem miatt nemigen mondhatok, de amire tényleg a hitem tanított meg, az az igazmondás, a megbízhatóság és a pontosság. Vannak buktatói az életnek, mégis az igazmondást kell vállalni mindenkor, nem örvendetes következmények ellenére is. A zene előadásában is igazat kell mondani, nem szabad másokat utánozva, őszintétlenül törekedni valami hatás fölkeltésére. A pontosság és a megbízhatóság nagyon fontos. Kínosan ügyeltem arra, hogy minden próbán és minden előadáson időben ott legyek. Egyszer volt olyan életemben – sose felejtem el –, elaludtam egy koncert előtt, s lekéstem azt. Nagyon fáradt voltam, lefeküdtem délután és elfelejtettem a vekkert bekapcsolni. Úgy törték rám az ajtót a szálláson, hogy már vár a közönség, mindenki ül a helyén. Nem olyan régen, Győrben történt ez, talán tíz esztendeje. Azóta sem tudtam kiheverni, iszonyú érzés volt. A megbízható pontosságra valójában a zenekari munka szoktatott rá.

Köztudott, karmesteri pályája előtt csaknem egy évtizeden át dolgozott zenekari művészként, ütőhangszeres volt.

Épp ez az, ugye én nem a saját hangszereimen játszottam a zenekarban, nem azokon, amelyeken otthon gyakorlok. Nekem legalább fél órával próba előtt be kellett menni a hangversenyterembe, vagy a próba adott színhelyére, hogy ellenőrizhessem, a hangszerek rendben vannak-e, nem kell-e állítani, hangolni rajtuk, megvannak-e a szólamkották, minden a helyén van-e?! A zenekari pontosság és megbízhatóság segít a jellemformálásban is. Az esendő ember hite nem hibátlan, de fogságban tart, hála Istennek. Gárdonyi Géza Szent Margit életéről írt regényének címe: Isten rabjai. Ebben az értelemben szólok én is a „fogva tartásról”. Ami pedig önértékelésem szakmai részét illeti: nem tudom sokszor megállapítani pontosan, milyen az, amit csinálok, de azért érzem.

Akit Ön mestereként emleget gyakran, Ferencsik János egyszer azt mondta: „azt én nem tudom, hogy kis hal vagyok-e, vagy nagy, de azt biztosan mondhatom, hogy tökéletesen tudok úszni…”

A kritikákat rólunk reményeink szerint művelt, hozzáértő emberek írják, akiket szükségszerűen mégis szubjektív érzések inspirálnak. Kaptam nagyon jó kritikát olyan előadásra, amit én szinte rossznak éreztem, s fordítva, volt, hogy értékes koncertről lealacsonyító, sértő véleményt írtak. Ilyenkor visszasírom a régi nagy kritikusokat, akik kiváló tudósok is voltak, mint tanáraim, például Pernye András, Kroó György, Kovács János zenetörténész. A sugárzás karmester és közönség között se mindig jön létre, néha hangos kiabálás, örömujjongás van, máskor a közönség hangulata, összetétele is lehet más… Számomra egy-egy produkciómról leghitelesebben a zenekar muzsikusai szólnak. Fiatal koromban nagyon sokat segített az ott zenélő nagy öregek egy-egy megjegyzése, Tátrai Vilmosé, Pongrácz Péteré, vagy olyan jelentős klarinétművész észrevétele, amilyen ép pen Kovács Béla. Természetesen nem az a fontos, hogy én milyennek találom az előadásomat, nem az én értékelésem számít, a cél nem én vagyok. Harmóniában kell lenni a kollégákkal, akik által zenei gondolataimat tisztán megfogalmazhatom, szolgálni kell a zenét, tisztelni a közönséget és jó muzsikálással segíteni, hogy a remekművek sugárzását minél tisztábban befogadhassák. Hogy jó eszköz lehessek a remekmű hangzó értékei és a közönség élménye között.

Személyiségének feltűnő jegye a kedvesség, figyelem mások iránt és a derű. Erre nevelődik az ember, vagy eleve adottság?

Persze, ez is, az is. A hit nem morózus valami. Az rossz, ha valaki, mikor szükséget szenved, vagy nagyon szenved, csak akkor próbál hinni a Jóistenhez fohászkodva. Természetesen akkor is, de minden pillanatban a hit kell, hogy éltesse az embert: próbáljon meg azonosulni ezzel a csodával az örömteli pillanatokban is. Minden nap észre kell venni, hogy ki formálja ezt a világot. Megint Ferencsik Jánost idézem. Ferencsik Haydn Nelson-miséjét vezényelte – nos, Haydnra jellemző a derű, világosság, a szép virtuóz menetek –, közben a Kyrie és a Credo különböző tételei valahogy túl súlyosra sikerültek, és Ferencsik próbálta minél lazábbra, könnyedebbre venni. Kezdtem megérteni: hinni az Istent jókedvűen kell.

Hogyan lehetett Ferencsik Jánostól tanulni? Hiszen úgy tudom, nem pedagógus alkatú művész volt.

Úgy tanultam tőle, hogy ő nem tudott róla. A próbáit figyeltem, a gesztusrendszerét, nem is tudatosan, csak minden amit csinált rám ragadt, mint esőben a vízcsepp. Mondják a régi kollégák, meglátszik, hogy kivel dolgoztam a legtöbbet, vezénylésemben egy-két Ferencsik-mozdulat, gesztus visszaköszön. Nem szégyellem, örülök neki. Ami pedig a kottát illeti: azért van, hogy használják. Én nagyon szeretek kottát olvasni. Amikor régen kínlódtam még vele, nem hittem, hogy ez kedvenc foglalkozásom lesz. Most már, mint egy könyvet, örömmel tudom olvasni a partitúrát. Ha a vonaton partitúrát tartok a kezemben s közben elelmosolyodom, talán bolondnak néznek. De nem bánom, az én fejemben, szívemben már megszólal egyegy jövendő hangverseny vagy operaelőadás zenéje.

Szokták mondani, a hit kinek-kinek legszemélyesebb magánügye. Mégis, úgy látszik az Ön életében és karmesteri pályájának évtizedeiben alkotó szerepe is volt.

Hitem az esendő emberé, aki ezáltal veszi fel a harcot hibái ellen. Az emberséget és a hitet egy tőről fakadónak tartom. Valamikor (eléggé fennkölt és nagyképű cél) hasznos akartam lenni, lehetőleg minél több embernek téve jót. Igazolva láttam törekvésemet a parancsban: szeressétek egymást úgy, ahogyan én szerettelek titeket… Ezt én nagyon komolyan vettem, és emiatt sokszor gyengekezűnek gondoltak, nem toroltam meg bántást, ritkán vettem föl kesztyűt. Holott valóban nem gyávaságból. Azért az ütésekre a másik arcomat nem tartottam oda, pedig egyre jobban a krisztusi hit erejével kezdtem foglalkozni. De visszacsengett a bibliai jelenet is, mely Kodály Jézus és a kufárok vegyes karával oly drámai erővel van jelen kórusmuzsikánkban: „és kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból…” Vagyis a hitnek kötelessége a rossz ellen küzdeni… Ez látszólag ellentmond az irgalom szavának: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek…” Ezért csodálatos Jézus alakja. Megtestesült és emberré lett. Isten és ugyanakkor érző ember, ezért megváltás az Ő műve. Mikor azt mondja: nem tudják, hogy mit cselekszenek, arra gondol, hogy ki az, akit jutalmazni lehet? Azt a bizonyos latort, gonosztevőt, aki az utolsó pillanatban fordult hozzá: „Uram, emlékezzél meg rólam, ha eljön az uralmad…” Emlékezetes nyarat töltve régen Rómában, a Sixtus-kápolna freskói előtt állva, szinte nem tudtam levegőt venni, amikor Michelangelo Utolsó ítéletét láttam. Krisztus félelmetes jobb kezét, a tekintetét, ahogy lenéz – a jelenet most is fojtogatja a torkomat. Fantasztikus erő van benne, de a jóságnak az ereje, és igenis, a rossztól meg kell szabadulni… A külvilág rossz irányba megy, nagyon sok tennivaló van, ha az ember Istent szolgálja és ez által valamit próbál tenni a maga kis szűk körében. Az ember nem mindig cselekszik helyesen, de önmegtévesztő módon ilyenkor azzal vigasztalja magát, hogy a legnagyobb szentek is, az apostolok is bűnösök voltak: akár Pál apostol, Mária Magdolna, sorolhatnám a híres bibliai alakokat. Megvolt a rendeltetésük. De nekünk hordanunk kell hibáink, bűneink súlyát és jóvá is kell tennünk azokat, ahogy a Parsifalban Kundry, azaz Mária Magdolna mondja: dienen, csak szolgálni akarok, semmi mást.

Hittel és szakmai felelősséggel.

Talán érdemes megismételni: a hit és a zene – legalábbis számomra – valahogy szétválaszthatatlan. Érintettem már, ahogy színre lépett az emberiség, a hitét is zenével fejezte ki. Nem lehet másként a hálaadás, érezték rögtön: olyan valaki uralkodik fölöttünk, akihez mi kevesek vagyunk, és Őt dallal kell dicsérni. Közismert Dávid királytól is, hogy zenével kell dicsérni az Urat. És Pál apostolnak az intelmei: igenis hangosan, énekszóval kell dicsérni az Urat. És ez megint a megfoghatatlan miatt van. A megfoghatatlant fejezi ki a zene, és a hit is megfogalmazhatatlan. Az egész zeneirodalom és a művészet minden ága, képzőművészet, vagy drámai műfajok világa. Lehet akár példázat, vagy megtörtént eset, az mindig valahol a hitnek egy-egy fázisát tükrözi. Ezt a fázist közvetíti a zene, a Laudate csak zenére vonatkozhat, ahogy minden nagy Te Deum is hitből indul ki, a Jóistennek való dicséret. Ez olyan csodálatos dolog, amit nem lehet az emberektől elvenni, és nem lehet fölébe kerekedni, nem lehet letagadni, mert különben csak a Bábel tornya épül, amely a globalizmus első nagy kudarca. Majdnem minden zeneszerző Isten dicséretével fejezte be az életművét. Bartók is a III. zongoraverseny lassú tétele fölé ezt írta: adagio religioso. Nehezen jutott el Istenhez, sokáig hitetlennek mondta magát, de a zenéje nem az, egészen biztos, hogy amikor utolsó művét komponálta, valamiféle korál-imára, hálára gondolt, mint Beethoven is, öregkori a-moll kvartettjének Adagiojában, „a felgyógyult beteg áhítatos hálaénekében”.

Természetesen tele van az élete új és új feladatokkal, bemutatóval is.

Nagy esemény és öröm egy új magyar opera bemutatása. Balassa Sándor írt remek darabot Kodolányi János 1938-ból való megrendítő drámája nyomán: a Földindulásról van szó. A három felvonásos mű bemutatója a Kortárs Művészeti Fesztivál keretében, koncertszerűen valósult meg a Művészetek Palotájában. Az Operaházban a következő hónapokban vár rám a Trubadúr, Verdi operájának, Erkel Bánk bánjának, Kodály Háry Jánosának néhány előadása. Februárban Győrben is vezénylem a Háry János előadását. És hangversenyek Budapesten, Szegeden, Romániában. Örömmel készülök ezekre a feladatokra.

Medveczky Ádám Liszt- és Bartók Béla–Pásztory Dittadíjas, Kossuth-díjas, érdemes művész. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. Kilenc éven át volt a Magyar Állami Hangversenyzenekar ütőhangszeres művésze, a Magyar Televízió nemzetközi karmesterversenyének lett magyar győztese 1974-ben. Az Operaház karmestere, örökös tagja.