Marton Árpád: „Mondd, távozzon tőlem a félelem”

„Kedves három királyok, / jóéjszakát kívánok!” – halljuk karácsonytájt majd minden gyermekműsorban szavalva, megzenésítve. József Attila népdalaink kedvességét, közvetlenségét idéző remeklése egy parasztfestő naiv ecsetvonásaival, bájos esetlenségével jeleníti meg a betlehemi istállót. Keresetlen családi idill – olyasmi, amiről a költő csak álmodott gyötrelmes és rövid életében. Költészetének egészére inkább ez a verssor rímel: „Segíts, édes Istenem!” A Ferencváros és a huszadik század géniusza száztíz éve született, s karácsony havában, 1937. december 3-án rohant menedéket kereső kétségbeeséssel az Ismeretlen színe elé.

aA címben foglalt esdeklés – a Gyermekké tettél harmadik szakaszának zárósora – József Attila költészetének több vonatkozását is magába sűríti. Profán imádság, igézés és pszichikai képlet egyben. A szárszói síneken kilobbant lángélet tragikus vonásaira, pusztító kísérteteire irányítja figyelmünket, miközben közelről érinti József Attila istenkép(zet)ét, életműve keresztény olvasatát.

„ÉN NEM TUDOM, MI FENYEGET”

Egyvalami első pillantásra szembeötlő. Aligha találunk még egy költőt, akinek életműve többször és több módozatban szerepeltetné a huszadik század legelemibb érzését: a félelmet. Maga vallja meg, miért vált költővé: „a félelmet akartam legyőzni”.¹

Költészetében a félelem szó valamennyi jelentésárnyalatára rálelünk. Köznapi jelentésben szerepel a Harag című versben, 1935-ből: „Én is dacolni fogok, attól félek, / hisz nem ismerem eléggé magam.” Az 1924 nyaráról való Este volt s a bőrünk összeért is inkább a Reviczky és Ady védjegyének mondható végzetes szerelem-sztereotípiát visszhangozza: „Minden asszony csókja összebugyog benned / S már sokszor félek, nagyon félek tőled, / Mert mi nagyon összebogozódtunk”. Az 1937 májusában keletkezett Hazám 6. szakasza konkrét, politikai atmoszférát jelenít meg: „Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény.” Leginkább e konkrét félelem jut szóhoz a Mondd, mit érlel utolsó szakaszában is: „S mondd, mit érlel annak a sorsa, / ki költő s fél és így dalol, / felesége a padlót mossa / s ő másolás után lohol”.

Szerelem-szeretet, félelem és megkapaszkodás-vágy egybeesésére számos példát találunk még az életműben. A félelem érzésének sem megjelenése, sem módozatai nem korlátozódnak egyik vagy másik életszakaszra. 1936 novemberéből–decemberéből való a téma leginkább jellegzetes reprezentánsa, a Kiáltozás is. Az áteredő bűn tana már-már „szorongásteológiává”, a félelem refrénné válik, szerelmes elvetettség, személyes és egyetemes istenítélet eggyé válik benne: „Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom! / Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl, / vicsorgok és ugrándozom, / mert semmit nem hiszek s nagyon / félek a büntetéstől.”

„FÉRFI LÉTEMRE SÍRNI KEZDTEM”

A költő kivételes intellektuális pozíciójára vall, hogy személyes sorsélményeit egyetemes horizonton volt képes megfogalmazni, miáltal érvényes és felkavaró látleletét adja az ember biztonságvágyának, Istenre utaltságának. Illyés Gyuláné tárgyilagosan összegzi a költő megpróbáltatásait: „Az apa eltűnése, a lelencsors, nevének elvesztése, nyomor, anyja halála, hányattatása, anyját pótolni nem képes szerelmek, csalódások. Csalódások munkája sikerében, pártban, barátokban. A ’kegyelemkenyér’ elfogadásának kénytelensége. Önbizalma elvesztése, kishitűsége. Költészetének nem méltó elismerése. És mindezt szellemi-érzelmi igényességével és túlérzékenységével kellene elbírnia.”²

A költőnek Vágó Mártához írott levelei az ún. tárgyvesztéses neurózis tüneteit mutatják. „Miért szeretsz? Mit szeretsz rajtam?” – ismétlődik a költő kérdése Vágó Mártához, aki magyarázatát is adja a csökönyös kérdezősködésnek: „Külső-belső biztonságot keresett és követelte, hogy én szilárd talaj legyek – hiába.” Az utolsó kezelőorvos, Bak Róbert szinte szó szerint nyugtázza Vágó Márta megfigyeléseit: „A gyermek ősi belekapaszkodásának ösztönével görcsösen ragaszkodott ehhez az asszonyhoz” – írja pácienséről.

József Attila költészetének egyik alapmotívuma tehát, amelyet bízvást nevezhetünk gyermekségmitológiának, személyes rétegekből forrásozik. Személyiségének gyermeki vonásai rendre szóba kerülnek a korabeli tanúvallomásokban, szerelmi kapcsolataiban való kamatoztatásukra pedig a költő ellenállhatatlan eszközrendszert, végül öntudatlan zsarolási mechanizmust vetett latba. „Arcodba nézek, a tükörbe, én a rád bízott kisgyerek” – szepeg a költő levelében 1928-ban. A Szántó Judit-féle kapcsolat dokumentumai ugyancsak szinte infantilis függésvágyról tanúskodnak. Kulcsár István emlékezése egyetlen hasonlatban a kapcsolat ambivalenciáját is összegzi: „Judit anyailag gondozta Attilát. Ám mint egy Magna Mater, archaikus anyaistenség.” A Flórához fűződő emlékek végül azért döbbenetesek, mivel jószerével az egész kapcsolatot a költő anyakeresésének kivetítődése határozza meg: „Látja, erre, hogy anyám szeretett, egyszerre előlépett a lelkemből maga” – írja a költő 1937. június ¹³-i levelében. Néhány nappal utóbb pedig, megvilágosító tisztasággal: „rettenetesen félek, hogy azt mondod: nem.”

A tanúságoknak refrénszerű motívumuk a félelem. Vágó Mártáéban a vonat elé fekvés, Szántó Juditnál a gyilkolás rémképe kísért, József Etelka szerint a költő a szárszói utolsó napokban „folyton kérdezte, nem láttunk- e valakit a faluban, aki keresett valakit. Valakitől félt.” Az 1936 őszéről való Judit nyomasztó képet fest: „Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ / s félelmetesebb.” A (Már régesrég…) elnevezésű töredékben: „A zúgó egek fenekén / lapulok most, e költemény / szorongó lelkem buboréka.” A Reménytelenül című, összegző versben pedig a félelem kozmikus-metafizikus színezetben szólal meg: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.”

HIÁNYOD ÁTJÁR

A megkapaszkodás vágya, a valakihez tartozás szomja itt egyértelműen a lét értelmére vonatkozó, komplex problematika része, megjelenésmódja. „Hiányod átjár, mint huzat a házon. / Mondd, – távozzon tőlem a félelem” – a versek és a levélrészletek párhuzamai világossá teszik, hogy József Attila szerelmes otthonkeresésének mélyén egzisztenciális biztonságkeresés sír fel. A szülőkhöz való kötődés a valláslélektan olvasatában meghatározó az istenkép kialakulásának folyamatában. „Megállapították, hogy a szülőkről és az Istenről alkotott pszichikai kép között jelentős összefüggés van. De a férfiaknál az Isten inkább az anyáról alkotott képnek felel meg, a nőknél pedig inkább az apa jellegzetességeivel esik egybe.”³ A gyermek József Attilát keserű csalódások érték. Amikor a tizenkét éves fiú skarláttal kórházba került, napokig várta hiába a mamát – őt ugyancsak ledöntötte betegsége. A költő ezalatt a gyerekek által rémes suttogásokkal övezett halálágyat is megjárta.⁴ A gyermeki traumák összesűrűsödése a költő távolléte a Mama halálakor. A – pszichológiai zsargonban – „gyászmunka” elmaradásából eredő frusztráció több vershelyen is felszakad: „Nem fáj, de meg sem érinthettem, / nem láttam holtában anyám, / nem is sírtam. És érthetetlen, / hogy mindig így lesz ezután.” (Ajtót nyitok). A gyógyíthatatlan csalódás sikolt föl a Kései sirató kétségbeesésében is: „neked, én konok, csirkét is szereztem / s te már seholse voltál.” Lírizáltabb formában, szublimáltabb módon az Az a szép, régi asszony assumpta-képében: „Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek, / azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.” A dicsfényes beállítás is azt mutatja, amint a szorongás a költő reflexiójában egyszersmind tágabb horizontra helyeződik, kozmikus távlatot nyer: „Űr a lelkem. Az anyához, / a nagy Űrhöz szállna, fönn” – írja a „Költőnk és kora” negyedik szakaszában. És micsoda egyetemes honvággyá lobban ez a nagyrészt bizonyosan anya/apakomplexusból⁵ felszökkenő biztonságvágy az 1937 nyarán kelt verses testamentumokban: „Megalkotom szerelmemet… / Égitesten a lábam: / elindulok az istenek / ellen – a szívem nem remeg – / könnyű, fehér ruhában.” (Könnyű, fehér ruhában)

A szemtanúk csak a meghökkentően heves reakciókat látják: „utolsó percben kitört belőle a váratlan ijedség, hogy elhagyja az anyja… Kényszerképzeteim vannak – nyögte –, attól félek, hogy a mozdony elé vetem magam! […] Csak később értettem meg, mit jelenthetett neki a ’semmi’, a ’végtelen’. A kitett gyerek érzése idegenek közömbös, egykedvű sokaságában (a semmi) – a magára hagyott gyerek érzése az ismeretlen nagyvilág végtelen tengerével szemben, az anyai szeretet megnyugtató korlátja nélkül, amibe kapaszkodni lehet” – írja Vágó Márta. Illyésné úgy emlékezik, első ránézésre hasonló benyomásai támadtak: „arra gondoltam, egész élete készíthetett elő benne – nyilván már apja eltűnése, főleg anyja halála óta – egy anyapótló, megbízható végtelen szeretet utáni sóvárgást. Menedéket keresett.” „A kiegészülés és kiengesztelődés keresése” – mint gimnáziumi tanárának, később támogató barátjának, Galamb Ödönnek vallomásaiban olvassuk – a korai időktől fogva jellemző vonása a költőnek. „Csak amikor magamhoz öleltem, s megcsókoltam, mint szegény, elhagyott gyermeket, akkor zokogott fel, s akkor adta beleegyezését, hogy igen: segítsünk rajta. Egy szó tarthatta csak vissza, melyet kora ifjúságától nélkülözött: a szereteté” – számol be az egyik kamaszkori öngyilkossági kísérletről.⁶ Istent ugyanakkor egy költőnk sem szólongatja közvetlenebb, gyermekibb módon. Hatvany Bertalan az elsők között mutat rá a költő negatív teológiájára: „mert az ő racionális, egyenes és őszinte istentagadása sohasem volt más, mint az Egy keresése: azé az Egyé, akit ő nem tudott, nem is akart istennek nevezni, mert túlságosan érezte a tudatlanok istenfogalmának rokonságát a freudi apakomplexummal.”⁷ Szabó Ferenc a teljes életmű ismeretében állítja: „Túl a pszichológián és a szociológiai adatokon, ebben a szeretetvágyban valami metafizikai éhség fejeződik ki.”⁸ Sík Sándor pedig a költő „nagy, szomjas szeretetvágyáról” szólván már 1948-ban kihallja József Attilának lázadó versei mögül „az Istenbe kapaszkodó kétségbeesés elfojtott sóhajtásait”.⁹ Rónay László nemkülönben: „Már első verseiben meghatározónak mondható a szeretethiány tragikus érzése s egy ismeretlen hatalomhoz való kötődésének vágya.”¹⁰ Szembeötlő, hogy az úgynevezett „istenes” versek centrumában ugyanaz az otthonkeresés, megkapaszkodás-vágy lüktet, amely a „félelem”-versek alapmotívuma! „Ha nevetnél, én is örülnék, / vacsora után melléd ülnék, / pipámat egy kicsit elkérnéd / s én hosszan, mindent elbeszélnék.” (Istenem. 1925. ápr./1934)

„MIELŐTT MAGAM FELÁLDOZNÁM”

József Attila „istenes” és/vagy „félelem”-költészete e megvilágításban evangéliumi példázatba ágyazható: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24) Gondolkodásának biblikus gyökereire utaló forrásaink ugyanakkor nem mutatnak többet, személyesebbet a korabeli katekézis szigorú, iskolás, büntető istenképénél, ami egy fokozott érzékenységű személyiség esetében súlyos lelki konfliktusok előidézője lehet! „A görög-keleti vallásban / nyugalmat nem lelt, csak papot” – fogalmaz József Attila című 1928-i versében, de a proletár félárva lelkében a református Öcsöd elemije, a Kálvin téri vasárnapi iskola és az Ipar utcai polgári kötelező hitoktatása is legföljebb a predesztináció fenyegető rémét ültethette el. A katolicizmus rigorózus irányzatát képviselő Barta István barátsága sem jelenthetett felszabadító vallási élményt. Ha belegondolunk, hogy költőnk irgalmas atyaként körvonalazódó istenkép, a megváltás evangéliumi örömének élménye híján szenvedte el kozmikus kétségeit-félelmeit, és így vált belőle – Beney Zsuzsa gyönyörű képével – „a létérzékelés, lét és nemlét viszonyának költője”,¹¹ az összkép még megrendítőbb. Aligha csoda, hogy a Nem emel föl utalásában getsemánei szerepbe helyezi önmagát: „mielőtt magam feláldoznám”.

Meglehet, a költő jártassága a pszichoanalízis szakzsargonjában, továbbá a korabeli értelmiség mindent pszichotikus állapotokra redukáló gondolkodása inkább rontott, mintsem javított volna állapotán. A korabeli katekézis és vallási közgondolkodás egyoldalúsága alól sincs utólagos feloldozás. Éppannyira, mint amennyire hasztalan felvetnünk a kérdést, esetleges gyógyulása esetén vajon nem világlátása és költészete egyik legfontosabb forrása apadt-e volna el? Vitán fölül áll, hogy – miként Lengyel András az Én nem tudtam kapcsán fogalmaz – a költő bűn-, bűnhődés- és félelemversei „a keresztény bűnértelmezés és a pszichoanalitikus önelemzés egyesítése, ütköztetve ’továbbfejlesztése”. ¹² Hogy hányatott sorsát, kínzó sebeit és tragikus betegségének tüneteit József Attila egyetemes költőiségben volt képes újjáteremteni és megosztani, az kivételes tehetsége mellett a költő áldozati státuszát bizonyítja. „A mártíromság derűs készsége, az elkerülhetetlen vállalása vonul végig költészetén” – állapította meg legjobb ismerője, barátja, Németh Andor. Somlyó György pedig az utolsó töredékekről írja: „megannyi tátongó stigmaként vallanak a költő mártíriumáról.” Joggal illeti halálát Illyés a salvator jelzővel. Ha pedig így van, szenvedéseit önkéntelenül is sokakért szenvedte. Méltán remélhetjük, hogy értelmet nyernek Krisztus megváltó szenvedésében, amikor költőnk eljutott végre az űrtől – az Úrhoz.

JEGYZETEK:
• ¹ SZABOLCSI MIKLÓS: Jozsef Attila elete es palyaja. Bp., 2005, Kossuth, 1. köt. 68. p.
• ² ILLYÉS GYULÁNÉ: Jozsef Attila utolso honapjairol. Bp., 2005, Sziget, 152. p.
• ³ Images parentales et paternité divine. Lumen Vitae 1964. Idézi: BENKŐ ANTAL: Bevezetes a vallaslelektanba. Róma, 1979, Tip. Detti, 56. p.
• ⁴ NÉMETH ANDOR: Jozsef Attila. Bp., 1991, Akadémiai K., 50. p.
• ⁵ SZABOLCSI M. i. m. 2. köt. 638. p. „az apa-istenhiányt és az anyaképet szonettbe sűrítő” tendenciáról beszél a Boldog hazug vonatkozásában. Az anya-gyermek problematikához lásd még: BENEY ZSUZSA: A két anya. In uő: Jozsef Attila-tanulmanyok. Bp., 1989, Szépirodalmi K., 24. p.
• ⁶ GALAMB ÖDÖN: Makói évek. Bp., 1941, Cserépfalvi, 33.; 35. p.
• ⁷ HATVANY BERTALAN: Attila. In N. Horváth Béla szerk.: Jozsef Attila – Eszmelet. Bp., 2004, Nap Kiadó, 332. p.
• ⁸ SZABÓ FERENC SJ: „Tiszta szívvel”. József Attila emlékezete. In uő: „Csillag utan”. Istenkereses a modern irodalomban. Bp., 1995, Távlatok, 57. p.
• ⁹ SÍK SÁNDOR: József Attila Isten-élménye. In Keresztenyseg es irodalom. 1. köt. Bp., 1989, Vigilia, 360–363. p.
• ¹⁰ RÓNAY LÁSZLÓ: Isten nem halt meg. A huszadik szazadi magyar spiritualis lira. Bp., 2002, SZIT, 61. p. vö. RÓNAY LÁSZLÓ: Erkolcs es irodalom. A magyar irodalom rovid tortenete. Bp., 1993, Vigilia; 270. p.
• ¹¹ BENEY ZSUZSA: Hogy valljalak, tagadjalak. József Attila két késői versének Isten-képe. In Sárközy Péter szerk.: „Fol a szivvel…” Az istenkereső Jozsef Attila. Bp., 2005, SZIT, 234. p.
• ¹² LENGYEL ANDRÁS: Saját szemem láttára átalakulok. József Attila 1935 augusztusi fordulatáról. In Sárközy Péter szerk.: i. m. 203. p.