Dudás Tamás: Ne ijedjünk meg a félelmeinktől!

„Mi segíthet a társadalomban, az egyházban ahhoz, hogy a spontán, egyszerű, kreatív segítésnek az atmoszférája, készsége növekedjék?” –
Forrai Tamás Gergely jezsuita tartományfőnökkel a menekültválságról és nyári gyalogos zarándoklatáról beszélgettünk. Félelem, hárítás, segítségnyújtás, reflexió: a két témának széles a metszete. Mindkettő tükör nekünk, magyar keresztényeknek. 

Váratlanul érte az országot a nyári menekültválság, és mintha a magyar egyházban a jezsuita rend ébredt volna rá először arra, hogy komolyan kell rá reagálni. Hogyan élte meg Ön ezt az időszakot tartományfőnökként?

E krízis valóban váratlanul jött, de a jezsuita rendbe való belépésemtől kezdve, tehát már 1990-től folyamatosan érkeztek hozzám azok az elemzések, kutatási eredmények, melyek előre jelezték, hogy a következő világégés népvándorlás-jellegű migrációval lesz kapcsolatos. Csak az volt a kérdés, hogy mi fogja ezt okozni. Nagyon érdekes visszatekinteni most arra, hogy mindez az elmúlt huszonöt évben nálam sem érte el a megfelelő érzékenységi küszöböt. Csupán aktuális összeomlás-elméletekként tekintettünk ezekre az elemzésekre. Emlékszem, két évvel ezelőtt, amikor Ferenc pápa egyik első útjaként Lampedusa szigetére ment egy hajótragédia után, valamiért olyan távolinak tűnt a migráció kérdése: szörnyű dolog történt, és fontos imádkozni az áldozatokért, de olyan messze történt tőlünk, igazából nem tudunk segíteni. Kellett ez a nyár, hogy rádöbbenjünk arra – és ez a Belvárosban élőként nem csak rám vonatkozik –, hogy ez a probléma itt van és nem fog magától megoldódni. Nem kerülhető ki, hosszú távú kérdéseket vet fel, s biztos, hogy a mi életünket már teljesen meg fogja határozni. Nagyon érdekes tapasztalat volt számomra ennek kapcsán, hogy mennyire lokálisak vagyunk: ameddig közvetlenül nem érint minket a probléma, hárítjuk. Ebben az esetben egy nagy társadalmi katasztrófa hatását, de említhetném ugyanilyen szinten a környezeti vészjelzéseket is. Azaz nem vagyunk érzékenyek a társadalmi, a helyi és a globális problémákra: először is érzékenyíteni kellene a társadalmat. Bele vagyunk süppedve a saját problémáinkba és nem foglalkozunk mással. Egymással sem.

Hogyan lehet a társadalmat, az egyházat érzékennyé tenni?

 Fel kell hívni az emberek figyelmét arra, ami mellettük és tágabban ebben a globális faluban zajlik. Az érzékenyítés után pedig meg kell születnie a reflexiónak. Szerintem tragikus volt, ahogy a társadalmunk a migrációs válságra reagált. A megosztottság, a hisztéria, az átpolitizáltság mind azt mutatták, hogy beteg ez a társadalom, rengeteg félelme van, s képtelen a reflexióra. Azt gondolom, hogy ez az egyháznak a feladata, de egy nagyon sajátos jezsuita feladat is megmutatni azt, hogyan lehetséges egy belső békére, élményekre, érzésekre, tapasztalatokra építő, értelmi reflexió és továbbhaladás. Ez a Szent Ignác-i megkülönböztetés: mi történik most, és mi következik ebből.

Hogyan született meg az együttműködés a Jezsuita Menekültügyi Szolgálattal (Jesuit Refugee Service, JRS)?

Mi, magyar jezsuiták, június közepén határoztuk el azt, hogy nem akarjuk kikerülni a kérdést. Elindultak a belső egyeztetések, körbenéztünk, hogy milyen szervezeteket, közösségeket tudnánk segíteni. Hamar kiderült, hogy rengeteg olyan tapasztalat van a nemzetközi JRS-nél, mely érdekes lehet számunkra. Átnéztük az ezzel kapcsolatos anyagokat, elemeztük, lefordítottuk, és most próbáljuk adaptálni azokat különböző munkacsoportokban.

Vannak olyan konkrét területek, melyeken az elmúlt hónapokban történt előrelépés?

Az alapozó szintet említeném először, ahol az ima áll. Be kell hozni ugyanis a köztudatba, hogy ez olyan hosszú távú folyamat, amelynek folyamatos imahátteret kell biztosítani. Második szint a reflexióé. Ehhez fölálltak csoportok, elkezdtek dolgozni konkrét témákon: oktatási anyagokat készítenek az iskoláknak, a pedagógusképzésnek; olyan anyagokat gyűjtenek, értelmeznek és tesznek elérhetővé a neten, melyek segítenek azoknak, akik reálisan akarnak tájékozódni, akik nem akarnak elveszni a rengeteg információ között. Elindultak a Párbeszéd Házában a különböző fórumok. A mindezt összefogó programmal, a HOSPES-szel szeptember elején álltunk a nyilvánosság elé. Ebben a programban nincsenek világmegváltó, kész megoldások, de egyszerűen fájó hiánynak éreztük, hogy nincs egyházi megnyilatkozás a témában, s ezen szerettünk volna változtatni. Pesten azzal is szembesültünk a nyár folyamán, hogy a migránsokat segítő önkénteseket is támogatni kell. A legelső segélykiáltásokat éppen tőlük hallottuk, mivel a magyar társadalomban és a magyar egyházban nincs jelen eléggé az önkéntesség kultúrája. Így a hatalmas erőbedobás után kiégési hullám jelentkezett e területen tevékenykedőknél. Tehát itt is fontossá vált a szolgálat, és lassan föl is állt az önkéntes szakemberekből álló csapat, amely a többi önkéntest segíti abban, hogy föl tudják dolgozni a tapasztaltakat. Ezen háttértevékenységek mellett szerettünk volna elindítani egy konkrét akciót is: ami hosszú távú, stratégiai, amit lehet másokkal együtt csinálni, ami biztos, hogy jelen lesz majd a későbbiekben is, és ahol talán tudunk olyan módszereket találni, melyek átadhatók, multiplikálhatók. Mivel a nevelés területén él egy erős ignáci hagyomány, ezen a vonalon elindulva kezdtünk el foglalkozni a kísérő nélkül érkezett kiskorúakkal Fóton. Most ott, a szükséglet szerint, 3-6 önkéntesünk dolgozik egy folyamatos programban.

Nyáron zarándokolt tizenegy napot a Mária úton Budapestről Szombathelyre. Milyen élményekkel tért haza?

Mindig fölhozom ezt a tapasztalatot magam is, mikor a menekültkérdésről beszélünk, mert kapcsolódik a kettő: egy emberről vagy százezerről, egy magyarról vagy egy idegenről van szó. A zarándoklat során megéltem azt, hogy mennyire nem magától értetődő a magyar vendégfogadás, mennyire zárkózottak még a falvaink is. Ennek a Budapest szélétől Szombathelyig tartó zarándoklatnak úgy vágtam neki, hogy bepótolom azt a probációt, amely az én noviciátusom alatt nem volt a jezsuita képzésben: azaz pénz nélkül indulok útnak, s kopogtatok be házakhoz szállást kérni, nem papként, nem szerzetesként, hanem egyszerű Mária-utas zarándokként. Általában tíz elutasítás után találtam egy helyet, ahol befogadtak. Az emberek legtöbbször hárítani próbáltak. „Nagyon szép, hogyha zarándokol, de piacgazdaság van, ott a panzió, menjen oda!” – mindenütt ez volt az első reakció. Mikor mondtam, hogy nem tudok erre pénzt szánni, azt tanácsolták, hogy menjek a polgármesterhez, és ő majd biztosan kinyitja az iskolát. Azaz: akik nem tudnak magukról gondoskodni, azokról gondoskodjon az állam. Amikor erre azt válaszoltam, hogy személyes megszólítással, emberek közé szeretnék menni, és tőlük kérnék segítséget, akkor is másokat ajánlottak maguk helyett: „Talán Julcsi néni a szomszédban…” Ezek után jött végül az egyház: „Akkor talán menjen be a plébániára!”

Vajon miért vagyunk ennyire visszautasítóak?

Ez érdekes kérdés és sokat gondolkodtam rajta. Talán ott van a visszautasítás mögött a félelem, a közbiztonság állapota is, de azt gondolom, hogy a társadalom, a keresztény vidék is elveszítette a spontán, kreatív segítőkészségnek a tapasztalatát: az emberek nem hiszik el, hogy tudnak segíteni, nem hiszik el, hogy meg tudják oldani az adott helyzetet, nem hiszik el, hogy nekik kell megoldaniuk. Megijednek az új helyzetektől, s könnyebb azt válaszolni: „Nem tudok segíteni, mert nem készültem.” Igen, erre nem is lehet készülni! Egyszer az utam során azért megtapasztaltam ennek az ellenkezőjét is: átmentem egy falun, ahol végig elutasítással találkoztam, szó szerint a falu legelső házától a legutolsóig. Továbbmentem, s a következő faluban bekopogtam a legelső házba – általában minden faluban az a legszegényebb ház. Kijött egy nagymama, szinte semmit sem kellett mondanom neki, mégis beengedett. Még át sem értünk a kertkapu és a házkapu közötti szegényes udvaron, amikor megállt. Megállt, mert rájött, hogy – bár a szíve rámondta, hogy természetesen segít nekem – de neki nincs is külön szobája... Végül kezét tördelve azt mondta: „Az unokának ott van felállítva egy sátor a kertben, az jó lesz?” Azt hiszem, hogy erről szólt számomra ez a zarándoklat: hogy mi segíthet a társadalomban, az egyházban ahhoz, hogy a spontán, egyszerű, kreatív segítésnek az atmoszférája, készsége növekedjék. Azt gondolom, szükséges hozzá, hogy legyenek jó tapasztalatok ezen a téren. Azok, akik utam során befogadtak, megélték azt, hogy tudnak segíteni egy idegennek. Akik pedig elutasítóak voltak, nos, talán ők is beszélgettek a családjukban arról, hogy jól tették-e, hogy nem nyújtottak konkrét segítséget. Így elindulhat egyfajta reflexió, és ez jó dolog. Ha a zarándokképet nézzük a kereszténységben, akkor két szereplőt látunk: azt, aki halad Isten felé a személyes útján, valamint – és ő legalább ugyanennyire érdekes – a befogadót, aki jó esetben megtapasztalhatja azt, hogy ő tud jót tenni és segíteni. Tudatosan vagy kevésbé tudatosan megéli azt is, hogy „ha vendég jön, Krisztus jön”. A befogadás egy alapvető emberi és vallásos tapasztalat. A vendégszeretet a Biblia mindkét szövetségének talán legfolyamatosabban meglévő emberi értéke. Mert mit jelent istenhívőnek lenni? Képesnek lenni befogadni az úton lévőt, a legkisebbet, azt, aki nem tudja meghálálni.

Értékelve az idei évet, s előretekintve a következőre: miről beszél majd újévi prédikációjában?

Az egész menekültkrízis jól tükrözi a magyarság, a magyar egyház, Európa állapotát. Rengeteg félelem, agresszió, felületesség tört felszínre. És ez alatt a felszín alatt nincs mélység, nincs gyökér, ami megtarthatna. A következő évre készülve mindenkit arra biztatok, hogy mégse ijedjen meg félelmeitől, ne ijedjen meg attól, ha valami gyorsan változik, ha valamit nem tud kontrollálni. 2016 az irgalmasság éve lesz az egyházban. Ilyen szempontból ez a sokféle krízisjelenség, amely a jelenben megtapasztalható, talán konkrétabbá teszi mindannyiunk számára – keresztények számára is –, hogy miről szól Isten irgalmassága, mi az, amit bátrabban Rá kellene bíznunk. Erősödjön bennünk annak tudata, hogy akkor tapasztalhatom meg igazán az irgalmasság Istenét, amikor egyszerűen Rá tudom bízni a saját félelmeimet, saját gyengeségeimet, amikor nem a saját erőmből és bölcsességemből akarom megváltani magam és a világot.