Mihályi Anikó: Csak írni

Herceg Árpád (1954) költő, író eddigi egyetlen kötete 1984-ben jelent meg, Szobánk falara címmel. Jelenleg a Vámház körút egyik üzletének lépcsőjén terjeszti a Fedél Nélkül című hajléktalanok által írt lapot, amelyben sorra jelennek meg az ő versei is. 

Hámor Vilmos írja a Szobánk falára című első kötetéről: „a kötet vékonyka, de súlyos. A benne lévő versektől.” Úgy látom, a filozofikus hangvétel meghatározója verseinek. Az idő viszonylagossága, az élet apró történései feletti ámulások adják a kötet alapját. Filozofikus alkatnak érzi magát?

Ha az ember elgondolkozik valamin, az már filozófia? A Holt költők társasága című filmben a főszereplő föláll az asztal tetejére, hogy megnézze onnan is a világot. Mert nem biztos, hogy a dolgok úgy vannak, ahogyan azt mi elgondoljuk. Ez a hozzáállás már gyerekkoromban is jellemző volt rám. Amikor indiánosat játszottunk, mindig kicseleztem a többieket: balról vártak, én meg jobbról jöttem.

Ez a soknézőpontúság, hogy szereti több oldalról megvizsgálni a jelenségeket, a verseiben is megfigyelhető…

Kemény Lajos barátomnak volt egy zseniális gondolata: először mindig magamba kell belekötnöm, mert nem biztos, hogy igazam van. A mostani verseim a menekültekről, s a gyönyörű hajléktalanjaim hontalanságáról szólnak. A sehova se tartozásról írok, ahogy mennek a kilátástalanság felé.

Saját magában ezt soha nem érezte?

Sokszor átéltem. Nem adod fel? – kérdezik tőlem. Nincs mit feladnom. Valahogy mindig nyílik egy ajtó. Tavaly a Ráday utcában becsöngettem a szerszámaimért egy régi barátomhoz, és kiderült, hogy rosszabb állapotban van, mint én. Gondoztam őt nyolc hónapig, ott laktam nála. Bevitték a kórházba, nem jött vissza. Mi lesz velem? – gondoltam. Akkor mentem Kemény Lajoshoz, ott laktam nála, ápoltam őt, segítettem neki is. Utána kerültem a tömegszállásra. Regisztráltattam magam, másnapra visszahívtak, mondták, álljak sorba, hátha lesz üres szoba. Nem tudok állni – válaszoltam. Mondták, hogy délre menjek vissza, hátha valaki elmarad – és így lett egy másfél órás elbeszélgetés után nyolc nap múlva külön szobám.

Az utcán ezek szerint nem élt…

Kényszerből egy pillanatig sem. Kedvtelésből igen. Csavarogtam Pesten, Szegeden, a Balatonon. Első házasságom után három napig a győri Duna-parton éltem, 25 éves lehettem, egy reklámszatyorban volt az összes cuccom, vasalóm, amivel a szerkesztőségben vasaltam. Aztán találkoztam a régi kedvesemmel, aki az egyik kis szobájába beengedett, ott laktam nála két hónapig, utána megismerkedtem a második feleségemmel. A 90-es években Budapesten volt egy időszak, amikor a szerkesztőségben aludtam… Gyanították, hiszen ott volt a szekrényben a hálózsákom…

Harminc évesen jelent meg az első verseskötete, melynek verseit Győrben írta, de mire ez 1984-ben megjelent, már Budapesten élt. Hogyan indult a pályája?

Barbacson születtem, a középiskolát az onnan harminc kilométerre lévő Győrben végeztem. Tengerész akartam lenni, de a szüleim nem engedték. Villanyszerelő szakmát szereztem. Pár évig dolgoztam az ÉPFU-nál Győrben, kotróhajóra kerültem, ahol gyönyörű életem volt, felügyelnem kellett a hajó elektromos részét. Közben éjjel-nappal olvastam. Írni 16 évesen kezdtem, részt vettem mindenféle pályázatokon, a Kisalföldben is jelent meg versem. Később elkezdtem prózát is írni: riportokat, novellákat. 22 éves voltam, amikor beválogatták az egyik írásomat az Írószemmel antológiába. 1979-ben megjelent az ÉS-ben egy novellám, utána hívtak újságírónak a Kisalföldhöz. Mivel én csak tárcaszerű szépprózai szövegeket tudtam írni, eldugtak a kulturális rovatba, aminek én nagyon örültem. Jártuk a falvakat, a helyi kocsmákban rengeteg anyagot gyűjtöttünk. A faluban nyolc-tíz órát barangolva az ember csodákat láthat. Én tudtam, mit kell nézni, hiszen falun nőttem föl. A megyei lapnál a silány kis szakközépiskolai érettségimmel rögtön munkatárs lettem, még gyakornoki időt sem kellett letöltenem. A kotróhajón 7000 forintért dolgoztam, onnan mentem el 2800 forintos fizetéssel újságírónak… Fél évvel később, 1980-ban vissza akartam menni a hajóra, de akkor már kezdett bedőlni az építőiparnak az az ága, befejeződött a veszprémi házgyári lakások építése is. Nem tudtam már visszafordulni.

A Kisalföldnél dolgozott tehát… Mennyi időt töltött ott?

Három évet. Volt ott néhány nagyon jó barátom: Hámor Vilmos, Magyar Tibor, Gál József, akik tudtak írni, meg inni is… Nyolckor nyitott a kantin, ittunk, beszélgettünk, délben fölmentünk, egy óra alatt megírtuk a napi feladatot, délután mentünk vissza a kocsmába sörözni, aztán négy órakor fölvettük a táskánkat és mentünk haza. Állítólag én voltam az egyetlen a szerkesztőségben, akit nem kirúgtak vagy áthelyeztek, hanem önként jött el. Indoklás nélkül felmondtam. 1982 őszén jöttem Budapestre.

Miért hagyta ott ezt a biztosnak tűnő állást?

Azért, mert az akkori feleségem az ELTE-n levelezőn pszichológiát tanult, és munka mellett nehéz volt feljárnia Pestre. Én meg a Hungarokamion üzemi lapjánál – akkoriban minden nagyüzemnek volt egy lapja – lettem újságíró. Bármit írhattam a kultúráról. Aztán GYES-en voltam négy évig. A rendszerváltás után alakultak az önkormányzati lapok, Vathy Zsuzsa a Ferencvárosnál szerzőt keresett… Tíz évig, 2000-ig dolgoztam ott. Akkorra úgy átpolitizálódott a lap, hogy nem tudtam már maradni. Megegyeztünk a főszerkesztővel, fölmondtam, megkaptam a végkielégítést. Azóta nem írok ebben a műfajban, abbahagytam az újságírást. Tíz évig az építőiparban dolgoztam, aztán összeomlott az is, meg én is. A Fedél Nélkül terjesztését átmeneti megoldásnak gondoltam, aztán szükséggé vált. Ma meg nagyon az. De jó ott lenni a szerkesztőségben, lehet olvasni, sokan járnak oda, beszélgetünk. 2010-től ezt csinálom.

1980-ban, kötete nyitó versében (Szerelem, kenyér) olvassuk: „megint megíratlan maradt az a száz költemény, melyben nincs bor, nincs cigaretta, csak szerelem van, kenyér.” Azóta meg tudta-e írni ezeket a verseket?

Megíratlanul maradnak… De mostanában, amióta a Szent Egyed közösségtől kaptam egy számítógépet, sokat írok. Éjszakánként dolgozom. Sok témám van, rengeteg jegyzetem.

Ki támogatta Önt, kinek köszönhet a legtöbbet?

Parancs János, amikor a kötetemet szerkesztettük, azt mondta nekem, döntsem el, költő akarok-e lenni. Igennel válaszoltam. De hogy lesz valaki költő – kérdeztem –, hiszen én paraszt gyerek vagyok, villanyszerelő. Írni kell – mondta. És akkor én mindennap írtam. Volt, hogy csak egy jó szót találtam egy nap, de abból már lehet írni egy verset. A kötet is úgy íródott, hogy János biztatott, írjak tíz pillér-verset, aztán még hatot, még tízet.

Nincs Önben fájdalom, hogy a sok verséből nem jelent meg újabb kötet?

Fájdalom nincs, hiszen én nem adtam le kötetet. De most begépelem a verseimet, hátha valaki vállalkozik a kiadásra…

A mostani írásai közül a Vakotás emlék című verse nagyon megérintett: „Ma nem mostam meg az arcomat. / Saját arcomat nem takarítottam el / a gyönyörű, vakotás tükörből.”

Márciusban írtam ezt a verset. A tükör visszatérő motívumom, a vakotás pedig foltost, hibást jelent.

Mi izgatja ebben a képben? Hiszen ez nagyon összetett szimbólum…

Ami a gyereket meg a majmot: mi van a tükör mögött? Mit látok a tükörben én? És az, aki a tükörből engem lát, vajon mit lát?

És az arcmosás gesztusa?

Konkrét képből született. Amikor a szállóról eljövök, mindig megmosom az arcomat. És nyáron egyszer arra döbbentem rá, hogy nem mostam meg. A Vakotás emlék három sora az első kötetemből származik, a Köröttem éjszaka című versből: „hát velünk most már mi lesz? / a rózsakertet ezután ki tartja rendben? / megkésett pattanásainkat ki söpri le?” Mert nem árt, ha az ember „téemkázza” (a gyárból vettem át ezt a kifejezést: tervszerű és megelőző karbantartás) magát. Írtam naplót is, néha jó visszanézni, elgondolkodni, változtam-e azóta. Szembesítés ez is. Az első kötetemben is szerepel egy Szembesítés című vers. Találkozni magammal – erről szól az arcmosás.

Az állandó befelé figyelés, a belső állapotok rögzítése meghatározó eleme verseinek. És mintha minden verse ebből az önmagára reflektálásból születne…

Ez adottságom, kialakult bennem. Gyerekkoromban is ez volt: mi az, amit megtehetek, mit nem? Mi az, amit megteszek, pedig tudom, hogy nem tehetném meg? Negyven évig nem vallottam be, hogyan szakadt el a nadrágom. A nagy fehér kutyára fogtam, pedig a szekérről leugorva beleakadtam valamibe, úgy szakadt el. Biztosan az én gyerekeim is csináltak ilyen hazugságokat.

Négy gyereke van…

1978-ban született az első, ’79-ben a második, és ’87- ben, ’88-ban a másik kettő. Közben volt egy szülés, amibe belehalt az anya is meg a gyerek is. Tíz év múlva tudtam erről írni… A lányom Izlandon óvónőként dolgozik, Máté Angliából hazajött, számítógépekkel foglalkozik, van egy képzőművész fiam, installációkat készít. Balázs fiam tűzoltó volt, most nem tudom, mit csinál.

Mit tapasztal: mennyire állnak meg beszélgetni az emberek Önnel?

Megállnak. Azt hiszik, szerencsétlen vagyok, pedig inkább szerencsésnek érzem magam. Sok a visszatérő. Én vagyok, aki meghallgatom őket. Vannak, akik cigarettát kérnek tőlem, de nem tudok adni mindenkinek. Nikotinista vagyok. Meg alkoholista.

Annak tartja magát?

Az vagyok. Három fajta alkoholista van: aki iszik, aki nem iszik és a megmentett alkoholista. Ezt be kell vallani. Az ember egy ideig fogja a poharat, aztán a pohár fogja az embert. Ezt én átéltem. A negyvenes éveim környékén éreztem, hogy valami nem stimmel. Aztán valamikor a 90-es évek elején olyan mély periódusba kerültem, hogy a családom elköltözött. Akkor döbbentem rá, hogy ezt abba kell hagyni. Segítséggel egy hét alatt tudtam letenni az alkoholt, utána négy hónapig nem ittam. Ettől függetlenül elváltunk. Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy tudjam, másoknak nem lehet tanácsot adni, legfeljebb tapasztalatokat átadni. Ritka az a nap, amikor nem iszom meg egy vagy akár több sört is. Tudom azonban, hogy ha sokat innék, belekerülnék a depresszióba, és akkor jön még egy pohár, és még egy, és nem marad az embernek csak egy szűk mezsgyéje, amiről azt hiszi, az a valóság, sőt az igazság, s beszűkül nagyon. Amióta itt vagyok a Fedél Nélkül lapnál, nem megyek már be ebbe a zsákutcába. Kevesebb a pénzem is az alkoholra. Az építőiparban nem volt gondom, néha szóltam a főnökömnek, hogy most egy hétig nem jövök. Ittam egész héten, de mellette is mindig írtam. Csak akkor az ivás dominált. Harmincnyolc éves koromban vettem észre, hogy ilyenkor a kisagyamban megtelepszik valami égő nyomás, és akkor csak arra tudok gondolni, hogy ez megszűnjön. Ehhez két deci pálinka kellett. Az volt a rossz, amikor az ébredés után meg kellett inni a két decit. Soha nem vagy másnapos? – kérdezték. Nem, mert másnap addig iszom, míg ki nem józanodom – válaszoltam. Kutyaharapást szőrével… Nagy dolog volt, amikor reggel kibírtam, hogy nem iszom… Ma már oda tudok figyelni. Amióta megjött a számítógép, csak az izgat, hogy menjek már haza írni. Hiába áll a gép mellett a bor, elfelejtkezek róla. Átírok egy éjszakát, és azt veszem észre, hogy nem fogyott el a bor.

Vannak vágyai? Van valami, amit szeretne még elérni az életében?

Sok megírnivalóm van. És nem ártana látni egy unokát. Egy már van, de nem mutatták be nekem. Talán egyszer megkeres… Írni.  

Versek:

VAKOTÁS EMLÉK

HULLÁM

ELMASZATOLT NAP