Radóczy Jusztina: Táncoló szívek

„Ha a táncunkat nézed, a szívünk szavait hallod” – vallják a dicsőszentmártoni Kökényes Néptáncegyüttes alapítói. Számukra olyan fontos az ősi kultúra, a hagyományok őrzése, mint egy falat kenyér. Elszakadva az anyaországtól ebben találják meg identitásukat, hovatartozásukat és boldogságukat. Az együttes oktatói Magyarországon is népszerűsítik, tanítják a küküllődombói táncokat. Az abaligeti tánctáborban találkoztam velük, ahol Gilyén Miklós, Varó Huba és Vásárhelyi Mónika alapító-táncosokkal beszélgettem.

GILYÉN MIKLÓS

Amikor megláttam Miklós bácsit táncolni, mondhatom, elakadt a szavam. Korát meghazudtoló energiával és frissességgel mutatta a különböző figurákat a fiataloknak. Meséljen arról, hogyan és hol találkozott ezekkel a táncokkal?

1944-ben születtem Magyarsülyén. Mivel édesapám kocsmáros volt, én már egészen kicsi koromban elkezdtem figyelni a táncokat és próbálgattam igen korán. Szüleim is nagyon jó táncosok voltak, apám remek jó pontozó volt. Nálunk természetes volt az, hogy a férfiak kemény pontozó táncot jártak. Akkoriban minden vasárnap összegyűltek a románok, a magyarok, a cigányok, muzsikáltak, táncoltak mindenfélét. Bár a gyerekeknek nem szabadott a „nagy” táncba menni, így vasárnaponként a kisebbeknek külön volt tánc. Én 15 évesen konfirmáltam, utána már mehettünk a felnőttek közé.

Milyenek voltak a bálok, lakodalmak, a táncos mulatságok?

Közös volt a bál románokkal és magyarokkal, azt lehet mondani, hogy jó viszonyban voltunk és nem volt probléma a mulatságokon. Mindenkinek megvolt a pontozója, invertitája, forgatója. Lehetett versenyezni, hogy ki tud jobban táncolni. Akkoriban mindennapi része volt az életünknek. Én később a mezőgazdaságban dolgoz tam, aztán sofőr lettem, különböző gépeken dolgoztam, de a tánc mindig nagyon fontos volt az életemben.

Hogyan lehet sokáig ilyen frissen táncolni?

Először is ez nekem egy isteni áldás, ezért nagyon sokat táncolok mind a mai napig. Emellett rendszeresen sportolok is, hogy legyen energiám, kicsit futok, biciklizem, meg ami éppen adódik a mozgásra.

Miben érzi azt, hogy isteni ajándék a tánc? Mi a legszebb benne?

Ajándék az, hogy megtanulhattam, és már évtizedek óta taníthatom is ezeket a táncokat. Szerencsére Magyarországon is nagyon sokfelé megtanítottam már, de csak nagyon kevesen tudják előadni. Mi annak idején az udvaron, mezítláb tanultuk, ez volt a szórakozás. Ma már csak azok a fiatalok foglalkoznak vele, akik elhivatottságot éreznek a hagyományok iránt. Ma sokak számára csak a televízió van meg a számítógépek, mi meg tavasztól télig táncoltunk az udvaron.

Milyen a népviseletük?

Fekete kalap, bokréta, általában muskátlival, fekete mellény, fehér ing, fehér hímzett harisnya és persze a keményszárú csizma. Az én csizmáim már 58 évesek! Nálunk az volt a divat, hogy a fiúk 20 évesen kaptak keményszárú csizmát. Nekem szerencsém volt, mert a bátyám kicsit korábban odaadta a sajátját, tehát ezt tőle örököltem 18 évesen.

Hamarosan itt a karácsony. Önöknél hogyan kapcsolódik a tánc az ünnepekhez?

Karácsony első napján, a fiatal legények jártak megtisztelni minden házat és családot, énekléssel. Volt egy szép beköszöntő, aztán egy karácsonyi dal, majd egy kis csárdást is beleénekeltek. Ezt persze a családok megköszönték valami ajándékkal, kaláccsal vagy pénzzel. A kalácsot eltették, aztán karácsony másnapján, a bálon azt fogyasztották. A pénzt is a bálra gyűjtötték össze, sőt előtte egy héttel mindenkinek kellett 5 liter bort vinni, amit összeöntöttek, és a karácsonyi bálon azt itták a férfiak.

VARÓ HUBA

Emlékszel-e mi volt az első lépésed a tánc felé?

Marosvásárhelyen születtem, így a szüleim mindig elvittek a néptánc előadásokra. Észrevették, hogy pici gyerekként is libabőrös lettem, ha táncolni láttam az embereket. A szüleim számára nagyon fontos volt a hagyományok őrzése, így alapítottak egy amatőr együttest, ahová profi táncosokat hívtak oktatni, így 1991-ben 9 évesen kezdtem el én is komolyan táncolni. Eleinte a közösség, a turnék és a fellépések varázsa fogott meg. Aztán kis idő elteltével a Maros Művészegyüttes utánpótlásába kerülhettem. Sokat tanultunk, turnéztunk, és ekkor úgy éreztem, ez lesz a hivatásom, így 1998-ban a profi táncegyüttesbe jelentkeztem, ahová fel is vettek. Az utóbbi néhány évben én voltam a művészeti vezetője is a csapatnak. Az idén viszont úgy döntöttem, abbahagyom ezt a táncosművészeti vezető szakmát, s most már kizárólag oktatással foglalkozom.

Miért döntöttél így?

Az egyik ok az, hogy sajnos Romániában nagyon nem fizetik meg a táncosokat. Így nehéz a megélhetés és nem igazán lehet eltartani egy családot. A másik ok pedig az, hogy így a magam ura lehetek, és ott tanítok táncot, ahová épp felkérnek.

Mire vagy a legbüszkébb a táncos karrieredet illetően?

Engem mindig motivált a pozitív versengés, így legényes verbunk versenyekre jártam. Ötször kaptam első helyet, és nekem ez már egy tetőpont volt, ugyanúgy, mint az, hogy művészeti vezetője lehettem egy olyan profi táncegyüttesnek, mint a Maros. Jóleső érzés volt, hogy az „öreg” táncosok is elfogadnak vezetőjüknek. Tehát úgy érzem, megéltem a karriert, sok-sok turnéval és versennyel, most pedig a misszió következik az oktatással.

Mennyire fogékonyak ma a gyerekek a hagyományőrzésre?

Ez bizony az oktatóktól függ. Egészen egyszerűen meg kell mutatni a gyerekeknek valami olyasmit, ami motiválja őket. Virtuális világban élünk, ezt tudnunk kell, ezért nekünk extrákkal kell elvarázsolni őket. Meg kell győzni, le kell nyűgözni őket, és megértetni velük, hogy miért fontos ezt csinálni. Ha ők nem veszik át, s viszik tovább, akkor feledésbe merül az a több évszázados hagyomány, amit az idősebbek olyan szépen őriznek még.

Van egy felirat a pólódon: „Ha a táncunkat nézed, a szívünk szavait hallod” – ez mit jelent a számodra?

Életet és életformát. Elődeink ebbe a kincsbe rejtették minden örömüket, bánatukat, egész életüket. Azért jó ez a mottó, mert ha a szíved úgy dobban, ahogy te szeretnél táncolni, vagy fordítva, ha úgy táncolsz, ahogy a szíved dobban, akkor megtaláltad azt a kincset, amit az őseid rád hagytak. Én gyűjtő is vagyok, tehát nemcsak egy-egy figurát tanulok meg, hanem azokkal az emberekkel, akik őrzik még a hagyományokat, nagyon sokat beszélgetek is. Ők élő adathordozók, mert még az ősi gyökerekből táplálkoznak. Gondoljunk csak bele, mi minden benne van a táncukban, amit egy életen keresztül megéltek, átéltek. Ezekben a táncokban a szívüket érezzük és erőt meríthetünk belőlük. Akkor táncos a táncos, ha ezeket a vibrációkat is megérzi, átveszi.

Kik a példaképeid, melyek a kedvenc táncaid?

Kirch Zoltánt, az abaligeti tánctábor szervezőjét nagyon szeretem, mert igen elhivatott. A mesterem Varga János volt, aki olyan dolgokat nyitott ki bennem, amit soha senki. Amíg mások fagyiztak vagy randiztak, én gyűjteni mentem. Még asztmát is kaptam a sok poros, hideg helytől, de ez nem érdekel, mert olyan dolgot műveltem, ami egész életemben erőt fog adni. Nincs olyan, hogy kedvenc táncom, mert mindegyik az. Táncból sosem elég. Minél többet tanulok, annál jobban tudom, hogy nem tudok semmit. Az ember sose tudhat eleget, mindig van mit tanulni, még mindig élnek olyan öregek, akiktől új dolgokat tanulhatunk meg. Filmfelvételeket készítek, visszamegyek ezekre a helyekre és újabb és újabb felvételeket készítek. Nem elég valamit megtanulni, azt mindig karban kell tartani.

Mi a célod, vannak-e nehézségek ezek elérésében?

A szórványban élő magyarokat elfogadtatni és elismertetni, hogy még jobban támogassák őket. Elég kevés támogatást kapunk Küküllő vidéken. Leginkább Székelyföldet támogatják, pedig ezeket a fiatalokat is érdemes lenne, hiszen ők is választhatnának mást, sporttáncot vagy más versenytáncokat, de ezek a fiatalok mégis a kultúrájukat, a hagyományaikat választják, és nagyon sokat tesznek a megőrzéséért.

VÁSÁRHELYI MÓNIKA

Mi a nő szerepe a táncban?

Érdekes kérdés. A nőnek nem táncolni kell tudni, hanem rá kell érezni a párjára. Ha a férfi jól táncol, akkor ügyesen vezeti a párját, és az a nőnek nagy élmény. Nem arra kell törekednünk, hogy betanuljuk a figurákat, mert ha a fiú eltéveszti esetleg, mi pedig ragaszkodunk a betanult lépéshez, akkor már nem élmény a tánc. Rá kell hagyatkozni a férfira. Mindig erre tanítottam a lányokat: ne tanulj koreográfiát, csak az alaplépést tudd nagyon pontosan. Itt nem a rögtönzés, hanem az érzés a fontos.

Mennyire fontos az összehangoltság, az együtt töltött idő?

Szerintem nem annyira lényeges, mint amennyire ezt hangsúlyozzák. Persze érezhető az, ha egy páros nagyon össze van szokva, és ez bizony csodálatos, de attól még, ha kellően ráhangolódunk a partnerünkre, összeszokás nélkül is lehet igen nagy élmény a táncolás.

Hogyan készültök a karácsonyra?

A táncosokkal minden karácsonykor új koreográfiát mutatunk be. Szerencsére mindig van egy újabb vidék, amit fel lehet dolgozni, mert mindenhol másként élik meg az ünnepeket. Ez a műsor az év összefoglalója is egyben, és örömmel mondhatom, hogy egyre többen eljönnek megnézni, lassan nem férünk be a művelődési házba. Ez azért olyan jó hír, mert Dicsőszentmárton a Kis-Küküllő mente központi települése, a 20 ezer lakosból mindössze 4600 fő a magyar lakosság, iskolánkban mégis évente 120 gyermek tanul magyar táncokat.

Mit jelent számodra a tánc, a tanítás?

Az életemet jelenti a tánc. Nagyon szeretem a gyerekeket és a tanítás megadja a lehetőséget arra, hogy velük legyek. Amikor egy gyermek pici korban elkezd táncolni, nem minden esetben nyitott erre. Fontos a szülők hozzáállása, és a pedagógus érzéke is. Tudni kell, hogy a tánc sok mindenre felkészíti őket az életben. Megtanulnak viselkedni, egymásra figyelni, lesz tartásuk. Utaznak, világot látnak, és nem utolsósorban óriási élményekben lesz részük akár bálokon, akár esküvőkön.