Mihályi Anikó: Imádok kilógni a korból

„Ha azt mondják rám, hogy korszerűtlen vagyok, az az én értelmezésem szerint dicséretszámba megy. Ha nagyon korszerű lennék, az rossz lenne, arról árulkodna, hogy a bevett, elfogadott képzetek után megyek.” Kun Árpád íróval regényéről, norvégiai életéről, kívülállóságáról beszélgettünk.

Kun Árpád (1965–) József Attila-díjas költő, író. Az ELTE BTK magyar–történelem szakos hallgatója, majd 1991–1994 között a Széphalom Könyvműhely irodalmi szerkesztője volt. 1995-től a Sorbonne-on tanult, majd elvégezte az esztétika szakot. Pályáján költőként indult, 1989-től 2011-ig hat kötete jelent meg (Ilion, Bál, Esőkönyv, Medárdus énekei, Véletlen madár, Szülsz). 2013- ban írt Boldog Észak című regénye idén AEGON művészeti díjat kapott. 2006 óta feleségével és négy gyermekével Norvégiában él.

Magyarországon szerkesztőként, irodalmárként dolgoztál, Norvégiában távol kerültél az irodalmi köröktől. Hogyan élted/éled ezt meg?

Az egyetem után csupán pár évig dolgoztam irodalmi szerkesztőként, utána soha többet. Nagyrészt írói és tanulmányi ösztöndíjakból éltem, amíg lehetett, aztán forgatókönyvet írtam egy tévésorozatban, mellette magántanítványaim voltak, akiket franciára oktattam. Az irodalmi körökben soha nem éreztem magam otthon, kerültem őket, kivéve egyet, a Mezey Katalin vezette Sárvári Diákírók Körét, ahova még gimnazistaként kezdtem járni, és jártam több mint húsz évig. Igazán szoros irodalmi barátságaim onnan vannak, például Kemény Istvánnal, Vörös Istvánnal, Térey Jánossal, Poós Zoltánnal vagy Kántor Péterrel. Igaz is! A Holmi szerkesztői társaságában is mindig jól éreztem magam, de Réz Pál és barátai nem velem egyívásúak, őrájuk mindig felnéztem. Jelenleg kétkezi munkából élek, egy fjord-parti, norvég faluban vagyok házi kisegítő idős embereknél. A gondolataimat, a fantáziámat nem használom fel irodalmi kulimunkára, azokat megtartom a saját írásaimra.

A hetedik könyved jelent most meg. Eddig elsősorban verseket írtál, illetve kisprózát. Milyen alkotói belátások vezettek az első nagyregényed, a Boldog Észak megírásáig?

Mindig is meg akartam írni egy hosszabb, rendes regényt a maga kerek, különálló világával. Munkált bennem az alkotói hübrisz, hogy leutánozzam a teremtés nagy gesztusát. A szándék azonban önmagában édeskevés, sőt még a fantázia meg a tehetség sem elég. Kellett jönnie a nagy élménynek, annak, amit itt Norvégiában megtapasztaltam. Ráadásul valaminek bennem, mint alkotóban, be is kellett érnie, hogy elég fegyelmem, szerkesztőkészségem, gyakorlatom stb. legyen a feladathoz.

A Boldog Észak regényedet három fejezetre osztod: az első rész Nyugat-Afrikában játszódik, ahol megismerkedünk az én-elbeszélő Aimé Billionnal, kettős identitásából (afrikai/európai) fakadó kívülállásával; a második rész Franciaországon keresztül utaztatja a főhőst, hogy azután megérkezzen Norvégiába, ahol a harmadik részben megtalálja a boldogságot. De: „az idegenség szelleme nem azért követ, mert el akar pusztítani, hanem mert hozzám tartozik” – olvassuk a regényben. Mennyire saját tapasztalatod ez?

Ez az idegenség az én legszemélyesebb tapasztalatom. Paradox módon azonban éppen ezek a legszemélyesebb dolgok a legnehezebben kifejezhetőek annak a számára, aki pedig ténylegesen megéli őket: hogy az ember magáról ne közhelyeket, és mint alkotó ne irodalmi kliséket mondjon. Látod, például a fentebb említett alkotói megérés is idecsatlakozik. Meg kellett találnom azt a módot, konkrétan pedig azt a szereplőt, akinek a hangján előadva ez a legszemélyesebb tapasztalat megjeleníthetővé vált. Egyébként egyfajta, magam számára leszűrt életstratégiáról is szólnak az általad idézett sorok. Arról, hogy nem elég megismerni önmagunkat, de a megismerés közben felfedezett vonásainkat el is kell tudnunk fogadnunk, még akkor is, ha azok negatívnak és félelmetesnek látszanak előszörre, mert éppen ezzel fordíthatjuk át pozitívba őket, és tehetjük otthonossá.

Az afrikai rész bevezeti az olvasót a vudu vallás mágikus világába, ahol Aimé varázsló nagyapján keresztül bepillanthatunk abba az egységes szemléletmódba, amelyben a külső és a belső valóság nem válik külön. Norvégiában viszont éppen a racionálisan berendezett, a belső világtól elidegenedett valóságot tapasztaljuk, hogy azután a szerelemben megint minden összeérjen. Romantikus regényként olvasva a Boldog Északot roppant korszerűtlennek mondható. Megengedhető számodra ez az olvasat?

Mindig kilógtam a sorból, ami addig zavart, amíg nem tanultam meg kezelni (lásd a fenti életstratégiát), a korból kilógni egyenesen imádok. Ha azt mondják rám, hogy korszerűtlen vagyok, az az én értelmezésem szerint dicséretszámba megy. Ha nagyon korszerű lennék, az rossz lenne, arról árulkodna, hogy a bevett, elfogadott képzetek után megyek. Másrészt érdekes ez a vázlatod a regényről, mármint, hogy a három rész tézis, antitézis, szintézis: elfogadom, mert tényleg magam is törekedtem valami kompozícióra, arra mindenképpen, hogy a részek egy nagy egészet adjanak ki.

A norvégiai rész saját tapasztalataidból táplálkozik, idősgondozóként dolgozol, mint Aimé. Az Epilógusban leleplezed a fikciót: Aimé beleegyezik abba, hogy regényed hőse legyen. Egy beszélgetésben pedig azt mondtad: „a valóságot próbálom kideríteni a fikció által…”

Igen, a valóságot tényleg újra és újra fel kell deríteni. Egyrészt minden egyes gyereknek a felnövése folyamán, amiben jó esetben segítségére vannak a szülei, másrészt minden művésznek is, akik ha sikerrel járnak, saját világként mutatják be az általuk felfedezett valóságot. Egyszóval a valóság és a fikció viszonya egy sokrétű játék az alkotás szintjén. Ez a Boldog Északban is így van. A regény érdekes, az olvasót végig izgalomban tartó cselekményszálán túl a mű nyelvezete is hallatlanul izgalmas és összetett. A vudu behúz minket a szómágiába, hogy azután az északi rész ironikussá tegye a megszólaláshoz való viszonyunkat. Mert itt mintha csak információkat adnának át a szavak… Ezt így még senki se vázolta fel, de alá tudom írni, találó. Fontos azonban, hogy a norvégiai részben is csak imitálja az elbeszélés nyelve az információ-átadást, remélem, azért többről van szó. A szavak szintjén én csak minél pontosabb akartam lenni, világos mondatokat leírni.

A fentieket végiggondolva és hozzátéve például azt a jelenetet, amikor a norvég házaspár bekamerázza a juhaklot, és egész nap el se mozdul a képernyő elől, a címben megfogalmazott „boldog észak” mintha ironikusan is értelmezhető lenne…

Én eredetileg szintén így értelmeztem, de aztán a többség direktben gondolta a regény elolvasása után, és számomra is meggyőzően megfogalmazták, hogy miért. Magam sem gondoltam, hogy ennyi „boldogság” van a könyvben. Eredetileg azt hittem, csak érzékeny, együttérző – tehát nem hűvös – kívülállás. Ami viszont egyenesen vezet az iróniáig, amiből viszont soha nem lesz csípős gúny, szarkazmus vagy csúfolódás. Ez egyszerűen Aimé személyiségétől lenne idegen, az ő „eleme” az elfogadó humor és a finoman adagolt irónia, ami azért is nehezen észrevehető, mert legtöbbször a komolyság határán billeg.

Hogyan néz ki egy napod? Mikor tudsz írni a család és a munkád mellett?

A hosszú nyári vakáció után (négy hetet töltöttünk Magyarországon, de utána is volt még vendégjárás), már nagyon vágytam visszazökkenni a mindennapokba, ahol eléggé egyformán telik minden. Ha nem vagyok esti ügyeletben – ami minden harmadik hétvégén esik meg velem a turnusom szerint –, 3 óra 50 perckor kelek. A zuhanyozás, öltözködés, reggeli-készítés és kávéfőzés után kb. fél ötkor a számítógép elé ülök, és fél hétig két órát írok. Fél hét után felmegyek az irodából, vissza a konyhaszintre, ahol elkezdem készíteni a gyerekeknek és feleségemnek, Orsinak a reggelit, Orsinak a kávéját is odateszem, hogy csak be kelljen kapcsolnia, amikor félálomban lebotorkál a manzárdszintről, ahol a hálószobák vannak. De általában nem ő jelenik meg először, hanem a gyerekek, akik nyújtózkodás és az apával való összebújás után leülnek a kistányérjukhoz. Nekem ezután hamarosan munkába kell indulnom, Orsi veszi át a további családi program vezetését, ami a gyerekek „elindítását” jelenti. Az öregotthon háziápolói ügyeletén fél nyolckor kezdődik a megbeszélés arról, hogy ápoltjaink éppen hogyan érzik magukat. Nyolctól elindulok az aznapi első „öregemhez”, akihez legtöbbször azért megyek, hogy kitakarítsak nála, ritkábban, hogy segítsek neki zuhanyozni. A munkámmal általában az ebédidőig megvagyok, néha marad belőle valami még utánra is, viszont a munkaidő – turnusbeosztástól függően – kettőkor, fél háromkor, háromkor ér véget. Négy gyerekünkből az iskolások maguktól hazajönnek, az iskola öt perc tőlünk, az ovisokért el kell menni négyre. Marad általában egy, másfél órám, ami alatt futok az erdőben vagy úszom az uszodában, majd bevásárolom az estebédre meg a másnap reggelre szükséges ennivalót. Általában Orsi megy el a gyerekekért, mert én olyankor már a konyhában főzök. Szóval így visz minket a nap sodra, és örömmel úszom az árral. Persze vannak nehezebb pillanatok is, főleg a különböző összecsapások a gyerekekkel, akik mindenfélét akarnak, meg annak az ellenkezőjét is. Éppen a valóságot fedezik fel ugyebár. Persze mi, felnőttek is rengeteget tanulunk tőlük. Orsi azt mondja, hogy a gyereknevelés kitűnő önterápia. Teljesen egyetértek, rengeteg belátásra jutottam alatta saját magammal kapcsolatban.

Mi mozgat mostanában?

Hát a szeretet, a szerelem, ja, és a haláltól való szorongás, ami miatt leülök írni.  

Kun Árpád versei:

Az én nyelvem

Hullsz

Szülsz