Lázár Kovács Ákos: „Megvallom, barátom, zavarba jövök.”*

A világ szépsége, az egyházi szertartások szeretete, és a felebarát. Simone Weil szerint mindháromra képesek lehetünk, de van, hogy csak az egyiket ismerjük meg életünkben és csak abban mélyülünk el, figyelmünk arra tesz képessé. 

sSimone Weil zsidó polgári családban született 1909-ben. Szülei szabadelvű nevelése és nyitott, érdeklődő természete révén sokféle szellemi élményben volt része. Tanár lett, középiskolában tanított, nem érdekelte más, mint az igazság. (Pilátus vonatkozó kérdése óta kereszt-alakú plasztikus viszonyt ápol a kereszténység ezzel a fogalommal. Később erről azt írta Weil, hogy ha valaki valóban az igazságra kíváncsi, lehetetlen, hogy az igazság felé vezető útja közepe táján ne találja szembe magát Jézus Krisztussal. Ez a találkozás, ha valóban az, nem kétesélyes.) A szegényekkel érzett mély együttérzése valósággal stigmatizálta. Gyári munkás lett, évekig futószalag mellett dolgozott – a folyamatos fizikai munka, a testi-szellemi szegénység kilátástalansága a „rabszolgaság” bélyegét égette a szívébe. Olyan lehetett ezekben az években, mint kecses hattyú a billegő kacsák között. Folyamatosan írt, az igazság iránti csillapíthatatlan, már-már önző, mindent háttérbe szorító vonzalma szinte minden közösségből kihívta, kitaszította. Nem tűrt semmiféle etikettet, száraz, kopogó szavakkal, majdhogynem kegyetlen logikával mutatott rá minden emberi gyöngeségre, bűnre, amit finom receptoraival érzékelt. Önmagát sem kímélte – misztikus élményeit is igen kritikusan szemlélte. A nácik elől előbb vidékre megy, paraszti munkát végez, aztán továbbutazik New Yorkba, majd vissza Angliába, hogy közelebb legyen francia honfitársaihoz. Nem hajlandó többet enni, mint a körbezárt városokban éhező franciák fejadagja, beteg lesz, legyengül, egy vidéki szanatóriumban hal meg teljes magányban. Ellentmondásoktól feszülő életművén évtizedek óta időzünk és műveit olvasva hol itt, hol ott sebezzük, sértjük fel magunkat. Egyesek sztoikusnak, mások mániákusnak, megint mások szentnek nevezik – Isten gyermeke Simone Weil 1943-ban 34 évesen korában találkozott azzal, akit egész életében keresett. Azóta azon vitatkozunk (milyen komikus ez életműve fényében!), hogy megkeresztelte-e utolsó hónapjaiban végül is egy barátnője vagy sem.

Ahol elrejlik Isten

Simone Weil háromféle embert különböztetett meg: az első a személyére, a személyességére apellál, egyéni sikerre törekvése, érdekeinek érvényesítése vezérli, a második a kollektív, aki a „társadalmi megbecsülés” melegében kíván létezni, aki folyton közösségekre, csoportokra, társaságokra hivatkozik, politikai, hatalmi logikában gondolkodik, pártokat, közösségeket, vagy épp az egyházát, hitét bálványozza. A harmadik típusú ember megkülönböztetés nélküli figyelemmel fordul önmaga és mások, a világ felé. Ez a személytelen figyelem teszi lehetővé, hogy önmagával ne tartson ernyőt Isten és a felebarátja közé, hogy engedje neki, hogy rajta is átlátva a valóságost, a lényegit érzékelje, szemlélje. A személytelen figyelem mindent egyenlőképp megmelegít megkülönböztetés nélküli figyelmének melegével. Ez a figyelem háromféleképpen tárja fel előttünk Isten szeretetét. Ahol elrejlik Isten című esszéjében Isten rejtett (valóságos, ugyanakkor titokzatos) szeretetének három közvetlen tárgyáról ír, ezek az egyházi szertartások, a világ szépsége és a felebarát. Aztán még hozzájuk kapcsolja a barátságot, mint ami „ha nagyon pontosan vesszük” más, mint a felebarát. Mindhárom ugyanannak a figyelemnek a lehetősége. Mindegyikben Isten elrejtett szeretete tárul fel – ha figyelünk rá. Weil szerint mindháromra képesek lehetünk, de van, hogy csak az egyiket ismerjük meg életünkben és csak abban mélyülünk el, figyelmünk arra tesz képessé. A világ szépsége, az egyházi szertartások szeretete, és a felebarát. Mindegyik egy-egy figyelemiskola.

Melyikre vagyok képes? Ennek nincs nagy jelentősége, hiszen mindegyik rejtett tárgya Isten ugyanazon szeretetének, bennük elmerülve ugyanazt az iskolát járja ki lelkünk. A világ szépsége Isten lemondásából válik rejtett szeretetének kinyilvánítójává. „A világ rendjének szeretetével azt az isteni szeretetet valósítjuk meg, mely az univerzumot alkotta, minek részei vagyunk.” A világ szépségében Isten teremtő erejének szépségét szeretjük, a világ maga annak a (rejtett) szeretetnek a tárgya, ahogyan Isten a teremtést „beleszerette” a semmibe. Az intézményes vallás, „az egyházi szertartások szeretete” közvetett módon Isten szeretetéhez kapcsol, „az Úr nevének említése valóban azzal az erénnyel ékes, hogy átalakítja a lelket”. A vallás a lélek anyanyelve, az és úgy szól, beszél általa, ahogyan gyermekek vagyunk, ahogyan járni tanulunk, ahogyan első templomainkba lépünk, ahogy házasodunk, gyereket nevelünk, betegségünkben felsóhajtunk, ahogyan bűnt bánunk. Az egyházi szertartások szeretete Isten elrejtett szeretetéhez kapcsol bennünket.

„A felebaráti szeretettel az isteni szeretetet valósítjuk meg, mely minket éppúgy teremtett, mint másokat.” A felebarát szeretete az „éheztem és ennem adtatok”. A jótevő Krisztus-hordozó, a jótevőket Jézus se könyörületesnek, se szeretetreméltónak nem nevezi, igaznak hívja őket. Az igaz igazságossága azonos a szeretettel, így a könyörületesség hazugságaira már nincs szükség – nem adhatunk olyat, amit ne kaptunk volna, ez az igazság. A könyörületesség azt feltételezi, hogy felette állhatunk a másiknak. Az igazság viszont felszabadítja a gyöngét az alól, hogy mint egy tárgy viselje el a jót, vagy a rosszat, illetve az erőset attól, hogy erejével éljen is. Az igazság bármilyen helyreállításakor a szenvedőnek az igazságot cselekvő igaz Isten szeretetét nyilvánítja ki. „Ahogy teremtménynek lehetséges, a Teremtőnek eredendő nagylelkűségét újítja föl irántuk.” Ha észrevesszük felebarátunk szükségét, akkor a teremtő figyelem révén képesek leszünk arra, hogy figyeljünk arra, ami nincs. Figyeljünk a szenvedőben, az éhesben, a bebörtönzöttben – az emberre. És ami ennek a logikának a vége: „A felebarát szeretete, mivel teremtő figyelem hozza létre, megfelel a zsenialitásnak.”

Ellentétből harmónia?

A felebarátban észrevesszük, ami nincs: a gonoszban a jóságot, a szerencsésben a szerencsétlenséget, a sikertelenben a sikert. Az igazság révén mindannyian felebarátok lehetünk, figyelhetünk arra, ami, aki nincs – békére, jóindulatra, önzetlenségre, a másikra, vagy éppen Istenre. E figyelem révén mindenki felebarát tehát, de a barátság valami más, a barátság személyes és nagyon is emberi szeretet, hiszen a különbségtétel nem a szeretet. A szeretet nem személyválogató, a barátainkat mégis megválogatjuk. Ha egy embert megkedvelünk, két dolgot várhatunk tőle: vagy jót keresünk nála, vagy nem lehetünk meg nélküle – e két viszonynak különböző jól ismert esetei léteznek a teljes önfeladástól a másikon való uralomig. Nincs egyenlőség két ember között, mert sohasem vagyunk képesek a másik önrendelkezését, önállóságát olyannyira akarni, mint a sajátunkét. Ez így természetes, ahogyan a gravitáció, vagy a fénysebesség. Az azonban a természetfölötti segítségével megtörténhet, hogy olyan egyenlőség jön létre, melyet harmónia hoz létre. Olyan harmónia, ami már nem a szükségszerűségszabadság kettősségének kényes (többnyire mechanikusan létrejövő) egyensúlyából jön létre. A kölcsönösség, a barátság annak a vágya, mely a barátok számára a „szabad beleegyezés képességét hivatott megőrizni”. Valamiképp mindannyian különbözünk a másiktól; az egyenlőtlenségben nincs barátság, hogyan lehet mégis ebből az ellentétből harmónia? Úgy, hogy a „két barát teljes egészében elfogadja, hogy ketten vannak, nem egyedül, tisztelik a távolságot, mely két különböző lénnyé tette őket. Az ember egyedül Istennek kívánhatja, hogy egy legyen.” A barátságban nincs jelen a tetszelgés és annak ellentéte, a barátok nem közelítenek, vagy távolodnak el egymástól, nem közelítenek egymáshoz, úgy ahogyan Évának nem lett volna szabad megérintenie a gyümölcsöt. Van benne valami, amit – ha jól értjük – teljes közömbösségnek lehet nevezni: „A szeretet két személy közötti kapcsolat, de van benne valami személytelen. Nem sérti meg a pártatlanságot.” Az emberi önállóság tiszteletének természetfeletti erénye a barátság, ami a tökéletlen emberi szeretet számára Isten elrejlő szeretetének megnyilvánulása – kiutat mutat az emberi szeretettel együtt járó szükségszerűség- szabadság többnyire kínos függésekhez vezető, megalázó viszonyrendszeréből. A barátságban mindig valami egyetemes mutatkozik meg – „Titka az, hogy úgy szeressünk valakit, mint ha egyenként szeretnénk mindazokat, kik az emberi nemhez tartoznak.” Amikor Jézus a tanítványoknak azt mondta, hogy „szeressétek egymást”, azt parancsolta, hogy kapcsolataikat alakítsák át barátsággá, „nehogy tisztátalan ragaszkodásba, vagy gyűlöletbe engedjék magukat hajszolni”. A tiszta barátság a felebarát szeretetéhez hasonlóan természetfeletti szeretet, melyben Isten elrejtett (valóságos, ugyanakkor titokzatos) szeretete tárul fel. A barátság Jézus olyan elvárása, kérése, parancsa, ami túlmutat a felebaráti szeretet gyakorlásán. A felebaráti szeretet nagy lehetőségünk a személyválogató emberi szeretet elkerülésére – minden emberben Isten teremtményét látni. Aki erre képes, az természetfeletti módon képes szeretni. Azonban Jézus ennél is tovább megy, nagyobb bravúrt akar. Jézus az emberi szeretetet is ismerni akarja, tudni akarja. Jézus belemegy az emberi szeretet mélységeibe is – Pétert háromszor is megkérdezi: „Szeretsz engem?” Amikor harmadszor mondom ki valakinek, hogy szeretem, ott születik meg a barátság. Abba kicsit bele kell halni, hogy háromszor kell kimondanom. A felebarát szeretete mint „program” üres, hideg és automatikus lehet. Ha már osztottunk meleg levest százaknak, akkor tudjuk, miről van szó – lecsúszunk, elkésünk a másik ember életéről. A miséző pap ugyanazzal a szeretettel osztja az áldozáskor az eukarisztiát, mégis egy-egy áldozó arca, kopott ruhája, félrecsúszott nyakkendője előtt megrezdül a pillantása, a keze. Jól van ez így: Jézusról is tudjuk, hogy „ránézett és megszerette”, vagy, hogy a tanítvány, „akit szeretett”. Emberi szeretettel szeretni nagy lehetőség és nagy csapda. Embernek lehetetlen, de amiben és ahol Isten elrejtett szeretete megnyilvánul, akkor és ott természetfelettivé válik. Az egyház hét szentséggel kapcsolatban vállal garanciát: bennük, általuk Isten szeretete nyilvánul meg. Simone Weil ez az éhen halt zsidó filozófusnő privát, ugyanakkor megfontolandó módon három, vagy talán négy új szentséget ajánl nekünk, Isten Istenre vak és süket gyermekeinek – a világ szépségét, az egyházi szertartásokat, a felebarát szeretetét és a barátságot. Gyönyörű ajánlat, kockázatos, örömteli lehetőségek.

* Ezra Pound: Meditáció