Előző cikk Következő cikk

Simon Erika: Van, ami szavakon túli

„Pilinszky Jánosnak valóban voltak igazi titkai, ezeket nem a világ szeme elé szánta, nem is beszélünk róluk. De valóban érdekes, hogy a köztünk lévő nagy korkülönbség ellenére tőlem elfogadott tanácsokat.” – Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester, zeneszerző mint a költő írásaiból is kiderül, Pilinszky jó barátja volt. Emlékeit örömmel idézte föl.

Tudjuk, hogy a költő számára a mindennapi zenehallgatás nélkülözhetetlenné vált. Mondhatjuk-e úgy, hogy kettejük barátsága Bach műveinek szeretetében fogant?

Elöljáróban csak egy kis rövid történet, már elmondtam sokszor, de nagyon jellemző. Éppen Törőcsik Mariéknál volt Jancsi a velemi házukban, én pedig akkor Zamárdiban nyaraltam. Hívott, hogy látogassam meg, el is mentünk, és hullafáradtan érkeztünk meg, ugyanis az akkor egy elég komoly út volt. Nagyon örült nekünk, és azt mondta: „De jó, hogy jöttetek, most kezdődik éppen Bach h-moll miséje a rádióban!” Meghallgattuk együtt a h-moll misét, utána azonban indulnunk kellett vissza, mert sötétedett. Ennyi volt a látogatás! Neki ilyen fontos volt a zene és ezen belül pedig Bach, akit egyértelműen isten-bizonyítékként aposztrofált több helyütt is. Azt gondolom, hogy ez mindennél többet elárul zenéhez fűződő viszonyáról, rossz alvó lévén napi tizennégy-tizenhat óra zenehallgatás is belefért a napjába, tehát többet hallgatott zenét, mint én! Meg kell, hogy mondjam, tényleg csodáltam – nem is a zene iránti szeretetét, hanem –, hogy ki tudta választani abból az egész tömkelegből, ami tetszett neki. Végül is, mind a zeneművek, mind az előadások tekintetében nagyon jókat választott. Gondolom, nem azért jutott el Schubert C-dúr vonósötöséhez, mert olvasta róla, hogy csodálni kell, vagy mert Bartók Béla azt mondta a darabról, amit mondott. Az ízlése tévedhetetlenül irányította rá ezekre a művekre, nem véletlen, hogy Bachot tartotta a zene alfájának és ómegájának. Gyakorlatilag az előadó-művészetben is tévedhetetlen biztonsággal megtalálta a legértékesebbet. Mondok ezekre is példákat: Az 1970-es években Glenn Gould nagy népszerűségnek örvendett, divat volt és mindenki utánozta őt, én is többek között. Jancsi teljesen más szempontok alapján alkotott véleményt, mint én, őt elsősorban az érdekelte, hogy mennyire tud az előadó a művek lényegéhez közel kerülni. Ilyen szempontból jobbnak tartotta Gieseking játékát, sőt még a csembalistákat is. A Goldberg-variációkat éppen csembalón szívesebben hallgatta, mint Gould előadásában, akinek a játékát még ma is etalonként tiszteljük. Egyszer egy ottlétem alkalmával Richtert, Horowitzot és Rahmanyinovot hasonlítottuk össze ugyanabban a darabban, Jancsi tévedhetetlen biztonsággal Rahmanyinovot választotta. Azt mondta, semmilyen tekintetben nem lehet magasabbra jutni, mint Horowitz, azonban van egy másik dimenzió is, ott a mélységekben Horowitznak már nincs pouvoir-ja.

A hol ritkább, hol gyakoribb találkozások által önök fontosak voltak egymás számára. Barát, barátság mindörökké…

 Személyesen csak élete utolsó éveiben ismerhettem. De jóval korábban már olvastam heti rendszerességgel az Új Emberben megjelent kisesszéit, naplójegyzeteit. A lapot nem járattam, szomszédjaim révén azonban Pilinszky írásait rendszeresen kézbe vettem. Az ott kifejtett életbölcsességek sorát csírájukban magam is sejtettem, éreztem. Sok témája volt, pl. a kispolgári gondolkodásmód, az arany középúté, az ördög állandó jelenléte az ember életében, Simone Weil filozófiája és hasonlók. Az ember állandóan felfedez új dolgokat, ez élteti: én azt hiszem, a halálom előtti utolsó napon is fölfedezhetek olyat, amiről addig nem volt még fogalmam. Olyat, ami túl van a szavakon. A Debussy opera, a Pelléas és Mélisande második felvonásának vége számomra hatásosabban szól az emberi gyarlóságról, mint bármely prózai remekmű, s ugyanígy a szerelemről, például Enescu II. szimfóniájának második tétele inkább, mint egy szerelmes óda… Nem akarom természetesen ezzel a költészetet degradálni, de János is elismerte, hogy van, ami szavakon túli: ezért volt olyan nagy szüksége a zenére. Ennek eszköze legtöbbször egy poros táskagramofon volt az otthonában: nem volt annak számára jelentősége, hogy ezt a gépet, vagy a lemezeket óvja. Ebben ellenpólusom: én szeretem a rendet, tisztaságot, inkább hasonlítok e tekintetben Lendvai Ernőhöz, aki rögeszmésem védte a lemezeit portól, párától, még az utcazajtól is… Nem tudom, ismerte őt?

Nem ismerhettem már Lendvai Ernőt, de tudom, hogy zenetudósként világszerte feltűnést keltettek felfedezései, hihetetlenül pontos elemzései a Bartók-remekekről…

Vele szemben Pilinszky nem sokat törődött a környezetével, francia volt e tekintetben, nem érdekelte a lakáskultúra. Ő a maga benső világában élt. Írásai, kisesszéi nagy felfedezést jelentettek számomra, láttam, hogy verbálisan is ki lehet fejezni nagyon bonyolult, árnyalt és végsőkig elvont tartalmakat, holott Jánosnak (ahogy ő maga is mondta) kicsi volt a szókincse, de pontosan tudta, hogy melyik szót mikor írta le, melyiket először s milyen kontextusban. Személyes találkozásunk Jutta Scherrer révén történt igen szimplán. A vele való barátságban annak legmagasabb ismérve teljesült be: nem volt számonkérés. Azt hiszem, ez az intellektualitás és érzelem határain járó kapcsolat férfi és nő közt nem lehetséges, a számonkérés ott szükségszerű.

Ön harmincegy évvel fiatalabb Pilinszkynél. Csodálatos, hogy mégis bizalmas barátok voltak.

János beavatott legféltettebb titkaiba. Persze, ezek közül sok titok művei által nyilvánossá is vált, úgy, ahogy Goethe egész életét, a világhoz való viszonyát kiolvashatjuk a Faustból… Jánosnak azonban valóban voltak igazi titkai, ezeket nem a világ szeme elé szánta, nem is beszélünk róluk. De valóban érdekes, hogy a köztünk lévő nagy korkülönbség ellenére tőlem elfogadott tanácsokat.

Pilinszkyt sokan szerették, csodálták. Sok barátja volt?

Temetése után kezdtem összejönni olyan emberekkel, akiket futólag már láttam a Hajós utcai lakásban. Voltak köztük Pilinszky számára is fontos barátok és voltak rajongók, őrült költőnők, akik verseikről szerettek volna véleményt kicsikarni Jánosból. János nem akarta megbántani őket, de az igazat se tudta elhallgatni. Érdekes, kinek-kinek hamar fölismerte a lehetőségeit, közeledésükre adekvát módon reagált, azt mondhatom, pedagógiai érzéke is kifinomultan működött.

Gondolom Pilinszky János számára Bach valóban „a mélypont ünnepélye” volt. Rajta kívül milyen zenéket hallgatott még ilyen elmélyült vonzalommal?

Jancsi egy idő után bevált csatornáin eljutott oda, hogy jobban szereti Schubertet, mint Beethovent, és arra is rájött, hogy Schubertnek még a legjelentéktelenebb szösszenete, odavetett jegyzetlapja is többet ér, mint mondjuk egy másodrendű mesternek a főműve. Ezt a dolgot mindig az illető művekkel való szembesülés hitelesítheti igazán. Egyszer Richter-koncerten voltunk együtt, és Richter egy teljesen jelentéktelen Schubert művet játszott – már nem emlékszem mit. Ha ma Schubert élne és megkérdeznénk tőle, írt-e ilyen művet, talán azt mondaná, nem emlékszik. Azonban az a pici darab is az ő keze nyomát viselte magán, és nem szégyellem bevallani, az ilyesféle felismeréseket én Jancsinak köszönhetem.

1975-ben a tours-i fesztivál idején az ifjú Kocsis Zoltánról írta Pilinszky: „Pár napja – a véletlen kegyelméből – valóban a zene jegyében élek. Kocsis Zoltán Richter meghívására már 23-án Párizsba érkezett, s baráti körben valóságos »zenei éjszakákat« töltöttünk együtt. Nem volt ez »házi koncert«, inkább »beszélgetés «. Játékában két elem ragadott meg leginkább: személytelen odaadása s ugyanakkor személyiségének hallatlan ereje, fiatalos lendülete és homogenitása. Shelley és Petőfi lehetett ilyen!” Visszatérve Pilinszky Bach-élményéhez, van arra valami magyarázat, miért Bach zenéje volt számára a legfontosabb?

Nyilván azért, amit ő is mondott: Bach egy személyben volt szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta és gyógyító orvos – melyik zeneszerző tudja még ezt teljesíteni? Kurtágot még régebben megkérdeztem, kit tud bármikor hallgatni, azt mondta: Bachot, Schubertet és Mozartot, ebben a sorrendben, mindegyiket bármikor, de a gyakoriságuk ilyen sorrendű. Azt hiszem, én is. Ott van például Bartók, őt nem lehet mindig hallgatni, a boldog nyugalom hangvétele Bartók műveiből hiányzik, azonban Bachnál megtalálja ezt az ember és a másik kettőnél is. Érdekes, hogy a sokkal vitálisabb Mozart, Kurtág értékrendjében hátrébb szorul, mint Schubert. Nem azért, mert Schubert divatos vagy divatosabb, azért mert a maga egyszerűségében elvont és jobban az emberi lélekhez szól, mint Mozart a maga cizelláltságával, artisztikumával, és pontosan ezek miatt viszonylagos bonyolultságával. Mozart nem egyszerű, hiába mondja nekem bárki is azt. Egyébként Bach után, azt hiszem, Jancsinál is Schubert jött, valahol ő tökéletesen ráérzett, és ez bizony már teljesen túl van – nem innen – a szakmai szempontokon.

Mennyire volt nyitott különböző zenei stílusokra?

Nyitott volt, abszolút nyitott. Brucknerre én irányítottam rá a figyelmét, de a régi kedvencei megmaradtak. Gondosan ügyelt arra, hogy amit magának fölfedezett, az örök legyen – és bizony igen jókat fedezett föl, jó irányba vitte a saját ízlése. Egyébként nem hiszem, hogy volt neki ebben a tekintetben profi vezetője, tehát mondjuk olyan profi vezetője, mint a teológiában Jelenits István. Saját maga, zenehallgatások révén talált rá zenékre, kapott ajándékba lemezeket, de maga is vásárolt.

Az is különös, hogy Pilinszky Bachot ugyanúgy lelki vezetőnek tartotta, mint Kempis Tamást…

Persze, sőt azt is írta, hogy Bach nagyobb gondolkodó, mint Kant. Igen, csak erről viszont nincs mit beszélni, mert ez tényleg olyan, mintha beszél valaki a kábítószerezésről, anélkül, hogy valaha kábítószerhez nyúlt volna, vagy fűtött brüsszeli szobákban vitatkoznak a cigánykérdésről anélkül, hogy valaha egy putri közelébe mentek volna. Lényeg a megtapasztalás! Nekem is vannak ilyen élményeim, abszolút át tudom érezni, bizonyos pillanatokban mennyire meghatározó a megtapasztalás, már pedig Jancsinak voltak ilyen bizonyos pillanatai. Ő például nemcsak mondta magáról, hogy időnként depressziós, hanem elég komolyan küzdött ezzel a jelenséggel. Amikor az ember befordul a fal felé, és csak azt nézi, semmi nem jut eszébe, a mélypont ünnepélyének is lehet nevezni, mint ahogyan ezt ő sokszor tette. Úgy vélem, ez a depresszió mindenképpen egy szellemi terméketlenség következménye, amelyből ki kell, hogy húzza valami, és őt Bach húzta ki. Lelki támaszért Bach zenéjéhez bármikor lehet fordulni.