Nikl János: Társam, X

Képzeld el, hogy amikor felébredsz reggel, kifordul magából a világ! Érzed a teret magad körül, a Nap melegét a bőrödön, hallod az utca zaját, de a formák sötét árnyak csupán. Képzeld el, hogy amikor felébredsz, eltűnik a puha ágy és a nyugodt lakás, csak a margitszigeti nyirkos pad marad és két nejlonszatyor a fejed alatt! Képzeld el, hogy az egyetlen törvény az ökölszabály! Bűnös vagy, ha betartod, és gyáva, ha elmenekülsz. Mostantól ez így lesz minden nap. Kibírnád-e egyedül, és ha nem, kit választanál? Három történet következik a barátságról. Egy látássérült, egy hajléktalan és egy cigány ember választásáról.

Látszat

László negyvennyolc éves, zöldhályoggal született. Harminchárom éves koráig a látása egy százalékos volt. Telefonalközpont- kezelőként dolgozik, a munkát otthonról végzi, pesti lakásában. Amikor a találkozót egyeztetjük, térképészeti pontossággal írja le az odáig vezető utat: az épületek a bal, az autók a jobb kezem felől legyenek. Felülről a harmadik kapucsengő az övé a kék ajtós háznál. „Régen még láttam a nagyobb alakokat, a fényeket, a színeket, sőt azok árnyalatait is. Van emlékem ezekről, azokkal a társaimmal szemben, akik elképzelni sem tudják, milyen lehet, ha valami fehér, vagy kék. Hiába magyarázzák az iskolában, hogy ezek a színek a tisztasághoz, vagy a hideghez hasonlíthatók, mindezt látni kell, hogy megértsük.”

László a budapesti vakok iskolájában tanult bentlakásos formában. Az intézetet ritkán hagyhatták el egyedül. Eleinte havonta, majd kéthetente volt kimenőjük. Ezen túl csak nevelői kísérettel, vagy kirándulások alkalmával jártak az utcán, vagyis ismerkedésre nem volt lehetőség. „A mi kedves nevelőtanárunkat például a filmek nagyon érdekelték, így az osztálykirándulás abból állt, hogy moziba mentünk. Gondolhatja, milyen élmény ez egy vaknak… Csak az volt a baj, hogy nem feliratos filmet néztünk meg” – gúnyolódik László.

Kevés barátja van. Amikor erről kérdezem, valójában csak egy nevet említ, pedig több közösségnek is aktív tagja. Tizenkilenc éve jár a Belvárosi Ferences Templom Liszt Ferenc Kórusába. Ahogy ő mondja, ott több-kevesebb sikerrel „dünnyög.” Itt rendszeresen találkozik látókkal is, akik viszont kevésbé kezdeményezőek. „Általában nem tudnak a vak, vagy sérült emberrel mit kezdeni, nem tudják, hogyan közeledjenek hozzá. A társadalom felfogása is ilyen, tehát igyekeznek inkább mellőzni minket.”

A barátság 1983-ban kezdődött. Ebben az esztendőben egy nyelvtanfolyamot indított a vakok szövetsége. Itt találkozott László először Bélával. Ő hatvanöt éves, már nyugdíjas, korábban telefonközpontban dolgozott. Gyermekkora óta gyengénlátó, de nem speciális iskolában tanult. Büszkén említi, hogy még focizott is az osztálytársaival, bár volt köztük, aki csúfolta fogyatékossága miatt. Mégis átlagos gyermekkora volt, több gyermekbarátsággal, kalandokkal. Az egyik szemével egy kicsit ma is lát, a másikra teljesen vak. „Amíg valamennyire látok, addig kötelességem segíteni Lacit” – mondja Béla mosolyogva. „Ezt pedig önzetlenül kell megtenni, különben nem barátságról, hanem érdekszövetségről lenne szó.”

László és Béla szeretnek hosszasan beszélgetni, megvitatni a világ dolgait, mert hasonlóan gondolkodnak. Ez utóbbit többször is kiemelik. Felváltva sorolják a támogatási rendszer hiányosságait, és a mindennapi élet nehézségeit. A hivatalok nyomógombos-sorszámhúzós ügyfélkezelési rendszere például kész rémálom egy látássérültnek. De a városi közlekedés, vagy az emberek segítőkészsége is mindennapi beszédtéma közöttük. A belső tulajdonságaikat, értékrendjüket említik, mint összetartó erőt. „Volt, hogy valamiben nem értettünk egyet, de nagy összeveszésre nem került sor” – magyarázza László. Gyakran utaznak vonattal, ami mindig kihívás egy vaknak. Többször jártak Ausztriában is.

A külcsín nem fontos – mondják mindketten. László nem is tudja pontosan, hogy néz ki a legjobb barátja. Csak amikor rákérdezek, akkor tippeli meg a haja és a szeme színét, az arca formáját. „A füle biztos nem elálló” – közli határozottan. Béla pedig megerősít, vagy cáfol, de a helyzet csak engem hoz zavarba. Közel harminc évig fel sem vetődött a téma.

„Egy vak embernek nem ez számít, higgye el!”

***

Képzeld el, hogy nem beszélhetsz a látható világról, mert számomra érdektelen, hogy néz ki a legújabb ruhád, vagy autód! Képzeld el, hogy a csendre nem azért van szükségem, hogy pihenjek, hanem hogy érezzem a teret, amiben közlekedem! Képzeld el, hogy az ujjamat mindig belelógatom a pohárba, amikor egy italt töltök neked! Mostantól ez így lesz minden nap. Lennél a barátom?