Marton Árpád: Barátok közt

„A szerzetes nem a magányt keresi, hanem az Istennel való csöndet, ami néha azért kibírhatatlan, mert az ember olyannyira elvadult Istentől, mint a macska, akit a nagytükör elé cipeltem gyerekkoromban: forgatjuk a fejünket, csak szembenézni ne kelljen.” Barsi Balázs ferences szerzetes biblikus témából doktorált Párizsban, népszerű lelkivezető. Hatása messze túlterjed a sümegi rendház falain kívül. Prédikációi és elmélkedései sokak szemét nyitják föl az élet valódi értékeire.

Ha egy menedzsertől vagy egy politikustól kérdezném: hová jutna a világ menedzserek vagy politikusok nélkül, alighanem megbántódnának. Holott a közvélekedés szerint nem sok jó származik a működésükből. Ám ha azt kérdem: szerzetesek nélkül mire vinnénk, a ferences hogyan válaszol? Mi a ferences létforma üzenete a modern világ számára?

Azt mondom erre: baj lenne a világgal, ha nem lenne jó és szentéletű menedzser, jó és szentéletű politikus és jó és szentségre törekvő szerzetes.

A magunkfajta átlag szerzetes nem menti meg a világot. De ha törekszünk arra, amit Szent Ferenc atyánk javasolt: állandó megtérésben élni, ez óriási ifjúságot ad az embernek. Az élő Istennel találkozni mindennap, megújulni az élet forrásánál óriási dolog! Nem számít, hogy tegnap milyen voltam. A régi misekánon úgy fogalmazott: „megörvendezteted ifjúságomat”. Van az emberben valami, ami nem öregszik. Az én, a személy. Hogy miért? Mert az nem „az állatból” van. Darwin nagyszerű élettan-tudós volt, de igen gyatra filozófus! Ami szabad, nem jöhet létre abból, ami nem szabad. Az én, az ego – csoda!

Szent Ferenc éppen ezt fedezte fel – a másikban! A személyt.

Viktor E. Frankl mondja, hogy egy elmebetegnek is egészséges a személye. Olyasvalami ez, mintha Liszt Ferenc kapna egy lehangolt zongorát. Amikor egy tönkrement ember kezét megsimogatom, azt a szeretetet nem „az állat” fogadja, hanem a személy. Szent Ferenc ebben volt zseniális. Az egész kereszténység erre épül: újra és újra rádöbbenünk, mit is jelent az, hogy személy. Aki szerethető, és aki szeret. Ilyen az egész Univerzumban nincs! India nagy aszketikus vallásában például épp ez leértékelődik. Azt, hogy te meg én, el kell felejteni, hisz az csupán illúzió. El kell felejteni a szeretetet is meg a gyűlöletet is, mert illúzió. Ez az igazi hinduizmus. Ferenc csodája ezzel ellentétben az, hogy újra fölfedezi a személyt. A koldusban is, de a pápa úrban is. Ő nem hajlong előtte. Egyszerűen szereti.

A te meg az én. Krisztus ezt erősíti meg, amikor kinyilatkoztatja: én és az Atya egy vagyunk. Egy egyszemélyes Isten, egy én, aki öröktől fogva és mindörökre egyedül van, maga lenne a pokol. Ferenc, aki mindenben a gyökerekig megy, odavan ezért a Szentháromság Istenért. A legtöbb keresztény nem jut el eddig, pedig ennek a szeretetközösségnek a mintájára lettünk teremtve.

Ferenc nagyon jól megkülönbözteti a birtoklás világát a tiszta létezés világától. Az, hogy személy vagyok, a tiszta létezés világa. Hogy férfi vagyok vagy nő vagyok, az már inkább küldetés. Abban a pillanatban azonban, ha hatalomként gyakorlom, jön a megoszlás, kezdődnek a veszekedések, tombol a férfiuralom vagy a nőuralom. Európa még mindig nem értette meg, amit Ferenc mondott: milyen nagy dolog, hogy te vagy. Ahogyan Pilinszky mondja: „Lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.”

Ferenc a kereszténységet fedezi fel a maga őseredetiségében. Így aztán nem foglalkozik a társadalmi osztályokkal. Tudja, hogy a paraszt paraszt, a lovag lovag, a rabló testvér pedig – mert így nevezi – rabló, briganti. De ember! Valaki, akinek a bordái mögött ott dobog egy szív!

Ezzel fölszabadítja az embert.

Talán ebben rejlik a titka a tisztaság erényének is? A szerzetesi fogadalmak közül minden bizonnyal ezt lengi körül a legtöbb értetlenkedés. A szerzetesi élet eszerint a másokért való életet emeli isteni fokra?

Persze! A tisztaság mindenkire nézve kötelező: házas emberre, özvegyre, házasság előtt állókra éppúgy. Mert mit is jelent? A tisztaság ennyit tesz: téged szeretlek. Nem az idomaidat és nem a tehetségedet. Az idomok elöregszenek, de a személy fölcserélhetetlen. Ha a szeretet nem ezt szereti, akkor pervertálódik. Mert csak ezen belül van létjogosultsága bármiféle érosznak: a lángoló szeretetnek fiú és lány között, de nagyszülők és kisunoka, gyermek és szülő között is. Ezt az éroszt Isten találta ki, benne a szexualitással. Ez az, ami nagyon szent ferenci, tehát nagyon keresztény. Hogy mindezek benne foglaltatnak egy még nagyobb valóságban. Abban szentség, önmagában önzés, amely a másikat tárgyként használja. Ezt a kamasz is tudja, csak tanítani kellene rá, tudatosítani kellene benne, hogy ha ezt széttöröm, és kiszedem belőle a szexualitást, a szeretet pervertálódik. Egyedül Krisztus őrzi és védi meg az ember szerelmét, mindenki más elárulta már.

Szent Ferenc szinte szerelmes költészettel fordult Isten felé. A ferences szerelmes Istenbe?

Szeretne az lenni! Még ha a szerelem szó foglalt is a férfi és a nő kapcsolatára, az Énekek éneke azért Izrael vőlegényeként mutatja be Istent. A nagy misztikusok is mind ezt a hasonlatot alkalmazták. S hogy ez mit is jelent? A kiválasztó szeretetet. Mert Isten milliárd és milliárd lényt teremthetett volna, miközben nincs szüksége ránk. De akarja, hogy létezzünk, egyedül Ő akar, Ő talált ki, és mert Isten nem változik, így hát öröktől fogva! Ez a kapcsolat alig hasonlítható a szerelemhez, inkább a szerelem ennek a képe.

Mennyire érzi fontosnak, hogy ezt a nap nap után megküzdött és megtalált, szerzetesi istenkapcsolatot továbbadja, közvetítse a civilek felé?

Nagyon fontosnak tartom, miközben nem akarok én senkit sem oktatni. Minden nagy vallásban kétfajta hívőt találunk: az egyik a társadalomban él, megházasodik, gyermeket nevel, miniszterelnök lesz vagy utcaseprő, és eközben van egy mélységes istenkapcsolata. Ez nem egy első fokozat, amihez képest a szerzetesi élet egy második, hanem a szerzetest arra hívja meg az Úristen: te légy a jele annak, hogy a másik életében is ez a fontos. Az az igazi szerzetes, akin – legyen bár mégoly gyatra ember – meglátszik, hogy egész nap az Isten rángatja ide-oda. Ha egy civil ember ateistává lesz, még nem válik rongy emberré. Ha egy szerzetes válik ateistává, emberileg is hazuggá válik, ronggyá lesz, vége az életének. Ezért nevezzük a szerzetesi életformát prófétai állapotnak: azt emeli ki, olykor botrányos módon, ami minden keresztény és minden ember szívében ott van. Ettől a szerzetes nevetséges is lesz meg nagyon ünnepélyes is! Miközben előfordul, hogy a szerzetes a gyöngébb. Ki tudja, Isten nem azért választotta-e ki vajon, mert ha őt nem fogná ilyen szorosan, a civil életben meg sem állná a helyét? Talán ezért kell neki állandóan a Jóisten körül forognia.

Szent Ferenc egyik legendája szerint egy parasztember azzal fordult a szenthez: ha kiderülne, hogy mégsem vagy annyira szentéletű, mint amit hiszünk rólad, nagy csalódást okoznál. Nagy felelősség a szerzetesé, akire hivatásánál fogva valamiféle szentemberként tekintünk?

Az bizony nagy teher! Szent Ferenc meg is köszönte a parasztembernek, hogy figyelmeztette. André Frossard egyszer így szólt II. János Pálhoz: „Szentséged túl sokat dolgozik, aggódom Szentségedért.” A pápa így válaszolt: „Azért én is aggódom.” Mert ha komolyan törekszünk az Isten felé, akkor derül ki, milyen poklokat hordunk magunkban! A világban élő embernek annyi feladata van reggeltől estig, hogy kicsit el is kábul a saját jóságától. Annyi jót tesz a családjáért, annyit dolgozik. De amikor össze vagyunk zárva a saját lelki piszkunkkal, meglátjuk: mennyi önzés van egy érzésben, egy gondolatban. A szentek ezért nem is sejtik, hogy szentek. Azt hiszik, hogy elveszett emberek. Ezért is érzik rokonaiknak a marginalizált embereket. Aki gyakran szólongatja a Jóistent, azon esetleg átárad valami kegyelem, öröm, de ő ezt nem nagyon érzi. Egyvalamit érez: békességet. A kereszténység énszerintem – bár ezt gyakorta hallani – nem annyira az öröm vallása, mint inkább a békességé. Persze azt is lehet örömnek nevezni.

Szerzetesként, gyóntató papként, sokak lelkivezetőjeként mit nevezne a mai ember legnagyobb ínségének?

A felületességet. A mai ember nem bűnösebb, mint a régi, csak beteg. A felületesség a betegségünk. Egy nem hívő embernek is naponta le kellene ülnie egy sarokba, és elgondolkodnia: honnan jöttem? Honnan ez az egész? Mi az, hogy egy sejtből lett az egész élővilág? És hová megyünk? Ha az ember csak ennyit megtenne, nem lenne többé olyan kegyetlen a családjával, a munkatársaival. Lehet, hogy holnap összeesik. Vagy én esem össze.

Paradox módon a mélység vonzza is a mai embert. S hogy ezt a mélységet sikerül-e megérintenünk a szívében, ehhez kell valami nagy művészet, nagy kegyelem, az ember nagy megértése. Az ember ma sem romlottabb, mint valaha volt. Hamvas Béla – akinek nagy vesztesége, hogy nem akadt egy jó keresztény teológus vitapartnere, mert akkor mindketten még többre jutottak volna – azt mondja: ha utazol, megismered magadat. Ha celládba visszavonulsz, megismered az emberiséget. Ferenc és a ferencesség nagy titka, hogy benne vannak a világban. Már az első testvérek ott vannak a piacokon. De eközben hónapokat töltenek barlangokban! Az ember nem is sejti, mennyire mély lelki rokonság van egy szentségre törekvő, öreg szerzetes és egy elvetemült gonosztevő között. A szerzetes nem a magányt keresi, hanem az Istennel való csöndet, ami néha azért kibírhatatlan, mert az ember olyannyira elvadult Istentől, mint a macska, akit a nagytükör elé cipeltem gyerekkoromban: forgatjuk a fejünket, csak szembenézni ne kelljen. De közben azért megérzi: itt vagy. És itt van az út a modern emberhez. Nálunk, Sümegen, de Szécsényben is járja az a legenda, hogy a kolostort titkos folyosó köti össze a településsel. A mendemonda azt mutatja, létezik valamifajta lelki alagút a civil élet és az Istennek szentelt élet között. Ehhez hiányoznak a nagyon öreg, szent szerzetesek, akik nem is igen prédikálnak többet egy-egy szónál. A szerzetes alagútja a világban élő emberhez az, hogy ő az, aki. Ő sem különb a többieknél, csak a Jóisten megmentette.

Tévedés tehát, hogy aki visszavonultan a meditációnak, az istenkapcsolatnak él, az magának él?

Nagyon nagy tévedés. Ez nem köldöknézés, nem keleti meditáció. Nem is örülök, hogy mostanában ezt a szót használják. A ferences lelkiség egyébként is vizuális típusú. Sosem téveszti szem elől Krisztust a kereszten vagy a gyermek Jézust Betlehemben. Soha nem felejti el, hogy az a kisgyermek az Isten, aki emberré lett. Hogy ki az a tizenkét éves Jézus. És amikor erre gondolok, olyankor az emberekkel találkozom! Az igazi keresztény elmélkedésben minden emberrel együtt vagyok! Talán jobban, mint hogyha a világban élnék. Nálunk, a sümegi kolostorban nincs tévé. De elég csak a rádióban hallani, mennyi rossz dolog történik az emberekkel: itt meggyilkoltak ennyit, ott meghalt amannyi – az ember azt sem tudja, mit kezdjen ennyi feldolgozhatatlan hírrel. Én azonnal imádkozom. Istenem, könyörülj meg rajtuk és a gyászolókon – de a gyilkoson is!

A végén az ember annyi terhet hordoz! Annyi családba belelát. Annyi szenvedés! Odateszem az oltárra. Így végül is mérhetetlen közösség alakul ki az emberekkel. Többnyire még a családokban sincs ez így. Elmennek egymás mellett. Mert a férj vagy a feleség sem lehet kizárólag magányom érzéstelenítő szere. Infantilis emberek akaszkodnak egymásra, és tönkremegy az életük. Azt vallom: a mai ember közösségre nevelésének részét kellene, hogy képezze a magányra nevelés. Istennel kell kibírni együtt lenni. Amikor magam vagyok, akkor vagyok legkevésbé magam. Aki ezt átélte, az tudja, milyen öröm találkozni egymással.

Mit jelent atya számára rendjük egyik kulcsszava: barát?

Nagyon sokat! Nem is szoktam többes számban használni, olyan szentséges dolog. Az Úr Jézus sosem mondta ezt, de az utolsó percben barátainak nevezte a tanítványokat. Olyan emberi kapcsolat ez, amelyet ugyancsak föl kellene fedeznünk. Nem vagyunk rokonok, de fontos vagy nekem. Jó, hogy vagy. Ebbe a ferences közösség jól beavat: nem azért jöttünk össze, mintha egyívásúak volnánk. Egész nap veszekedhetnénk, olyannyira más jellem mindegyikünk. És még a házasok egysége vagy a vérrokonság a gyerekekkel – itt ilyesmi sem segít be. Csak Krisztus. Krisztus teste és vére – benne vagyunk testvérek. Ezért nagy kitüntetés, hogy a nép testvérnek meg barátnak szólít bennünket.