Balázs Zoltán: Barátaimnak mondalak benneteket…

Valószínűleg barátság az egyik olyan emberi érték, amelyet különböző kultúrák és civilizációk, vallások, hívők és nemhívők egyaránt nagyra tartanak. Ugyanakkor éppen ezért a barátság igen sokféle tartalmat jelölt és jelöl a valóságban. Vegyük sorra őket, persze csak nagy vonalakban! 

aA barátság talán legérthetőbb és legtermészetesebb formája a személyes vonzódás, a megmagyarázhatatlan kiválasztás a többi közül. Az Ószövetség két igen fontos példája Ábrahám, akit az Írás Isten barátjának nevez (Iz 41,8; 2Krón 20,7), valamint Dávid és Jonatán, Saul fia. Ábrahámban a kiválasztottság, a „tetszés” isteni döntését látjuk; a két fiatalember vonzalma az őszinte, szívből fakadó rokonszenv örök példája. Egyúttal mindkét barátság a nagy próbatétel példája is: az Izsák föláldozására való készség, illetve Jonatán részéről apja haragjának vállalása.

A barátság emberi dimenziói

A görög mítoszokban, eposzokban, drámákban se szeri, se száma a barátságoknak. Legismertebb talán Akhilleusz és Patroklosz története az Íliászból. A hadakozás napi rutinja persze elsősorban a fegyverbarátság, a bajtársiasság kontextusába állította a baráti kapcsolatot, amit viszont aztán a nagy filozófusok, Platón és Arisztotelész gyökerestül átalakítottak. Platón filozófusnak, azaz a bölcsesség vagy tudás barátjának nevezi Szókratészt, s ezzel a lehető legmagasabb szintre emeli a fogalmat. A tudással való személyes barátság tulajdonképpen pedig megelőlegezi a Logosszal való ugyancsak személyes ismeretség lehetőségét. Maga Platón bizonyosan egész mélyen átélte az igazság közös keresésének szenvedélyétől fűtött és ebben egymást részben mesternek és tanítványnak, részben pedig már együttműködő és egyenrangú félnek tekintő emberi kapcsolatot, amely őt Szókratészhez fűzte. S pontosan ez a beavatás-föltárulás-föltárulkozás az, ami megindító kapcsolatot teremt az Újszövetséggel, elsősorban a jól ismert jánosi helyekkel, ahol Jézus akkor nevezi tanítványait már nem szolgáknak, hanem barátainak, amikor föltárt előttük mindent, aminek befogadására azok képesek voltak: az Ige személyes, befogadása pedig olyan, mint a barátság megkötése. De ő is megemlíti a barátság öröktől fogva megszabott árát, az életet.

Végül Arisztotelész fölismerését érdemes megemlítenünk, aki a barátságot olyan „jó”-nak – „jószágnak” – tekintette, amely nélkül nem lehet jó, erkölcsös, végső soron emberhez méltó életet élni. A kereszténység későbbi történelme pedig még egy nagyon fontos mozzanattal bővítette ki a barátságnak a görög és bibliai forrásokból táplálkozó, igen gazdag jelentését, s ez manapság talán különösen is fontos. Arra gondolok, hogy a baráti viszonyt az ókorban alapjában véve egyneműek kapcsolatának élték meg. Kivételek nyilván voltak, de itt a számunkra legfontosabb kivételt kell szemügyre vennünk, s ez az Újszövetségben található, ráadásul teológiailag is nagyon fontos. Tudjuk ugyanis, hogy Jézust a szó legegyszerűbb értelmében vett, az emberi szív vonzalmából adódó baráti kapcsolat nem az apostolokhoz vagy a tanítványokhoz fűzte, hanem Lázárhoz, Máriához és Mártához. A János-evangélium legszívbemarkolóbb jelenetei ehhez a barátsághoz kötődnek, Lázár halálához és feltámasztásához, továbbá a két nővér és Jézus rendkívül mély és bensőséges kapcsolatához. Így azt mondhatjuk, hogy Ábrahámban minden ember, nemre való tekintet nélkül a hit révén Isten barátjává lehetett; de Jézusban ez a hit egyúttal a barátság teljes emberi dimenzióját, a dávidi-jonatáni vonzalmat is magába fogadta, sőt, kibővítette a férfi-nő barátság dimenziójával, s mindezt megszentelte és örökkévalóvá tette. Ettől fogva és ezáltal lehetséges a barátság férfi és nő között: nem az elvont igazság görög szemlélése, de nem is az ószövetségi hit, hanem valódi vonzalom és rokonszenv alapján,  amelyet azonban fölemel és megszentel a közös barátság az Igével. Assisi Szent Ferenc és Szent Klára, Keresztes Szent János és Avilai Nagy Szent Teréz, Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska ennek a barátságnak a diadalmas példái. És csak a kereszténységben volt lehetséges, hogy ez a tökéletes barátság még a házasságot is átalakítsa, egyfajta módon elővételezve az örökkévaló értéket: ha rajtam múlna, nem is tisztasági fogadalomról beszélnék, hanem barátsági fogadalomról. Hogy a házasság ma szekuláris értelemben is partneri viszony, amelyet mélyen alakít a tisztelet, a kölcsönös érdeklődés a másik személyisége iránt, és a sorsszerű elkötelezettség, azt a kereszténység barátság-fogalmának is köszönheti a világ. (S itt talán érdemes hozzátenni, hogy az egyneműek „házasságának” mai vitáit, akár elismerjük, akár nem, csakis a keresztény gondolkodás összefüggésében lehetett egyáltalán elkezdeni. Nagyon valószínű, hogy mikor a házasságról beszélünk, beszélnünk kellene a barátságról is – a kettő együtt kezelhető teológiailag gyümölcsöző módon.) A barátság tehát vonzalom, de egyúttal közös tevékenység, az igazság, a jó és erkölcsös élet, sőt, az üdvösség keresése is lehet; végül pedig személyesen kapcsolja össze a hívőt a Fiúval, akinek talán nem elsősorban társörökösei, hanem barátai lehettünk.