Feledy Botond: A közérdek mint fügefalevél

Már mindannyian hallottunk olyan indokolást, amely a közérdekre hivatkozik: közérdekből vesszük el a telek felét, növeljük vagy csökkentjük az adót, kötünk meg nemzetközi szerződést vagy, nyilvánítunk védetté városi verebeket. Ilyenkor úgy hangzik, hogy néhányaknak ugyan rosszabbodhat a helyzetük, de a többség így jár jól hosszú távon. Ki tudja tehát megmondani, hogy mi a közérdek?

nNagyon sokszor állították már a történelemben, hogy az adott döntés közérdekből történt. A fogalmat nem félnek a politikai döntéshozók saját céljaik érdekében használni. Egy klasszikus példája ennek az immár távoli francia forradalom. 1793-ban megalapították a Közjóléti Bizottságot (Comité de Salut Public), amely nevéből adódóan a közérdeket lett volna hivatott szolgálni. A kontrasztot ezzel szemben az adja, hogy a bizottság működése végül a jakobinus rémuralom és vérengzés kiteljesedésének idejére tehető. Nem véletlen, hogy pontosan e bizottság munkásságának jellemzésére született meg a „terror” kifejezés. Érdekesség, hogy ekkor még állami eszközöket jelentett a terror. Ezután éledtek fel azok a terrorista mozgalmak – és virágoznak ma is – amelyek éppen az állammal szemben alkalmazzák a terror eszközeit. A közérdek fogalma is hasonlóan széles ösvényt járhat be: attól függően, hogy a nép éppen a mindenkori uralkodó ellen kíván-e fellépni, vagy az uralkodó a politikai ellenfelei egy csoportját akarja-e kirekeszteni a közérdek nevében (kulákok, osztályellenségek stb.), esetleg tulajdonkisajátítás (államosítás) történik-e a közre hivatkozva, a szó bizony számtalan jelentést kaphat a legkülönbözőbb politikai ideológiák mellett.

Rögtön feltűnik, hogy a közérdeket is csak emberek fogalmazzák meg. Az természetes, hogy az egyéni érdekeket az emberektől halljuk, de egyes emberek mégis nyilatkozhatnak a közérdekről, a társadalmi érdekről vagy az államérdekről is. Nyilván ezeknek a személyeknek is vannak saját érdekeik, kérdés, hogy ezeket vajon képesek-e háttrébb szorítani, mint mások, amikor a közérdekről szólnak?

A tyúk és a tojás vitája ez, amely gyakorlatilag egyetlen értékítéletre vezethető vissza. A tudósok és filozófusok közérdekről szóló koncepcióját az elmúlt évszázadok során az határozta meg, hogy az emberi természetet alapvetően jónak vagy rossznak tekintették-e. Az úgynevezett természeti állapotban – a társadalom kialakulása előtt – egymással jól vagy rosszul viselkedtek-e az emberek. Így azoknál a szerzőknél, akik a „beavatkozás előtti” emberi természetről jó véleménnyel vannak, az egyéni érdekből általában levezethető a közérdek; míg azoknál, akik az emberi természetben a hobbesi farkast látják, a közérdek a magánérdek felett áll, éppen az egyének korlátozása érdekében.

A JÓTÉKONY LÁTHATATLAN KÉZ

Az előbbire kiváló példa Adam Smith gondolatmenete. A sok-sok egyéni érdekből összeálló „közérdek” nem hordoz magában minőségi különbséget. Az egyéni érdekek követésével megvalósul a közérdek, hiszen e sok egyéni érdekkövetés meghatároz egy irányt, amely egyfajta „láthatatlan kézként” irányítja a gazdaságot, az adott terület – ország, birodalom, régió – ügyeit. A jó egyéni érdekek, amelyek a racionális emberek magatartásából következnek, automatikusan elvezetnek minket ahhoz, hogy abból egy jó közérdek származzon. Az egyének mindennapi választásai biztosítják a közjólétet is.

A SZIGORÚ TÁRSADALMI SZERZŐDÉS

Ezzel szemben a társadalmi szerződésekről szóló elméletek egy jó része azon alapul, hogy jobb a közérdek szempontjából az egyéneket egyes jogaikról lemondatni. Hobbesnál például letisztult a képlet: a természeti állapotban az emberek gonoszak egymással, homo homini lupus est, amelyet csak egy felsőbb hatalom, az uralkodó képes megregulázni. Az ember a maga érdekei alapján nem lenne hasznos tagja a közösségnek, de ha megteremti a társadalmi szerződés a kereteket, a biztonságot, úgy az egyének a „köz” hasznára válnak. Itt elsősorban a rövid és hosszú távú érdekek megkülönböztetéséből pattant ki a szikra: amíg a rövid távú egyéni érdekek azonnali, kisméretű egyéni hasznot akarnak hajtani, addig a közérdek hosszú távú céljai mindenki számára nagyobb hasznot hozhatnak, ha nem teszik tönkre idő előtt az egyéni érdekek.

Így a közérdek magasabb minőséget képvisel az egyéni érdekekhez képest, a kettő ütközése esetén a közakarat érvényesülésének kell utat adni. Ezeknél a szerzőknél tehát a közérdek és magánérdek viszonya konfliktusos, az egyénekkel gond van, az emberi természet nem biztosítja önmagában a harmonikus és prosperáló együttlétet.
Rousseau példája a szarvasvadászatról jól tükrözi mindezt: egy-egy fácánt vagy kisebb vadat el tud ejteni egyedül is az ember, a nagyvadhoz viszont többen kellenek. Ha csak néhányan is az egyéni utat választják a közösség(i vadászat) helyett, úgy a többiek sem tudják elejteni a szarvast, és kevesek laknak jól. Az együttműködés tehát nagyobb hasznot hozna mindenkinek, de a bizonytalanság, hogy a másik vajon nem ugrik-e ki ebből, nehezíti a bizalom kialakulását.
 

A KÖZÉRDEK ÉS A HATALOM

A fenti értékítélet dilemmája egy másik dimenzióban is visszaköszön: ha alapvetően rossz az emberi természet, akkor az emberi uralkodó is önző, tehát korlátozásra szorul. A közérdek ekkor tehát a politikai vezető hatalmának korlátozása lesz, nem az uralkodó, hanem a nép szájából hangzik el. Ez esetben az uralkodó, a kormányzó csak a gyakorlati végrehajtója a közérdeknek.
A természettől fogva jó ember esetében viszont más lesz az uralkodó szerepe. Ilyenkor a jó szándékú egyénekből álló közösség választ maga közül vezetőt, akit felruház a közérdek megfogalmazásának hatalmával, mégha az ellentétes is lehet majd tagjai egyéni érdekeivel. A jó természetből következően hiányzik az a feltételezés, hogy az uralkodó szükségszerűen visszaélne hatalmával. A hatalmi pozíció erős, korlátozásának szándéka nem jelenik meg, hiszen éppen az erős hatalom biztosítja az egyének hosszú távú jólétét, a közérdeket.

Raymond Aron francia szociológus, társadalomtudós e két modell mintájának tekintette Angliát és Franciaországot. Amíg az angolszász rendszerekben a hatalmi tényezők kiegyensúlyozása (checks and balances), a hatalmi ágak pontos elválasztása, az érdekcsoportok elkülönítése működik, addig a francia centralista rendszer ennek sokszor ellenkezőjét képviseli. Természetesen a demokratikus modellen belül a két rendszer közti különbségek csiszolódtak, az emberi jogi garanciák törvényi szinten hasonlóak. A hatalom felfogása mégis alapvetően különbözik: a brit társadalom fejlődése az uralkodó hatalmának folyamatos visszaszorításából, más társadalmi csoportok politikai vezetésbe való beemeléséből áll. Először a nemesség, majd a gazdagok és a nép is politikai szerephez jut.

A francia társadalomfejlődés során cserélgetik az uralkodókat, és változtatják az uralmi rendszert, de nem kérdőjeleződik meg önmagában a központi irányítás legitimitása, legyen szó akár III. Napóleonról, Charles de Gaulle-ról vagy XVI. Lajosról. Mindehhez adódik a két háború közti, majd a de Gaulle visszatérése előtti rossz tapasztalat a szétszabdalt hatalommal, amely a kor politikai kihívásaival nem tudott megbirkózni: sem a hitleri Németországgal, sem II. világháború utáni leépülő gyarmatbirodalom problémáival.
 

ÉS A MAGYAR POLITIKÁBAN MI FOLYIK?

Magyarország e tekintetben nem tud egyenletes fejlődést felmutatni.
A kontinuitás a középkor idején a Szent Koronában érhető tetten, a központi hatalom korlátozása a kezdetekben nagy lendülettel haladt, az Aranybulla európai szintű dokumentum. Az országot létezésében fenyegető külső
veszély – tatár, török – a későbbiekben a központi hatalmat nem engedte tovább korlátozni. Ennek kezdeményezésére is alig maradt lehetőség, mivel a megerősödésre képes társadalmi csoportok szétforgácsolódtak.

A jó és a rossz vezető megkülönböztetése emiatt nem filozófiai szinten zajlik, nem az emberi természet alapján, hanem a vélt vagy valós nemzetérdek követése mentén. A gyakran idegen uralkodót – Habsburg, német, szovjet – személyi hozzáállása alapján ítélik meg, a politikai rendszert személyekre szabják, leginkább külső nyomásra. Így nem alakult ki olyan következetes hatalomkezelési mechanizmus nálunk, mint például az Egyesült Államokban. Ez a közérdekről alkotott, néha következetlen elképzeléseinkben is tetten érhető.

ÚJABB GONDOK A KÖZÉRDEK ARTIKULÁCIÓJA KÖRÜL

A mindenkori kormányzó hatalmi csoport értelmiségi kritikájához az szükséges, hogy az egyének képesek legyenek felismerni saját érdekeiket, és azt ne csak rövid távon mérlegeljék. A 20. századi társadalomtudományi kutatások ugyanakkor éppen abba az irányba mutatnak, hogy az egyéni érdekartikulációt befolyásoló politikai-hatalmi technikákat alkalmaznak már. Így nem az egyéni érdek és a közérdek explicit szembenállásáról van már szó, hanem a hatalom természetéről. A közérdek így könnyen fügefalevéllé válhat a hatalom működése közben.

Modern ismereteink szerint nem jó vagy rossz az emberi természet, hanem él
az alkalom adta lehetőséggel. Mindegy, hogy milyen volt az adott vezető a megválasztása előtt, kérdés, hogy a hatalmi szituáció hogyan alakítja a személyiségét. Az ekkor bekövetkező esetleges negatív változásokat pedig biztosan segíthet elkerülni, ha strukturálisan kiegyensúlyozzuk a politikai-hatalmi rendszer centrumait.

Azt szintén természetes folyamatnak kell tekinteni, hogy a közérdek – nem csak választásokon történő – artikulációjában egyre több egyén és csoport vesz részt, ezt pedig az államnak is támogatnia és bátorítania szükséges. Közérdek tehát magában biztosan nem létezik, meghatározásának folyamata és az elfogadott erkölcsi értékekhez való viszonya döntheti el legitimitását.