Nemeshegyi Péter SJ: A Szentírás tudósa

85 éves korában elhunyt Carlo Maria Martini, jezsuita bíboros, Milánó nyugalmazott püspöke. Halálának híre széles körű visszhangot váltott ki.

aAki csak egyszer is szót válthatott vele, sohasem tudta elfelejteni e találkozást. Én is Isten különös kegyelmének tartom azokat az alkalmakat, amikor találkozhattam vele. Első találkozásunk az olaszországi Chieriben történt, ahol a kommunista elnyomás elől Magyarországról külföldre menekített fiatal jezsuitákat fogadták be rendházukba olasz rendtestvéreik. Martini ott volt közöttük. Feltűnt – olasz létére – magas termetével, szőke hajával és kék szemeivel. Nyilván a népvándorlás korában Északolaszországba telepedett longobárdok lehettek ősei. Kedvessége, szolgálatkészsége, nagy nyugodtsága tűnt szembe nekem már az első találkozásunknál. Ezután szétváltak útjaink: én Japánba kerültem, Martinit pedig elöljárói Rómába küldték, hogy szentírástudományból doktorátust szerezzen. Tanulmányai végeztével ott tartották a jezsuiták által vezetett egyetemi rangú Szentírástudományi Intézet tanárának, később pedig rektorának.
Martini élete teljesen egybeforrott a Szentírással. Nemcsak kiváló tudósként ismerte a Bibliát, hanem magáévá tette annak egész életszemléletét is. Minden tettét, minden szavát az evangéliumokban elénk tárt Jézushoz szabta. Ezért tudott olyan megragadóan és életközeli módon szólni a mai modern társadalom embereihez is.

A TERORRISTÁK IS TISZTELTÉK

A fiatal szentírásprofesszor kiválóságát felismerve, II. János Pál pápa 1980-ban kinevezte őt Milánó érsekének. 22 éven át vezette ezt az óriási egyházmegyét, melyben több millió katolikus hívő él, és több ezer pap szolgál. Akkoriban viharos idők jártak Olaszországban: szélsőbaloldali terroristák merényletei tartották félelemben a társadalmat. De még ezek a terroristák is megérezték a milanói érsek nyitott lelkipásztori szívét, aki minden hívője atyjának érezte magát, jámboroknak és gonoszoknak egyaránt. Így történhetett meg, hogy a terroristák egy csoportja, megbánva tetteiket, az érsekségnek szolgáltatta ki egész fegyvertárát, és exterroristák folytattak hosszú lelkipásztori beszélgetéseket Martinivel.

A CSENDET AKARJUK HALLGATNI!

Martini megtalálta a hangot mindenki felé. A nagy milánói székesegyházban hetenként tartott szentírás-magyarázataira csak úgy özönlött a fiatalság. Annyira népszerűek voltak az előadások, hogy a rádió is közvetítette azokat. A rádiósoknak problémát okozott, hogy Martini az előadását többször egy-egy negyedórára megszakította, arra kérve hallgatóit, hogy elmélkedjenek a Szentírás elhangzott tanításáról. Minthogy „csendet” mégsem lehet a rádióban „sugározni”, ezért a rádióadó a stúdióból ilyenkor halk vallásos zenét kezdett közvetíteni. A rádióhallgatók részéről azonban jöttek a tiltakozások: „Hagyjátok abba ezt a zenét. Mi a csendet akarjuk hallgatni!” Így aztán a rádióhallgatók is átélhették a székesegyházban uralkodó csendet. Az egész előadás és a szünetek alatt is olyan csend uralkodott ugyanis a székesegyházat betöltő sokezres tömegben, hogy még egy lehulló gombostű koppanását is meg lehetett volna hallani.

EURÓPA LELKIISMERETE

Martini érsekként is folytatta tudományos működését. Az újszövetségi görög Biblia szövegkritikai kiadását készítő ökumenikus szerkesztőbizottságnak volt egyetlen katolikus tagja. Nem szakemberek részére viszont különösen azok a könyvek értékesek, melyek az általa adott Szent Ignác-i lelkigyakorlatok szövegét tartalmazzák: e könyvekben a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok szellemiséget egy-egy bibliai könyv magyarázatával kapcsolta össze, és ezzel üde frissességet adott a lelkigyakorlatoknak.
Martini több éven át volt az Európai Püspökök Konferenciájának elnöke, és ilyen minőségben remek könyvet írt Európa „lelkéről”. Emlékezetünkbe idézte, hogy az EU megalapítói – Schuman, de Gasperi, Adenauer és a többiek – mennyire hangoztatták, hogy az egyesült Európának „lélekre” van szüksége, melyet keresztény gyökereiben találhat meg. Martini ezt a „lelket” igyekezett ébresztgetni, amelyre – mint jól tudjuk – Európának égető szüksége van.

A TALÁLKOZÁSOK EMBERE

Martini, bokros teendői ellenére, szeretett utazgatni, hogy jobban megismerje az embereket. Világkörüli útján meglátogatta Japánt is, ahol olasz nyelven remek előadást tartott, melyet én tolmácsoltam a japánoknak. A bíboros azonnal visszaemlékezett fiatalkori találkozásunkra, és ugyanúgy tegeződött velem, mint kispap korában. Előadásában világ körüli utazását többször is e szavakkal okolta meg: „Utazgattam ide is, oda is, hogy találkozzak emberekkel.” Valóban, Martini a találkozások embere volt, mosolya felbátorítóan hatott, az emberek megbíztak benne, látták és érezték, hogy ez a tudós bíboros olyan ember, mint ők, és hogy őszintén szereti őket.
Martini életének utolsó tíz esztendejét beárnyékolta a kereszt: egyre súlyosbodó Parkinson-kórja miatt kénytelen volt visszavonulni a jeruzsálemi jezsuita Szentírástudományi Intézetbe, végül pedig a jezsuiták északolaszországi betegotthonába. Értelme éles maradt mindvégig, szellemi frissessége a szenvedések viselése közben is úgy hatott, mint a tavaszi szellő. Egész lénye mélyen belegyökerezett a Szentírásba és a katolikus egyház hiteles tanításába, és éppen ezért tudott úgy szólni a mai emberekhez, hogy azok felfigyeltek rá, és szívesen befogadták szavait. Köszönjük Istennek, hogy egy ilyen keresztényt, katolikust, jezsuitát, érseket és bíborost adott nekünk, mint amilyen Carlo Maria Martini volt.