Nemeshegyi Péter SJ: Közjó a Bibliában

A Bibliában a „közjó” mint fogalom nem fordul elő, a „jó” szóval (héberül: tób, görögül agathon) azonban annál gyakrabban találkozhatunk. Ezeknek az előfordulásoknak az alapján kitapogathatjuk, hogy miképpen is gondolkodik a Biblia a közjóról.

aA „közjó” (latinul: bonum commune; németül: Gemeinwohl) minden társadalmi etika, különösképpen pedig a katolikus társadalmi etika egyik alapfogalma. Pontos meghatározása azonban nem könnyű. Általában azt mondhatjuk, hogy a közjó egy olyan társadalmi, közösségi állapot, amelyben megvalósulnak mindazok a feltételek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az egyes személyek emberi méltóságukban kiteljesedjenek, anyagi, szellemi és lelki szükségleteiket kielégíthessék. E közösségek lehetnek bázisközösségek, mint a család, lehetnek nagyobb közösségek, mint például a falu, de közösség lehet egy egész nép vagy nemzet, sőt akár az egész emberiség is.

ISTEN MINDENKI SZÁMÁRA JÓ VILÁGOT TEREMTETT

Két irányban indulhatunk el. Az egyik kiindulópont a világ Isten általi teremtésének hite. Az egész Biblia hangoztatja, hogy minden, ami van, a jó Isten jó teremtménye. Már a Teremtés könyvében olvashatjuk, hogy Isten ezt mondta az első emberpárnak: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állaton, amely mozog a földön. Íme, nektek adtam minden füvet és minden fát, hogy legyen ennivalótok. És látta Isten, hogy minden nagyon jó volt.” (Ter 1,28–29)
Föltűnő, hogy ebben a szövegben csak növényi eledelről van szó. A vízözön után azonban Isten így szól Noéhoz: „Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a földet! Minden, ami mozog és él, eledelül szolgáljon nektek, mint a zöld növényzet, íme ezeket is mind odaadtam nektek.” (Ter 9, 1.3)

Tehát növények is, állatok is Isten ajándékai az emberek számára. Figyelemre méltó, hogy mind a növényi, mind az állati eledelt az emberiség egészének adta az Isten, hiszen a Biblia felfogása szerint az egész emberiség Ádámtól, illetve Noétól származik. Ebből a bibliai tanításból vezették le a keresztény erkölcsteológusok azt az állítást, hogy a föld minden java elsősorban az egész emberiség javát kell, hogy szolgálja, és ezért a magántulajdon nem valami szent, abszolút jog, hanem csak eszköz, amely arra szolgál, hogy a teremtett világ javai bőségesen megvalósuljanak, és igazságos, rendezett módon eljussanak mindenkihez.
A teremtmények ezen elsődleges rendeltetését gyakran meghiúsítja az emberek önzése és kapzsisága. Ez ellen Isten – a próféták, például Ámosz dörgedelmes szavai által – gyakran tiltakozott.

Jézus ugyanilyen szigorúan nevezi meg az utolsó ítélet leírásánál az üdvözülés vagy elkárhozás mércéjét: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám. Bizony mondom nektek, amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” A kárhozatra ítélteknek pedig Jézus ugyanígy beszél: Azért mennek az örök tűzbe, mert szükséget szenvedő embertársaikon nem segítettek (Mt 25,34–46).
A Biblia szerint tehát az emberi közösség minden tagja iránti tevékeny szeretet által részesedünk Isten örök életében, és megyünk át a halálból az életbe.

KÖZÖSSÉGI ÜDVTÖRTÉNET

A Bibliában végighúzódó üdvtörténetben új hangsúlyt kap ez a közösség iránti elkötelezettség. A II. Vatikáni Zsinat így fogalmaz: „Úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, amely őt igazságban megismeri, és szentül szolgál neki. Így tehát az izraelita népet kiválasztotta tulajdon népévé, szövetséget kötött vele és fokozatosan oktatta azáltal, hogy a történelemben kinyilatkoztatta önmagát és akaratának tervét, és megszentelte önmagának.” (LG 9)
Az ószövetségi választott népben az egyén életre-halálra ki volt szolgáltatva e közösségnek, olyannyira, hogy ha súlyos, személyes vétkével megfertőzte e nép „szentségét”, halálbüntetéssel kellet őt „kiirtani” az élők sorából.

A SZABAD EMBERI SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA

Az istenkép fokozatosan alakult és tökéletesedett az ószövetségi izraeliták körében, míg végül helyet adott egy „új és tökéletes szövetségnek”. Ebben az újszövetségben a közjó fogalmához tartozó ellenpont, vagyis az egyes személy elidegeníthetetlen méltósága, szabadsága és felelőssége világosan megjelenik. A zsinat említett szövege is idézi már Péter apostol szavait, aki a római Kornélius százados házában ezeket mondja: „Valóban azt tapasztalom, hogy Isten nem személyválogató, ellenkezőleg kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt és igazságot cselekszik.”(ApCsel 10,34–35) Röviddel Péter e szavai után „a Szentlélek leszállt mindazokra, akik az igét hallgatták.” A Péterrel együtt jelen levő zsidó hívek „elcsodálkoztak, hogy a Szentlélek kegyelme a nemzetekre is kiáradt.” (ApCsel 10,44–45)

Már az ember teremtésének bibliai leírásánál megjelenik a kettős szempont: a közösséggel való szolidaritás és a személyes, közvetlen istenkapcsolat. Minden embert „a föld agyagából” teremt az Isten (Ter 2,7): ez az anyagi elem szolidaritásba köt mindenkit minden más emberrel, sőt még az állatokkal is. De Isten közvetlenül leheli az egyes ember „orrába az élet leheletét” (Ter 2,7). Ezért mondja a Biblia az emberről, és kizárólag az emberről, hogy „megteremtette Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt” (Ter 1,27).

Az istenképmásiság gondolata végigvonul az egész Biblián. Ez végső soron az emberi méltóság alapja. Már a Teremtés könyve ezzel a megokolással tiltja az embergyilkosságot: „Aki embervért ont, ember ontsa ki annak vérét, mert az ember Isten képére alkottatott.” (Ter 9,6) Mégis, évszáza-dok kellettek ahhoz, hogy az emberiség tudatában kialakuljon minden egyes ember sérthetetlen jogainak és szabadságának tudata. Még a katolikus egyház is csak a II. Vatikáni Zsinaton jutott el odáig, hogy megtegye a következő kijelentéseket: „Az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz. E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék. A zsinat kijelenti továbbá, hogy a vallásszabadság valójában az emberi méltóságon alapszik, amint ez a méltóság mind az Isten kinyilatkoztatott szavából, mind magából az emberi értelemből megismerhető.” (DH 2) „A vallás gyakorlása természete szerint elsősorban belső, szándékos és szabad tettekben áll, melyekkel az ember közvetlenül Isten felé irányul: az ilyesfajta cselekedeteket pusztán emberi hatalom nem parancsolhatja, és nem tilthatja meg.”(DH 3)

Fontos az a megfogalmazás is, amelyet a zsinat a közjóról ad: „Mivel a társadalom közjava – ami nem más, mint a társadalmi élet azon föltételeinek összessége, melyekkel az emberek a maguk tökéletességét teljesebben és akadálytalanabbul érhetik el – leginkább az emberi személy jogainak és kötelességeinek biztosításában áll, a vallásszabadság jogáról való gondoskodás feladata mind a polgároknak, mind a társadalmi csoportoknak, mind az államhatalomnak, mind az Egyháznak és más vallási közösségeknek, mindegyiknek a maga módján, annak megfelelően, ahogy felelősek a közjóért.” (DH 6)

Mint láttuk, az egyén szabadságának „határairól” is szól ugyan a zsinat, de ezek a határok elsősorban a többi ember személyes jogainak védelmét jelentik. A szabadság határainak megvonása kényes feladat, amelyhez sok bölcsesség kell. Mindenesetre a zsinat kijelenti: „Érvényesülnie kell a társadalomban a csorbítatlan szabadság gyakorlatának, mely abban áll, hogy az embernek a szabadság maximumát biztosítják és a szabadságot csak szükség esetén és csak a szükséges mértékben korlátozzák.” (DH 7)

Ezek nagyon bátor kijelentések. A keresztény ember hiszi, hogy Isten minden egyes embernek megadta a lelkiismeretet, egy olyan belső hangot, „mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és tegye a jót és kerülje a rosszat”. „A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében. A lelkiismeretben ismeri fel csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten és a felebarát szeretetével teljesít.” (GS 16) Isten szeretete nem választható el a felebarát szeretetétől (vö. 1Jn 4,20). Az ember akkor valósítja meg igazán önmagát, amikor Krisztust követve önzetlenül, nagylelkűen odaadja önmagát.

A szeretetnek nincsenek korlátai. Ez a korlátlanság kell, hogy érvényesüljön a közjó mai megfogalmazásában: „Az emberek egyre szorosabbá váló, és lassan az egész világra kiterjedő kölcsönös függéséből következik, hogy a közjó – azaz azon társadalmi előfeltételek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket – napjainkban egyre egyetemesebbé válik, és az egész emberi nemet érintő jogokat és kötelességeket foglal magában. Minden csoportnak számot kell vetnie a többi csoport szükségleteivel és igényeivel, sőt az egész emberi család közjavával is.” (GS 26)

JÓNAK LENNI JÓ

Ilyen értelemben buzdít bennünket a Biblia nyomatékosan, hogy jót tegyünk: „Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen pedig hittestvéreinkkel.” (Gal 6,10) Tehát „főképpen” ugyan, de semmiképpen sem kizárólag. Hiszen jót kell tennünk minden embertársunkkal. Mások rosszasága se tántorítson el: „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21)
A Biblia a „jót tevőknek” ígéri meg az örök életet: Az ítéletkor „azok, akik jót tettek, előjönnek az élet feltámadására.” (Jn 5,29)

EGYÉNI MEGTÉRÉS, TÁRSADALMI ÁTALAKULÁS

A Biblia tehát igényes utat mutat. A közjót sem az ösztönök által, sem törvények által nem lehet megvalósítani. Érdekes megfigyelni, hogy az állatvilágban az ösztönök vezetik az állatokat, hogy az egyed és a közösség viszonyát automatikusan kialakítsák. Az állatvilág fejlődésének egyik ágánál, a rovaroknál találjuk meg az egyedet a közjónak teljesen alárendelő életstílust: ez a hangyaboly és a méhkas életstílusa. Az egyes állatkák kizárólag a köz javát szolgálják, amikor erre képtelenné válnak, elpusztulnak, vagy elpusztítják őket. Az állatvilág fejlődésének másik ágánál, a gerinceseknél találunk, egyes állatfajoknál, a közösséggel való kapcsolat nélküli életstílust. A kisrókát szülei gondosan felnevelik, de egy adott pillanatban az anyaállat dühösen elkergeti az odúból felcseperedő fiatal magzatát. Menjen! Szülei ne is lássák többé! Teremtse meg a maga új életét! Hasonló a helyzet a sasoknál. A magas hegyormon építi fészkét, ahol kikelti a kis sasokat. De amikor már tud repülni, társtalanul, egyedül szárnyal a határtalan levegőben.

Az embernél, minthogy teste, értelme és akarata van, a helyes életforma nem ösztönösen alakul ki, hanem felelősen kell kialakítanunk. Nagy segítség a közösség, de nem helyettesíti az egyéni felelős törekvést. Szükség van az egyén és a társadalom állandó megtérésére. Megtörténik ugyanis, hogy mind az egyén, mind a társadalom süket lesz a lelkiismeret hangjára. A jó értelmes felfogása és szabad követése helyett az élvezetek és ösztönök kielégítésére törekszenek. Egy ily módon erkölcsileg degradálódott társadalomban nehéz jónak lenni. Sőt, a Biblia tanítása szerint lehetetlen, hacsak az ember hittel bele nem kapaszkodik a jó Istenbe, és nem fogadja be a Szentlelket, a szeretet lelkét. Enélkül meg fogja tapasztalni az önmagával meghasonlott ember dilemmáját: „Nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat. A bűn törvényét érzem tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz.” (Róm 7,19.23)

Pál boldogan mondja: „A Krisztus Jézusban való élet törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,2) Így az Isten akarata szerinti élet „beteljesedik mibennünk, akik nem élünk test szerint, hanem Lélek szerint.” (Róm 8,4)

Amikor ki-ki Isten hívását követve a jót akarja és cselekszi, akkor valósul meg az igazi közjó is. Nincsen lerövidített út, mely oda vezetne. Hiszen megtapasztaltuk, hogy a „rendszerek” változása az emberek változása nélkül csak egyre távolabbra tolja az igazi közjó megvalósulását. A földön sohasem lesz mennyország. Mégis: „üdvösségünk reménybeli” (Róm 8,24). Mert „ez a világ elmúlik. De aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2,17)