Előző cikk

Csanádi-Bognár Szilvia: A Magam határai

A szobor műfaja a művészet története során elsősorban az emberi test megformálását tekintette feladatának. Amikor eltért ettől, akkor is többnyire testként kezelte az anyagot, egységben tartotta az alkotás során. Schaár Erzsébet Falak
és ajtók
című kisplasztikája nem ilyen, hanem inkább kulisszát alkot, mintha valami színpadképet modellezne.

„Két ember áll egy fűtetlen szobában,
hullik a hó és világít a csillár.
Az egyik én leszek, hogy jobban lássam
ki a másik, aki kabátban itt áll –”
Tóth Krisztina: Remíz (részlet)

aA művész a test helyett a teret, a tér dimenzióit tanulmányozza, amelyben az emberi alak mint alkotóelem jelenik meg. Nem ő a főszereplő, még csak teltsége sincs, mint azt megszoktuk. Ezek az emberek leginkább papírból kivágott bábokhoz hasonlítanak, kétdimenziósak, olyannyira a tér részét képezik, hogy szinte belevesznek.
A szobrászat hasonló próbálkozásai a műfaj peremén állnak, közelítve az építészethez vagy a festészethez, és éppen ezért a plasztika műfaji adottságait vizsgálják.
Mégis, akik ismerik Schaár Erzsébet más munkáit, sétáltak az Utcában, amelyik életnagyságú kulisszákkal és figurákkal hasonló megoldásokat vonultat fel, tudják, hogy nem lehet szó pusztán műfaji kérdésfelvetésről. Minden olyan ismerős és mégis olyan idegen. Ismerjük a tér sajátságait, ezer meg ezer tapasztalatunk van arról, milyen egy lehatárolt térben álldogálni, belépni egy ajtón, vagy átlesni az ajtón keresztül a másik szobába. A helyzet olyan banális, a kisplasztika két emberalakja között mégis olyannyira értelmezhetetlen és semleges a kapcsolat, hogy kénytelenek vagyunk a metaforikus jelentésréteg felé fordulni, amire a cím is felhívja a figyelmet: Falak és ajtók. Határoló elemek és közöttük az átjárás lehetősége.

Ezek a figurák itt a maguk sík felületével arra kérdeznek rá, hogy hol is van a határuk. Elválaszthatatlanul hozzátartoznak a térhez, amelyben megjelennek, az ajtók megadják a dinamizmus lehetőségét, de mégsem biztosítják, és ez nem pusztán
a műfaj statikussága miatt van így. Nem léphetnek át az ajtón, többek között azért sem, mert kilépnének a megformált térből valami olyanba, ami már nem a szobor része. Jelezheti mindez persze az ember egzisztenciális magányát is, amely arra kényszeríti, hogy csak az általa belakott terekben mozogjon otthonosan vagy majdnem otthonosan. Ez a tér pedig olyan kicsi tud lenni. Akár a figura kontúrja közé is szorulhat. Szó lehet ennek a problémának a kommunikációs vetületéről is, arról, hogy végső soron nem tudom elérni a másikat, és nem tudom őt a maga teljességében fogadni.

De éppen a terek által leírt kapcsolataink és határaink mutatják mindennek
a bonyolultságát. Az érzelmeink és a tetteink terei nem lehetnek lehatároltak.
Egy tér soha sem lehet kizárólag az enyém, mindig közösségi jellege van.
Nem pusztán a közterekre gondolok itt, hanem a magányban élők szobáira is.
A legbezártabb kamrában kibontakozó magányos érzelemnek is kell, hogy legyen külső forrása, célja vagy tárgya. Az érzelmeim, a tetteim, a jó cselekedeteim vagy
a bűneim bár az enyémek, sohasem maradhatnak meg valamilyen személyes térben. Irányuk van, ami áttör a falakon. Ettől persze sem az egzisztenciális magány, sem
az önközlés gátjai nem tűnnek el. Az érzelmeknek, a tetteknek és a bűnöknek
is közösségi hatásuk van, és ezáltal közösségi jellegük. Titokzatos hálóként terül ránk, köt össze és választ el bennünket. Az ismeretségeinken túl is beterít mindent.
A kimondott szavak, a bármily óvatosan vagy tudatlanul közölt érzelmek,
és legfőképp a tettek, messzire hatnak, sokkal messzebbre, mint az a személy vagy tárgy, akire/amire konkrétan irányulnak. Isten országáról úgy hisszük,
hogy ez a jelenség benne már csak pozitív tartalmakkal mutatkozhat meg, de a mi világunkban az esetlegességekkel, hordalékokkal együtt. Itt falakkal, ajtókkal elváló szobák. Ott csupa ajtó, végtelen tér.