Előző cikk Következő cikk

Dyekiss Virág: Közösségben

A hagyományos paraszti életforma kisebb és nagyobb közösségekre alapult, az egyén ugyanis önmagában nem tudott megbirkózni az élet fenntartásához szükséges számtalan feladattal. A társadalom értékrendjének központjában a munka állt, ami
az életet jelentette, így a legfontosabb közös tulajdon a munkaerő volt, melyben
a közösségek egyre táguló koncentrikus köreinek megfelelően részesültek a tagok.

aA család, a rokonság (nemzetség, had), a baráti kör, az utca (pl. Szék), a tízes (pl. Kolozsvár, Debrecen, Karcag, Kecskemét), fertály (Eger, Sopron), szomszédság vagy más faluszervezeti egység, s ezek mindenféle változatai, s végül az egész falu alkotta azokat a közösségeket, melyekben a résztvevők, természetesen a munkaerőn kívül, egyéb közös vagyontárgyakkal is rendelkezhettek.

 

 

A CSALÁD

A család a legalapvetőbb közösségként szervezte tagjai napjait. A férfi és a nő nemi szerepeiknek megfelelően (hacsak valami kényszerítő erő nem változtatta meg
a kialakult rendet) különböző munkákat végzett, de munkájuk nem a saját, egyéni boldogulásukat segítette elő, hanem a család javára szolgált. A 18-19. században még sok helyen megtalálható volt a nagycsaládi rendszer, amikor a már megházasodott fiatalok egy helyen, egy kenyéren éltek a szülőkkel (rendszerint a férj szüleivel), és a fiatalasszony munkaereje a férj családjának tulajdonává vált.
A nagycsaládi munkaszervezet élén a gazda állt, aki mellett ott állt felesége,
a gazdasszony. A férfi szervezte a munkát, az asszony pedig a ház körüli dolgokat
és a javak beosztását tartotta erősen a kezében. Fél Edit, a nagycsaládok egyik elismert kutatója 1943-ban vizsgált egy Marcelházán élő, akkor már kuriózumszámba menő nagycsaládot, ahol az idős gazdasszony három házas fiával, és azok családjával élt együtt. Legidősebb fia volt a gazda, de a család összetartója
itt egyértelműen a gazdasszony volt. A kutatónő részletes kimutatás segítségével megállapította, hogy a gazdasági felszerelések, az állatok, a lakóház felszerelése
a tányéroktól a lepedőkig mind közös tulajdonnak tekintett vagyontárgyak, senki nem mondaná azt a sajátjának. Közös az ingatlanvagyon és a föld is. Ugyanakkor néhány személyesebb munkaeszköz, mint a gyűszű és az olló egyéni tulajdon. A ruháit is mindenki sajátjának tekintheti, s tulajdonjeggyel látja el, és a gyerekeknek is lehet néhány saját játékuk, esetleg bicskájuk. A családtagok bevallása szerint mindenük közös, és nem is szeretik a különözést. A munkaerő természetesen a közös boldogulást szolgálja, oly mértékig, hogy ha valamelyik családtag külső munkájáért pénzt kap, magától értetődőnek tartja, hogy az a közös kasszába vándorol. A család vagyonát a gazda és a gazdasszony tartja számon, és őrzi a családtagok esetleges pazarlásával, hivalkodásával szemben is. A nagycsaládok általában legfeljebb háromgenerációsak voltak, s a gazda, gazdasszony halálával a testvérek önálló családfőkként alapítottak nagycsaládokat.

KÖZÖS

A községek életében fontos szerepet töltenek be a közösnek tekintett helyek, eszközök, tulajdonok. Ezek használatát és karbantartását a szokásjog vagy
a kidolgozott rendtartás pontosan és részletesen szabályozta, hogy mindenkinek,
akit illet, meglegyen belőle a haszna.
Sok olyan munkaalkalom adódott a mindennapi életben, amit kalákában, közös munkával volt érdemes elvégezni. A közös célért való tevékenykedés hálák és viszonzások láthatatlan fonadékával kapcsolta össze egyre erősebben a közösség tagjait. A házépítés, kaszálás, aratás, kútásás, szüret, lakodalom és temetés előkészületei és egyéb társasmunkák elvégzésére szerveződött csoportok számíthattak rá, hogy majd nekik is megadatik ugyanez a segítség szükség esetén.

Gyakori volt, hogy a falurészek, utcák vagy utcacsoportok külön közösséggé szerveződtek. Ennek a rendszernek lehetett előzménye a nemzetségek szerinti megtelepedés, amikor az egymással rokonságban lévő, egy hadba tartozó nagycsaládok igyekeztek egymáshoz közel megtelepedni, s így könnyebben tudtak egymásnak segítséget nyújtani. Különösen Székelyföldön volt jellemző a tízesek intézménye, ami valószínűleg a határőr-katonai szerep, s a kisebb, tagoltabb településszerkezet emlékét őrzi. Hasonló szerepet töltöttek be más helyeken
a szegek vagy a szerek – a beépített terület növekedésével a falurészek egyre közelebb kerültek egymáshoz, míg össze nem értek. A hajdan talán végeláthatatlannak tűnő határ, a legelők, az erdőségek egyre összébb húzódtak
a művelés alá vont területekkel szemben, s a községnek fontos feladatává vált,
hogy szabályozzák a közterületek haszonvételét.
Petercsák Tivadar Észak-Magyarországon vizsgálta a közbirtokosságokat,
s megállapította, hogy ezek a közbirtokosságok gyakran korábban a nemesek kiváltságos rétegének tagjaiból álltak, majd a jobbágyfelszabadítást követően
a parasztok is közbirtokosságokba tömörülve szervezték meg a közös tulajdon művelését és védelmét.

A TÍZES

A közbirtokosságok hasonlóan működtek szerte az országban (és egyébként
a környező országokban is), de legrészletesebben a székely tízesek működését ismerjük, ezért ezt ismertetem, hogy képet alkothassunk róla, milyen sokrétűen hasznosította és védte a falu e közös javait.
A tízes saját szabályai szerint működött a 19. századig, amikor központi rendelet értelmében közbirtokossággá kellett átalakulnia, ez azonban nem jelentett lényegi változást, csupán szóhasználatbeli különbséget és több írnoki munkát. A tízesbe tartozó háztartások igen közel voltak egymáshoz, a község egy utcáját vagy utcacsoportját alkották. Bárth Jánosnak, a téma legavatottabb kutatójának megállapítása szerint a tízesvagyon legtekintélyesebb részét a tízeserdő tette ki.
Ezt az erdőt tilalmasnak is hívták, s mivel sokféle haszonvételt tett lehetővé, használatát szigorúan szabályozták, és az erdőrongálókat keményen büntették.
(A szabályozás szigora és aprólékossága mutatja, hogy valószínűleg nehezen lehetett betartatni a rendeleteket, ezért újra és újra tisztázni kellett őket.) Az erdő legfontosabb kincse természetesen a fa. Az egyenes, magas fákat egyesével osztották el, egyenlőségre törekedve. A faanyagot ősinek tűnő eljárással osztották szét: ki-ki annyi nyilat vagy később cédulát húzott a csomóból, ahányra jogosult volt, s a nyílon szereplő szám vagy jel döntötte el, hogy abban az évben melyik részt viheti haza a kivágott és egységes kupacokba rakott fából. Ez a sorsolás alapú rend próbálta kizárni a nyerészkedés lehetőségét. Az erdőben való gyűjtögetés és a száraz ágak felszedegetése szabad volt, de ágat vágni már nem volt jogosult mindenki. Makkot, gubacsot is adott az erdő, ezt is elosztották a gazdák, hiszen a makk a sertéshizlalásnak fontos eszköze volt. Különféle iparosok számára is nagyon fontos volt a faanyag, kezdve a seprűkötőktől a különböző fatárgyak készítőiig vagy éppen
a zsindelyfaragókig. A tilalmast védeni kellett tehát az erdőrontóktól, ezért a tízes erdőpásztorokat szerződtetett, akik eskü alatt ügyeltek a rend betartására.
Ambrus Tünde kiemeli, hogy még az erdőpásztor sem vihetett magával baltát az erdőbe a rendbontók elűzésére, csupán botot. Az erdő hasznának egyenlő elosztására az országban különböző rendek alakultak ki, melyek közös célja az volt,
hogy a közbirtokosság tagjai lehetőleg egyenlő mértékben jussanak hozzá
a faanyaghoz. A tilalmas jövedelmének egy részét gyakran fordították értelmes
de szegény sorsú fiatalok taníttatására, hogy így a falu szellemi kincsestára
is növekedjék.

A fűtermő helyek, legelők, kaszálók meghatározott része szintén a közbirtokosság tulajdonát képezte. Különösen a szárazabb területeken volt nagyon fontos,
hogy ne hajtsanak ki több állatot a legelőre, mint amennyire a gazda jogosult volt.
A közbirtokosság fizette a pásztort, a legelőbírót, s kijelölte, hogy milyen úton közlekedjen a gulya, a nyáj, a ménes, hogy megfelelő minőségű fű jusson az összes állatnak. A hím állatokat, így a bikát is közpénzen tartották, s igyekeztek odafigyelni arra, hogy erős, termékeny, egészséges állat legyen, ha pedig már öregedni kezdett, gondoskodtak eladásáról, cseréjéről. A bika levágásakor a tízes tagjainak kötelező volt a húsból vásárolni.

A székely állattartásban fontos szerepet tölt be a juhtartásnak az a módja, amikor
az állatokat tavasszal felhajtják a havasi legelőre, az esztenára, s onnan csak ősszel jönnek be. Ebben az esetben a tejhaszon játszotta a legjelentősebb szerepet, s ezért még tavasszal tejbemérést tartottak az esztenatársaság tajgai, s az akkor mért tejmennyiség alapján osztották szét a pásztor által elkészített tejtermékeket.
Az esztenatársaság gyakran egybeesett a tízessel. Közösen fogadták a pásztort és annak segédeit, valamint a juhtartáshoz-tejfeldolgozáshoz elengedhetetlen épületeket is együtt tartották karban. A legelőterületeket az esztenabíró jelölte ki
és ő is felügyelte.

Ambrus Tünde kiemeli, hogy a 18. századtól van adatunk tízesiskolák működésére is. A tanító rendszerint képzetlen volt, harangozói és templomszolgai feladatokat
is ellátott. A tízes területén álló templom, szakrális emlékek és egyházi területek karbantartása is a tízes fontos feladati közé tartozott, már csak azért is, mert ezek fontos tájékozódási pontot jelentettek, a közösség megítélésének központi jelentőségű terei voltak. A templom, a temető a temetőkápolnával, a különböző szakrális emlékek és egyéb egyházi használatban lévő területek karbantartása is
a tízesek közös feladata volt.

JOGOK ÉS KÖTELEZETTSÉGEK

A juttatások, jogok élvezete fejében kötelezettségekkel is járt a tízestagság. Elsősorban munkaerejét kellett a közösség javára fordítania a tízes bébíró
(azaz rendes) tagjának: részt kellett vennie az utak, árkok, patakok, a határok, mezsgyék kijelölésében, a kapuk rendbehozatalában, hó- és jégmentesítésben, legelők megtisztításában, bokorirtásban, trágyát kellett juttatnia a bikatartó gazda földjére teheneinek arányában. Közös feladat volt a kutak tisztán tartása, gondozása. Ezek a tízes kutak nagy jelentőségűek voltak a mindennapi életben is mint találkozóhelyek, beszélgetőközpontok. A patakok karbantartására, a hidak, pallók javítgatására egy tízesen belül is kisebb hídközösségek szerveződtek, hogy a hozzájuk közel eső patakszakaszt rendben tartsák. A kenderáztató tavakat is közösen tartották rendben, s közösen is használták. Az ingatlanvagyon mellett jelentős értékű ingóság is volt a tízes birtokában, melyek közül a legfontosabb az irattár.

A közbirtokosságok tagjai évről évre összejöttek, megújították tagságukat, bírót
és más tisztségviselőket választottak. E közösségek természetesen egymással
is kapcsolatot tartottak egy községen belül, sőt, a tágabb kapcsolatrendszerekre
is gondot fordítottak. A tízes tagjai segítettek a rászoruló, nehéz helyzetbe került tagoknak is, kölcsönnel vagy vissza nem térítendő adománnyal támogatták őket.
Az igazságszolgáltatás is elsődlegesen a tízes vezetőinek kezében volt. A tízes tagja számíthatott rá, hogy közössége temetőjében helyezik végső nyugalomra.
Láthatjuk, hogy a közbirtokosságok, tízesek, a faluközösségeket tagoló kisebb csoportosulások rendszere részletekbe menően szabályozta és óvta a közös tulajdont, segítette és szervezte a közmunkákat, megteremtette a lehetőségét a segítségnyújtásnak. A tízes tagjaival kapcsolatban Bárth János így fogalmaz: „a tízes, és ezt jó leírni, egységbe foglalta rend és rangkülönbség nélkül lakóit: a székely katonát, a jobbágyot és a birtokos kisnemest. A különböző múltú, kultúrájú, vallású és társadalmi rendű háztartások a tízesjog birtoklásával a tízesben egyesültek. Tagjait egybefogva a tízes integráló erőként hatott.” A tízesszervezet egészen
a legújabb időkig képes volt megújulni, válaszolni az újabb kihívásokra, pl. közösen gépeket vettek, vízvezetéki társulások alakultak stb. Amikor a művelődés fontossága nagyobb jelentőséget kapott, sok helyen a falu vezető testülete művelődési házat (tízesházat) építtetett, olvasókörök és egyéb kulturális események szervezésében vett részt. 1942-ben csak Kolozsváron 500 tizedes dolgozott a városért.

A második világháborút követően a közbirtokosságokat megszüntették,
s a közterületek, közmunkák rendszere teljesen felbomlott. A hajdan köztiszteletben álló tisztségviselők nem tölthették be szervező feladatukat, sőt üldöztetést szenvedtek. Ugyanakkor Bárth János azt tapasztalta, hogy Csíkszentgyörgy
és Csíkbánkfalva népe mind a mai napig megőrizte a tízes alapú határhasználatot, amint a falu visszanyerte közös tulajdonban lévő erdőségeit, legelőit, működésbe lépett újra a tízesrendszer. Ez természetesen nem lehet általános, még csak példaértékű sem, hiszen a falu társadalmának fejlődése már messze túlmutat a közbirtokosságokon. Ugyanakkor élő vágy, hogy legyen egy olyan becsületes, megbízható közösség, amire számíthat a falu vagy akár város lakója. Ez a vágy hívta új életre az Egri Fertálymesteri Testületet az 1990-es években, mely korábban betöltött városszervezési és rendtartási feladatai helyett jelenleg a hagyományok
és értékek ápolását tekinti feladatának – melynek maga a Testület is részese.

Fontosabb irodalom:

• Ambrus Tünde: A székely falutízesek. Egy sajátos településrendszer mint a társadalmi-gazdasági tevékenység kerete, Pécs, 2010. (PhD disszertáció) • Bárth János: Az eleven székely tízes, 2007. • Fél Edit: Régi falusi társadalmak, 2001. • Imreh István: A rendtartó székely falu, 1973. • Petercsák Tivadar: A közbirtokosság. Erdő- és legelőközösségek Észak-Magyarországon, 2008. • www.fertalymester.hu