Előző cikk Következő cikk

Mihályi Anikó: Megkísérteni az örökkévalóságot

Kovács István Budapesten született 1945-ben.
Az ELTE történelem–lengyel szakán végzett. Itt kapcsolódott a Kilencek köréhez, amely 1969-ben jelentette meg Elérhetetlen Föld című antológiáját. Történészként a lengyel–magyar történelem elismert kutatója. 1990 és 1994 között a varsói magyar nagykövetség kulturális tanácsosa volt, 1994–95-ig és 1999–2003-ig krakkói főkonzul. 2003-ban Krakkó díszpolgárává választották. Számos kitüntetése után 2011-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjjal jutalmazták költői,
írói munkásságát, majd idén augusztus 20-án átvehette a Magyar Érdemrend középkeresztjét.

Az Elérhetetlen föld című antológia háromezres példányszámával bombaként robbant a 60-as évek végének irodalmi életébe. A Kilencek csoport tagjaként hogyan látja, miért volt fontos az egységes, nemzedéki fellépés?

Az 1956-os forradalom leverése után, a Magyar Írók Szövetségének feloszlatását követő időszakban (amikor az írók jelesebb része hallgatott) az irodalmi köztudat Kádár politikájának támogatásaként értékelte az 1958 végén megjelent Tűz-tánc antológiát és poétáit, akik között persze akadt néhány kiemelkedő tehetség.
Ez a kommunista ideológiát kiszolgáló „vegyes nemzedék” féltve őrizte megszerzett pozícióit. Ezeket ugyan megrengették Nagy Lászlónak, Juhász Ferencnek, Illyés Gyulának, Pilinszky Jánosnak az 1960-as évek derekán megjelent új kötetei,
de a kommunista ideológia vaskalapos strázsálói annál eltökéltebben torlaszolták
el az utat a fiatalok előtt. (Csoportként jelentkezni egyébként is a politikai szervezkedés árnyát vethette a résztvevőkre.) A hatvanas évek utolsó harmadára „feltorlódott” egy tehetséges fiatal prózaíró- és költőnemzedék. Nekik is utat tört
az 1969 decemberében megjelent Elérhetetlen föld, amelynek összeállítását 1966 szeptemberében kezdtük el „Kilencen”. Az antológia „érlelésének” évei egyébként egybeestek az úgynevezett „deheroizálási időszakkal”. Ennek során a magyar történelem minden emlékezetre méltó eseményét, hősét igyekezett sárba rántani
„a magaspolitika”, mintegy azt bizonyítandó, hogy eleink mind tökkelütött idióták, gazemberek, bűnözők voltak.

Ez volt az az időszak, amikor Kölcsey Ferencről úgy beszéltek, mint a nemesi nacionalizmus költőjéről. (E korszakban mind a nemes, mind a nacionalizmus szitokszónak számított. Szóval e szitokfogalom poétája írta a Himnuszt.) Ehhez az ideológiai-politikai akcióhoz az egyébként rendszerkritikus értelmiség egy része is jóváhagyóan statisztált. Ösztönösen szembefordultunk ezzel a sajátosan magyar „szocialista múltértékeléssel”. Másik természetes törekvésünk volt felvenni a kapcsolatot a határon túli magyar nemzedéktársainkkal.
1967-ben jelent meg Bukarestben a Vitorla-ének című antológia, amelyben olyan kitűnő fiatal poétákat mutattak be, mint Farkas Árpád, Király László vagy Csiki László. 1967 novemberében Oláh Jánossal Kolozsvárra, Sepsiszentgyörgyre, Kovásznára utaztunk velük megismerkedni.

A határon túli magyarság kérdése ekkor még inkább a „tiltott”, mintsem a „tűrt” kategóriába tartozott. Mi ezzel mit sem törődve tettük a dolgunkat. 1968 júliusában Utassy Józseffel és Kiss Benedekkel látogattuk meg erdélyi nemzedéktársainkat.
A határon túl élő magyarokról a lehető legtermészetesebb hangon igyekeztünk szólni.

Nagy László a kötethez írt bevezetőjében azt írja: „Leszámolnak az ál-szocialista önteltséggel, nemzeti gőggel, kergeséggel, de átgondolva a szerencsétlen múltat, szentenciákat mondanak a jelenre is.” Érthetjük ezt úgy, hogy a Kilencek csoport tagjai költészetükben a magyar irodalomnak ahhoz a hagyományához kapcsolhatók, amelyben az alkotás és a közéleti szereplés egyaránt fontossá válik?

Legfontosabb célunk volt: jó verseket írni. Ha arra ráfogták: közéleti, nem protestáltunk ellene. Közéletiségünk egyébként se a szocializmus eredményeinek zengedezését jelentette vagy „az érted haragszom, nem ellened” álságos kritikáját.
A mi felfogásunk szerinti „legközéletibb” vers Utassy József 1968 márciusában írt Zúg márciusa volt, amelynek elszavalását egyes megyei vezetők megtiltották domíniumuk területén. Személy szerint magukra vették volna a „lopnak a bőség kosarából/a jognak asztalánál lopnak” sorokat? A Zúg márciusnak azonban nem csupán a szabadság feltámasztásának vágya a legfontosabb tulajdonságjegye, hanem az, hogy esztétikailag is megáll a „verslábain”. Tény, hogy a történelmi múlt mint tematika, vagy a téeszesítéssel proletárrá süllyesztett, züllesztett, lakótelepekre vagy munkásszállókba terelt magyar parasztság szociológiai kérdései is beszüremkedtek verseinkbe, de nem publicisztikai „sűrítményként”, hanem egyéni
és közösségi drámaként. Személyesen átélt drámaként – tegyük hozzá. Hiszen
a társaság vidékről került fel az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára. Az Elérhetetlen földben több olyan vers is olvasható, amelyben 1956 emlékezete lüktet. (Molnár) Péntek Imre a munkásosztály szocialista viszonyok közötti helyzetét igyekezett újraértelmezni, ugyanakkor ő képviselte antológiánkban a beat-költészet akkor divatos áramlatát.

Az antológia megjelenése utáni köteteiben (Havon forgó ég, Ördöglakat, Véset) gondolati, intellektuális elmozdulás figyelhető meg lírájában. 1985-ben a költészetet „teremtéskísérletként”, „az örökkévalóság megkísértéseként” határozta meg. Érvényesnek tartja ma is ezt a megfogalmazást?

Igen. Ha a vers remekmű(vé sikeredik), akkor nem teremtéskísérlet, hanem teremtés, amelynek révén az ember társa lehet Istennek. A remekmű: Isten szívdobogása,
az örökkévalóság lüktetése. Ilyenkor támad a befogadóban az az érzés, hogy a föld fölött lebeg.
Másfél éve nem írtam verset… Mintha félnék „megkísérteni az örökkévalóságot…”

A gyermekkor tündöklete című verse (1985) után tizenhárom évvel jelent meg azonos című regénye, amelyben immár a próza nyelvén vall személyes élményein keresztül az ötvenes évek világáról. Hogyan lett a lírából epika?

A gyermekkor tündöklete egy 1971-ben vagy 1972-ben az Élet és Irodalomban megjelent prózaversemben – Korai önéletrajz – gyökerezik. Megjelenése után tudatosodott bennem, hogy benne van gyermekkorom történetének tartalomjegyzéke. Vagyis regénnyé kell tágítanom. De ez máris leblokkolt. Tudtam, hogy a történetnek 1956. november 4-én kell véget érnie, amikor egyik pillanatról a másikra felnőtt lettem. Ennek előzményeként persze úgy kell megírnom sajátos ötvenhatos élményeimet, ahogy annak idején átéltem. Ez – a közlés reménytelensége – máris elodázta azt, hogy belekezdjek a könyvbe. A másik, lelki akadályon se tudtam könnyen átkelni. Meg kellett ugyanis írnom kapcsolatomat anyámmal, aki akkor vett magához, amikor hatodik életévemet betöltöttem. Addig nagyanyám nevelt egy Borsod megyei faluban, Igriciben. Vásott gyerek voltam. Csak azzal lehetett megrendszabályozni – a vesszőn kívül – , ha mamám megfenyegetett: írok anyádnak, hogy jöjjön érted, s vigyen el Pestre. Pest így veszedelmesebben csengett
a fülemben, mint Tatárföld. Aztán 1951 augusztusában mégis Pestre, pontosabban Budára, még pontosabban Buda és Budakeszi határára, az Állami Fodor József Szanatóriumba kerültem egy „idegen asszonyhoz”, akit anyának kellett hívni
és telefonkezelő volt. Tudtam, bármily szépen is örökítem meg az alakját, egy-egy eseményleírással, mondattal, szóval megsérthetem. Anyám 1987-ben meghalt, majd bekövetkezett a rendszerváltozás… Elfogytak az indokok, amelyek miatt a könyv írását mind halogattam, noha a nyolcvanas években megírtam belőle vagy nyolcvan oldalt. 1997 augusztusában aztán három hét alatt „egy szuszra” befejeztem a könyvet. 2006-ban Budakeszi srácok címmel játékfilm készült belőle. Október 22-én mutatták be. Szerencsére nem egy nappal később, mert az 50. évforduló napján rendőrosztagok „látogatták” meg az Urániát... Nem a filmre voltak kíváncsiak…

A lengyel történelmet tanítva, a lengyel légióról, Bem apóról írva történészként folyamatosan azon fáradozott, hogy a két nép egyre jobban megismerje egymás kultúráját, történelmét. Krakkói főkonzulként, mint közéleti szereplő, milyen lehetőségeket kapott a barátság elmélyítésére?

Jeszenszky Géza külügyminiszter másodszori felkérésekor tudatosodott bennem igazán: a varsói magyar nagykövetségen dolgozhatom diplomataként. 1994 augusztusától pedig a pár hónappal azelőtt újraalapított krakkói Magyar Főkonzulátust vezethettem, előbb tíz hónapon, majd 1999 nyarától négy éven át. Lengyelországban egyszerre nehéz és könnyű is diplomatának lenni. Könnyű, mert
az érzelmi és tudati terep páratlanul kedvező befogadói készséget, munkafeltételeket biztosít. Nehéz, mert az ebből eredő kezdeményezések, feladatok elárasztják
a diplomatát. Az ún. „karrierdiplomata” kezéből délután 16.30-kor kiesik a toll, befejezettnek tekinti a munkát. Krakkói főkonzulként dolgozva, esetemben összefolyt az 1999 júliusa és a 2003 júniusa közötti négy év. De ennek máig hatóak
az eredményei. Az ezredfordulón társalapítója voltam a krosnói Portius Társaságnak, amelynek egyik célja volt a tokaji bor újbóli forgalmazása Dél-Lengyelországban.
Ez – részben az említett Társaságnak is köszönhetően – ma már valóság. A Portius Társaság a magyar–lengyel kapcsolatok építése során a krakkói Magyar Főkonzulátus támogatásával 2003 májusában három emléktáblát állított Balassinak, s két ízben
is kiadta Balassi Bálint válogatott verseit. Említhetném azt, hogy több I. világháborús magyar temetőt hoztunk rendbe a budapesti Hadtörténeti Intézettel és Múzeummal. Több tucat partnertelepülési kapcsolat létrehozásában segédkeztem. Ezek nagy része ma is él.

Rá kellett jönnöm, hogy a lengyelek, bármennyire is szeretnek bennünket, alig tudnak rólunk valamit. Ezért már 1990 ősze óta törekvésem volt magyar alapművek kiadása lengyelül. Így látott napvilágot 2004-ben Györffy György István király és műve című vaskos munkája. Csak a fordítására hatezer dollárt kellett előteremtenem. Könyvek jelentek meg a lengyelek 1848–49-es magyarországi részvételéről, a magyar művelődéstörténetről, az 1939-es lengyel menekültekről, albumok 1956 hőseiről,
a Magyar Nemzeti Galéria leghíresebb festőiről, a 20. század legnagyobb magyar fotográfusairól, a lengyel menekültek magyarországi mindennapjairól…
A helyzet fordítva is fennáll. Eltávozóban van az az idősebb magyar nemzedék, amely az 1960-as évektől módszeresen figyelemmel kísérte a lengyel kultúrát, irodalmat,
a lengyel történelmi változások minden rezdülését – az 1968-as márciusi eseményektől az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokig. Ezért éreztem kötelességemnek a 20. század lengyel történelmét a magyarok számára megírni Csoda a Visztulánál
és a Balti-tengernél címmel. A könyv második, bővített kiadása most szeptemberben látott napvilágot a Magyar Napló Kiadó gondozásában.

A lengyel irodalom megismertetésében fordítóként is jelentős szerepet vállal. 1972-ben jelent meg az Ön fordításában Edward Stachura Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn című regénye, amely most augusztusban új fordításokkal gazdagítva látott napvilágot. Miért olyan fontos Önnek Stachura?

Edward Stachura regénye volt az első megjelent könyvem. Magával ragadott írójának egyszerű, mégis költői szépségével, tömörségével hitelesített nyelvezete, a történet köznapisága… A regény a látszólag legelcsépeltebb két dologról szól: a munkáról
és a szerelemről-szeretetről. Erről szól az életünk is. A könyv lefordításáért azt éreztem legnagyobb jutalomnak, hogy több lengyel szakos diák is jelezte;
a Szekercelárma olvasmányélménye alapján döntött úgy, hogy lengyel szakra jelentkezik.

Az új kötetet négy általam fordított elbeszéléssel és több verssel kiegészítettem.
Az El condor pasa című elbeszélésből Huszárik Zoltán rendezésében 1977 júniusában hangjáték készült. A betétdalokat az akkor éppen Budapesten tartózkodó Edward Stachura kísérte gitáron. Két év múlva öngyilkos lett…

Min dolgozik mostanában?

2007-ben kiadtam a szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzi lexikonát, amely 2600 címszót tartalmaz, vagyis 2600 élet történetét mutatja be. Van, akiét egy mondatban, van, akiét három oldalon. A címszó terjedelme a feltárt források mennyiségétől függ. E lexikon lengyel kiadásán dolgozom már tíz éve. Mostanra azonban már ezerrel több címszót kellett kötetbe sűrítenem. Vagyis a lexikont magyarul is ki kell adnom. Ezzel párhuzamosan belekezdtem egy monográfiába, amely Bem életét és működését tárja elénk. A tervek szerint négy-ötszáz oldalon.