Uzsalyné Pécsi Rita: A játék titkos nyelve
„A játék megolajozza a testet és a lelket.”(Benjamin Franklin)
Az első európai játékgyűjteményt 1987-ben Magyarországon adták ki, Magyar gyermekjáték-gyűjtemény címmel. Kiss Áron, a kötet szerzője azért tartotta ezt fontosnak, mert voltak olyan falvak, városok, ahol nem ismerték már a játékokat a gyerekek. Pedig játék nélkül nem lehet emberré válni. A könyvet akkor minden iskolába elküldték…
Játék nélkül valóban nem lehet emberré válni. Azóta ezt a tényt sok oldalról igazolta a pedagógia és a pszichológia. Játék nélkül megreked a személyiség fejlődése, nincs tanulás, nincs kreativitás stb.
Általános tapasztalat, hogy a kisgyermek szívesen és fáradhatatlanul tanul meg számtalan dolgot, ha játszva tanulhat. Sokszor mégis zsörtölődünk, mondván: „nem lehet mindig csak játszani!” Azután jön a serdülőkor, és kamaszaink tudomásunkra hozzák: „Nem vagyok már dedós, hogy játsszak!” Persze közben, ha megfeledkeznek magukról, boldogan játsszák a számháborút, rúgják a bőrt, de még bújócskáznak, kidobóznak is.
És a felnőttek? A játék igénye nagyon erőteljesen benne van a felnőtt emberben is, de sajnos ritkán találjuk meg a jó kifejezési formáját. Ebből aztán torz megoldások születnek: olyan játékot veszünk gyermekünknek, amivel mi fogunk játszani, vagy nézzük, ahogyan mások játszanak, esetleg szerencsejátékkal, nyereményjátékkal, primitív telefonos vagy virtuális játékokkal próbálkozunk.
Miért van ez így? Mert a játék az emberi alapszükségletek része, ami feltétlen kielégítésre tör. A kielégítés lehet valamilyen örömteli tevékenység vagy alkotás. Ha nincs lehetőségünk vagy nem tudunk játszani, alkotni, ez a hiány komoly feszültséggel jár, amit pótcselekvéssel próbálunk oldani.
A játékkedv – amely rokon a munkakedvvel, az alkotásvággyal, sőt az életkedvvel is – az érzelmi intelligencia egyik készségcsoportja, tehát egy olyan csíra, amit fejleszteni lehet és kell is, mert különben nem teljesedik ki személyiségünkben. Ez azt eredményezi, hogy elfelejtünk játszani, mielőtt megtanultunk volna. Ez a magyarázata annak a megdöbbentő jelenségnek, hogy ma már kisgyerekeket is látunk egykedvűen üldögélni egy játszótéren, mert „nincs kedvük játszani.”
Ez pedig nem elhanyagolható deficittel jár a személyiségük fejlődését tekintve!
A spontán játék kiveszőben van, s ettől még nem rémültünk meg eléggé! A problémát okozó tünetek ugyanis majd csak néhány év múlva jelentkeznek. Többek között különböző tanulási rendellenességek, szellemi tunyaság, társas érzéketlenség, sérült mozgásérzék formájában.
Kezdetben ez a szükséglet pl. erős mozgásigényben mutatkozik meg. Ekkor nagy jelentősége van a rohangálásnak, sokszor szinte céltalan viháncolásnak, amely kifejezetten gyönyörűséget okoz az apróságoknak. Az erős hallási, látási ingerszükséglet kielégítését szolgálja a csörgőrázás, a különböző hangkeltő eszközök szintén látszólag céltalan megszólaltatása vagy a firkálás. Ebből a szabad játszadozásból lassan kifejlődik a szabálykövető, szimulatív játék. A rohangálásból a legkülönbözőbb mozgásos játékok és a tánc, a csörgőrázásból a ritmikus mondókázás, az éneklés, a zenélés, a firkálásból a rajz, a formázás, a festés. Ezeket a tevékenységeket már nem csupán az ingerszükséglet kielégítése, hanem az úgynevezett megoldási késztetés (kíváncsiság, felfedezési vágy) is motiválja, tehát, úgymond, több „motor” is hajtja – ezért szeretünk annyira játszani.
A JÁTÉKSZERETET FEJLESZTÉSE
Miért nem szeret és tud mindenki játszani? Mert a játékszeretet kifejlődése nem automatikus! A kötetlen játszadozás kivételével minden játékot először meg kell tanulni, de nem lehet csupán magyarázat útján fejleszteni. Az elsajátítás kellemes élményekkel történik, ha nincsenek ilyen élmények, nem történik elsajátítás sem. Milyen bölcsek voltak elődeink, amikor a versenyjátékokat eleve „forgó” csapatokkal játszották, így mindenkinek esélye volt időnként az erősebb csapat tagjaként átélni a győzelmet! Nem a gyermekkorban kell megtanulni, hogy az életben verseny van! Először az együttműködést kell elsajátítani, az egymásra figyelést, az „egy húron pendülést”.
Minden játék addig fejleszt, amíg az a terület, amit fejleszt – mozgás, fantázia, egyensúly stb. – ki nem fejlődött. Például, amilyen mértékben kifejlődött az alapvető nagymozgás-koordináció a spontán rohangálásban, olyan mértékben csökken a tevékenység örömszerzési kapacitása. Idővel a gyermeket már nem elégíti ki ez a fajta játék. Ha ilyenkor nem tanul meg, sőt, nem szeret meg egyre bonyolultabb, fejlettebb játékokat, a játékszeretet is megreked. Sajnos a fejlesztés éppen a legkritikusabb ponton, az iskoláskor–korai serdülőkor táján szokott megállni. Úgy tűnik, az általános pedagógia sem tartja elég fontosnak, és a szülők játékhoz való hozzáállását is befolyásolja az a káros előítélet, hogy a játék csak szórakozás, kellemes időtöltés, ami a komolyabb tevékenységek esetleges járulékos eleme. Ha jut rá idő… Így aztán föl sem merül a játékszeretet fejlesztésének feladata. Ebből következően nekünk felnőtteknek nincs már elégséges mennyiségű és minőségű játékkincsünk, amit továbbadhatnánk – nem elmagyarázva, hanem jókedvű együtt játszással. Pedig ebből a látszólag haszontalan, rendszeres, örömteli tevékenységből lesz a tudásvágy, az alkotásvágy, a kreatív ismeretfeldolgozás, a problémamegoldás, az agresszivitás kezelni tudása, a figyelemkoncentráció, az eredetiség, az együttműködés, a helyzetfelismerés.
Nagy tévedés, hogy a könnyen elérhető kikapcsolódás vált ki örömélményt! Sok veszélyt jelentenek ezért a fantáziát kikapcsoló kész játékok, játékprogramok, a céltalan „tévézés”.
A KÖZÖS JÁTÉK ÖRÖME
A jó játékok megtanulásához sok kiadványt találhatunk a könyvesboltokban, és az interneten is keresgélhetünk. Nagyszerű lehetőséget kínál a mese, a felolvasás, a közös alkotás, gyurmázás, agyagozás, festés, zenélés. A színház, a bábozás, a társasjáték, a fantáziajátékok, az egyszerűbb labdajátékok, a keresztrejtvények, képrejtvények. Újra meg kellene tanulnunk és tanítanunk ezt az elfelejtett, de valaha nagyon szeretett nyelvet.
Neki kell gyürkőzni, és nemcsak minőségi időt, hanem vidám időt is együtt kell tölteni gyermekeinkkel – ha a hazárdjátéktól, szerencsejátéktól, fantáziátlanságtól és elidegenedéstől meg akarjuk óvni őket. Ez természetesen erőfeszítést is igényel, mert csak annak árán fog sikerülni. Velük együtt „belefeledkezhetünk” a játékba. A játékokat ugyanis nemcsak megtanítani, hanem megszerettetni is kell! Azt az érzést és azt a bensőséges kapcsolatot azonban, ami ezáltal keletkezik, sem leírni, sem pótolni nem lehet! Szükségük – és szükségünk – van rá.
Lehet, hogy így a tanév közepén minden azt a közhelyet sugallja, hogy dologidő van, vége a játéknak. De ne feledjük, hogy idővel és örömteli tevékenységgel gondosan kialakítandó készségről van szó, tehát nagy hiba lenne erre hivatkozva elhanyagolni a következő szünidőig a játékkedv fejlesztésének feladatait. A heti sportedzés, a virtuális játékok és néhány játékosan megfogalmazott matekpélda biztosan nem oldja meg ezt a kérdést. Az igazi játék azonban „megolajozza a testet és a lelket”.
Tanuljunk, tanítsunk és játsszunk szellemes, kreatív, a társas együttműködést és nem a másik legyőzését szolgáló, alkotásra ösztönző játékokat otthon és az iskolában, hogy majd ügyes-bajos dolgaink, mindennapi kapcsolataink a „komoly” munka idején is olajozottan működjenek.