Bakos Gergely: Az erény és a közjó nyomában

Egy managementet tanító amerikai ismerősöm nagy lelkesedéssel emlegette nekem egykor Alasdair MacIntyre könyvét, mint egyik legnagyobb olvasmányélményét. A kortárs skót filozófus valóban sokat segíthet nekünk abban, hogy komolyan elgondolkodjunk emberi életről, erényekről, közösségről. Az igazán jó filozófia ugyanis az, amelyik értékes belátásaival visszavezet minket magához a gyakorlathoz: élni tanít.

AZ ERÉNY NYOMÁBAN?

Az erény, az erkölcs vagy netán a morál szavak hallatán nem biztos, hogy valami kellemes vagy érdekes jut eszünkbe. Nem is oly régen, egy-két nemzedékkel korábban az e szavakhoz társított első gondolat kétségtelenül a szex volt, jelezve az említett fogalmak elszegényedését. Mintha bizony egy ideje már nem lehetne valaki erényes, avagy erkölcsös, csakis a nemi élet területén! Napjainkban aztán még e jelentés is szinte elveszettnek látszik. Nem mintha manapság már nem beszélnénk többé moralitásról, vagy ne tárgyalnánk – olykor nagyon is szenvedélyesen – erkölcsi kérdéseket, jóllehet e diszkurzusból maga az erény szó sokszor kimarad. Ha azonban jobban odafigyelünk, akkor azt is hallhatjuk, hogy e kortárs disputák jellemzően eldönt(het)etlenek. Az erkölcs még mindig vita tárgya, azonban aligha több ennél: erkölcsi egyetértésre nemigen találunk példát.

Alasdair MacIntyre skót filozófus épp e helyzet leírásával indítja mára már klasszikussá vált erkölcsfilozófiai főművét. Merész és nyugtalanító föltevést vall magáénak, amely szerint az uralkodó zűrzavarnak egyként vannak elméleti és gyakorlati okai. Könyvének első néhány fejezete oknyomozó riportként, még inkább egy történeti-filozófiai detektívregényként olvasható. A jelen leírásával indít, majd megfogalmaz egy gyanút, aztán fordított időrendben haladva érkezik el a „tettesek”-hez.

„Az erény nyomában”, melynek eredeti címe After Virtue – talán nem véletlen, hogy ezt így is lehetne fordítani: „az erény után” – azonban nem csupán filozófiai-történeti nosztalgiázás. Nem puszta helyzetleírást és elemzést ajánl, hanem megoldást és reményt is ígér. Alaposan tárgyalja az Arisztotelész és Nietzsche erkölcstana közötti ellentétet, s mindkét álláspontot szembesíti a tényekkel.
MacIntyre könyvének egyik alaptétele valójában az a józan – akadémikus körökben meglehetősen népszerűtlen – meggyőződés, hogy a történelmi-társadalmi valóság és a filozófiai elmélet egymástól szét nem választhatók: ugyannak az éremnek képezik két oldalát. Számunkra az újkor óta azonban összetartozásuk aligha látható: életvilágunk széttöredezett egymástól többé-kevésbé független szeletekre, melyeket különböző intézmények különböző tudósai vizsgálnak. Nos, MacIntyre többek között éppen azt mutatja meg könyvével, hogy mennyire félrevezető ez az absztrakció.

A szerző könyve nemcsak jól olvasható, hanem kimondottan olvasmányos. Filozófusunk az úgynevezett analitikus filozófiai hagyományból jön, s bizonyos értelemben e hagyományt bírálja. E hagyománynak talán legszembetűnőbb jellemzője egyfajta világosságra törekvő előadásmód: bár az analitikus iskola is használ szakkifejezéseket, majdnem mindig megadja ezek pontos jelentését. Az analitikus filozófus célja egy dolog: a vitában meggyőzni az ellenfelet. MacIntyre e hagyomány legjobbjait követi. Könyve világos, mégis érdekfeszítő, filozófiai háttérműveltséget nem igen tételez föl. Annak ellenére, hogy a szerző e művében szinte hihetetlenül sokoldalú történeti, irodalmi, filozófiai, szociológiai, közgazdasági tudást sző egyetlen szőttessé, gondolatmenete mégsem lesz homályos, hanem pontosan meghatározott és követhető – meggyőzni, nem pedig elkábítani akarja az olvasót.

Még valamire nem árt fölhívni a figyelmet, ami e könyvből egyértelműen nem derül ki: a skót filozófus politikai-spirituális fejlődése is figyelemreméltó. Ateistaként indul, marxista lesz, majd a nyolcvanas években katolizál, s azóta – saját fogalmazása szerint – „ágostoni-tomista módon közelít az erkölcsfilozófiához”. Ez ugyan nem olvasható ki a szóban forgó művéből, viszont ha valaki e háttértudással olvassa MacIntyre-t, akkor sok minden megvilágosodhat előtte. Különösen érdekesek lehetnek a szerző marxizmussal kapcsolatos megjegyzései, valamint az a mozzanat, hogy Szent Benedek megemlítésével fejezi be könyvét.

AZ EMBERI KÖZÖSSÉGEK ALAPVETŐ SZEREPE

MacIntyre szerint az erények csakis egy élő közösség összefüggésében virágozhatnak. Egy halászfalucska, egy iskola vagy egy szerzetesközösség élete olyan gyakorlati összefüggés, amelyben van értelme a közös jó keresésének. A kérdés, hogy milyen a jó élet, egy ilyen élő közösségen kívül ésszerűen nem válaszolható meg. A szóban forgó közösségeket ugyanis éppenséggel a közös jóra, másképpen fogalmazva a közös célra való törekvés egyesíti, illetve határozza meg. A halászközösség hagyományos életmódja, a gyerekek közösségi nevelése vagy a szerzetesek vallási irányultsága az illető közösségekben mind-mind magától értetődően értéket, közös jót képez. A közös jó egyúttal célokat és föladatokat jelöl ki: hogyan lehet tudniillik a változó körülmények között e közös jót megvalósítani.

Szerzőnk több kortársával – így például a kanadai Charles Taylorral és az amerikai Michael Sandellel együtt – az úgynevezett közösségelvű (communitarian) filozófusok közé tartozik. E gondolkodási irányzat az újkori individualista politikai és erkölcsfilozófiákkal áll szemben, s rámutat arra, hogy sem az egyén, sem erkölcsi kérdései nem értelmezhetők a közösségtől elkülönítetten. Önazonosságom nem egyszerűen egyéniségemben, egyszeri és megismételhetetlen mivoltomban van – bár e vonatkozást nem kell tagadnunk – hanem a többiekkel való eleven összefüggésben találhatom meg azt. Társas és társadalmi szerepeim – gyermek, szülő, nagyszülő, munkatárs és így tovább – azok az éltető kapcsolatok, amelyben élek, s amelyekben megvalósul életem története. Valójában ezektől eltekintve nemigen lehet megmondani, ki vagyok, mi az én egyéni személyiségem. A közösség léte ilyen értelemben megelőzi az egyént.
A közösségelvűség nem azt jelenti, hogy a közösségnek az egyénnel szemben mindig és mindenben igaza volna, e gondolkodási irány nem igazol minden közösségi hatalmi igényt. Sokkal inkább arra mutat rá, hogy az egyén fogalma: absztrakció. Az emberi személy mindig közösségekben, közösségeknek (család, törzs, község, nemzet) köszönhetően létezik. Az egyéniség kultuszát mind kulturálisan, mind politikailag támogató pluralista és liberális demokráciáinkban különösen is fontos erre az alapvető igazságra rámutatni.

A KÖZJÓ MINT ÉLET ÉS GONDOLKODÁS

Mindez különösen fontos akkor, amikor korunkban a közjóról gondolkodunk. Hiszen a közjó (bonum commune) kifejezés hagyományos értelemben éppenséggel a közös jót, a közösség minden tagjának javát, érdekét, értékes célját jelöli, s pont ezt igen nehéz közösen elgondolnunk az individualizmus és liberalizmus talaján állva. A közösség létének elsőbbségére rámutatni természetesen önmagában egy elméleti érv, amely egyedül aligha győzi meg azokat, akik – saját tapasztalataik és öröklött gondolkodási szokásaik következtében – félnek a közösségtől. Márpedig úgy tűnik, ebből a fajta emberből manapság igencsak sok él körülöttünk: e liberális individualisták mi magunk vagyunk.

MacIntyre könyve azonban arra a helyre is rámutat, ahol hiteles élményeket szerezhetünk a közösség működéséről: természetesen a már fölidézett, közös cél és közös gyakorlat összekötötte emberi közösségekről van szó, amilyenre a szerzetesközösség csak egy lehetséges példa a sok közül. A bázisközösségek, különböző mezőgazdasági társulások, családi vállalkozások vagy ökofalvak mind-mind ide tartozhatnak. Nemcsak az erények gyakorlása, hanem a közös jó keresése is ezekben lehetséges. Az pedig, aki a közösségi élet ilyesfajta tapasztalatára szert tett, képes lesz arra is, hogy a közjóról elevenebb, tartalmasabb fogalmat alkosson magának. A közjó keresésének és elősegítésének az egész társadalom szintjén is elsődleges előmozdítója ezért maga a közösségi élet, a kisebb közösségek élete, azaz az úgynevezett civil társadalom erősítése. A közjóról szóló érdemi párbeszédnek szerencsés esetben ezen eleven talajból kell kinőnie.

A KERESZTÉNY FÖLADAT

Jó volna fölismernünk, hogy egyházaink is e civil szféra részei, sőt kulcsszereplői lehetnek. Mégpedig éppen avval, ami sajátos föladatuk: a közösen gyakorolt keresztény élettel, amelynek gyümölcsei – szeretet, remény, öröm, béke, kiengesztelődés, együttérzés, irgalom (hogy csak néhányat említsünk) – környezetünknek, így a nagyobb közösségnek is csak jót tesznek, önmagukban vonzó értéket képviselnek.

Egyházi közösségeink – plébániánk, ifjúsági csoportjaink, szerzetesközösségeink és így tovább – föladata tehát nem az, hogy az egyház egykori hatalmi helyzetét kíséreljék meg szelídebb vagy kevésbé szelíd eszközökkel visszaállítani, hiszen ez nem tartozik a kereszténységünk lényegéhez. A legtöbb hagyományos vallással ellentétben a kereszténység nem kötődik egyetlen hatalmi szerkezethez, nem egyenlő egy adott társadalmi berendezkedéssel és jól körülírható civilizációval. Ez azonban éppenséggel lehetőséget jelent korunk kereszténysége számára, hogy hitelesen, evangéliumi módon: „saru, bot és tarisznya nélkül” – lemondva a politikai, katonai és gazdasági hatalom biztosítékairól – léphessen föl. Esély ez arra, hogy igazán „keresztényként”, s ne (politikai, katonai vagy gazdasági) fenyegetés alakjában jelenjék meg a (a más vallású vagy nem vallásos) másik számára.

A keresztény közösség eleven és termékeny életével azonban nemcsak hűségesebbé válhat önmagához és legszentebb meggyőződéséhez, hanem a társadalom összetartozásához, a közjóhoz is építően járulhat hozzá. Ha szétnézünk országunkban, igazat kell adnunk filozófus szerzőnknek: Szent Benedek közösségének példája a szétesőfélben lévő Római Birodalomban talán időszerűbb számunkra manapság, mint valaha.

Fölhasznált és ajánlott irodalom:
ALASDAIR MACINTYRE: Az erény nyomában, Osiris, 1999.
ALASDAIR MACINTYRE: Az etika rövid története, Typotex, 2012.
HORKAI HÖRCHER FERENC (szerk.): Közösségelvű politikai filozófiák, Századvég, 2002.
MICHAEL J. SANDEL: Mi igazságos... és mi nem? A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata, Corvina, 2012.