Dyekiss Virág: „Szobám közepén aranszál kereszt”

Átmeneti állapot. Ez a kifejezés bizonytalanságot hordoz magában, várunk valamit vagy félünk valamitől, de még egyik sem következett be. Gyakran nincs ráhatásunk, hogy mennyi ideig tartson ez a bizonytalanság, úgy érezhetjük, hogy kicsúszott a lábunk alól a talaj. Könnyebb, ha olyan átmeneti helyzetről van szó, amelyre számítottunk, melynek elviselésére lépéseket tudtunk tenni, és nehezebb, ha váratlanul ér a változás. Az ilyen váratlanul fellépő nehézséget nevezzük krízishelyzetnek. Az archaikus népi imák elsősorban nem a „hivatalos” egyházi szertartások részét képezik, hanem egyénileg vagy családban, esetleg közösségileg, de nem a templomban imádkozták őket, a személyes imakészlethez tartoztak. Funkciójuk szerint megkönnyítették az átmeneteket, s krízishelyzetek esetén is hatékony segítséget biztosítottak. Ezek a használati módok kirajzolódnak a szövegek szimbolikájából, s természetesen összecsengenek az adatközlők beszámolóival is.

Átmeneti jellegű időszakaszok

Az archaikus népi imákat leggyakrabban este és/vagy reggel mondták el, mint azt számos imazáradék is tartalmazza (pl.: „Ezt az imáccságocskát elmonhassa / Este lefektibe regvel felkeltibe / Az ő halála óráján elé tudik emlékezni”). A minden nap megjelenő két legfontosabb átmeneti idő a nappalból az éjszakába hanyatló alkonyat, majd pedig az újra megjelenő fényesség, a pirkadat. A néphit szerint alkonyatkor és éjszaka ártó erők, kísértetek, boszorkányok és más hiedelemlények jártak, s számos óvintézkedést kellett tenni, hogy ezek ne férhessenek hozzá a védtelenül alvó emberhez. Az alvást gyakran a halál jelképeivel fogalmazzák meg a népi imák („én lefekszök én ágyamba / Mint Úrjézus koporsóba”), ezzel mintegy készülve az egyszer elkövetkező nagy átmenetre, a halál pillanatára. A haldokló mellett is ezeket az imákat imádkozták, hogy megkönnyítsék neki a túlvilágra való átmenetet, az élet elengedését, kiesdjék a jó halált. A pirkadat, a „piros szép hajnal”, a „rózsás hajnal” képe a gyógyulás és gyógyítás, az újra kezdődő élet jelképe, Szűz Máriáé, aki az Élet hordozója volt. Hogy az éjszakai sötétségtől megtisztuljanak, imával és mosakodással kezdték a napot. A haldokló, azaz a túlvilágra átlépő ember mellett végzett rítusban egyszerre volt jelen a sötétség és a fény. Szentelt gyertyát gyújtottak, hogy azzal világítsanak a távozónak, hogy könnyen meglelje az utat a túlvilágra. A gyertyával való megkerítést (mintegy a testet is bevilágították a fénnyel, megfürdették benne) imával kísérték.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.