Előző cikk Következő cikk

Szilvay Gergely: Porlepte Tündérkert:

romantika és valóság Erdélyben

"Nincsen olyan, hogy normális élet. Hiszed-e, hogy nincsen? Csak élet van."

- Lehet fizetni forinttal, ugye? – kérdezi valaki a kocsiban, miután átléptük a határt Borsnál, Nagyvárad előtt. Nyár van, Kalotaszentkirályra tartunk. Kalotaszentkirály az egyik leghíresebb falu Kalotaszegen; egytől egyig magyarok lakják. Mi pedig néptánc-táborba tartunk. Minden megvan a romantikus Erdély-hangulathoz: falu, népviselet, élő népzene, csillagos éjszaka, hajnali nótázások. – Lejjel lehet csak fizetni. Az itt a hivatalos, és most jobb is az árfolyam, mint a forinté – válaszolom. – De hát magyarok vagyunk! Magyarok vagyunk valóban, ők is, a kalotaszentkirályiak és mi is, de egyszerűen miért is fogadnának el forintot, amikor nekik lejjel kell fizetniük. Útitársam benne ragadt a kilencvenes években: az egymásra találó anyaországi és erdélyi magyarok ekkor keblükre ölelték egymást, és mindenben segítettek egymásnak, amiben tudtak. Ekkor a forintot elfogadni egyszerre volt jó gazdasági és a magyarságot demonstratíve kifejező döntés. Ma már azonban nincs olyan elnyomás, mint a kommunizmus alatt vagy utána, Ion Iliescu idejében, és a gazdasági helyzet is javult. Az egymás iránti lelkesedést pedig nem lehet évtizedeken át euforikus szinten tartani. Útitársam tehát kénytelen csalódottan lejt váltani. Egy csűrben ácsorgunk. Bál van. Mérai bál. Méra a tájegység másik kisrégiójának, Cifra Kalotaszegnek az egyik leghíresebb falva. Március van, vagy épp április eleje. Ekkor tartják a juhmérést. Az általában Szent Györgynaphoz köthető ünnepen a pásztorok kihajtják a „turma” (állattartó közösség) juhait a legelőre, majd másnap megfejik azokat. A tejmennyiség alapján határozzák meg, hogy melyik gazda milyen arányban kapja a tejet, illetve a sajtot, valamint milyen arányban kell hozzájárulnia a nyáj fenntartásának költségeihez. A juhmérés alkalmából zenészeket fogadnak és bált rendeznek. Habár egyesek szerint a juhmérést félig-meddig már csak a romantikus falusi idill és hagyományok iránt érdeklődő városiak miatt rendezik meg. Mindenesetre sok a néptáncos. A néptáncosok és a falusiak azonban évről évre meglepődnek egymáson: azok azon, hogy a falusiak nem táncolnak, ezek azon, hogy a néptáncosok igen. A zenekar lehúz egy-két hagyományos mérai táncrendet – ekkor a helyiek a falat támasztják és „szivaroznak”, azaz cigiznek. Nagyon sok az olyan harmincas-negyvenes, akinek már pirospozsgás az orcája. Mégsem olyan egyszerű a falusi élet. A kínnal lement táncrendek után viszont jön az „orgonás”, tehát a szintetizátoros zene és a lemezlovas. Végre felélénkülnek a falusiak, viszont tanácstalanná lesznek a néptáncosok. Őket „igazi”, népi bálba invitálták. Ezek a néptáncosok ugyan színmagyar falvakba utaztak, ám mégis Erdély azon – nagyobb részét alkotó – területén vannak, amelyen a magyarok szórványban élnek.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.