Bőjte Csongor: Szemlélődés a cselekvésben

Csíkszentdomokos, Székelyföld legnagyobb községeinek egyike, Isten szolgája, Márton Áron püspök szülőfaluja. Ebben a nagyközségben 1992-től van jelen a Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációja. A negyedévszázados csíkszentdomokosi jelenlétről Darvas Piroska segítőnővérrel beszélgettem.

A rendház bejáratánál a falon egy márványtáblán írja, hogy Márton Áron püspök álma valósult meg, amikor felépült a Szent Margit Rendház. Mi volt a terve a püspök úrnak? Mióta vagytok jelen szülőfalujában?

Huszonöt évvel ezelőtt telepedtünk le a Gyulafehérvári Főegyházmegyében, Bálint Lajos érsek úr javaslatára. Érsek úr szoros kapcsolatban volt Márton Áron püspökkel, s emlékezett arra a vágyára, hogy nagyon szerette volna, ha egy szerzetesközösség telepedne le a szülőfalujában. Így kerültünk Csíkszentdomokosra, ahol már huszonnégy éve élünk. Eleinte két nővér a plébánián kapott egy szobát, később épült csak fel a Szent Margit Lelkigyakorlatos Ház. A nővérek első tevékenységei között szerepelt a betegek látogatása, a fiatalok életre való felkészítése, lelkinapok szervezése és tartása, valamint német nyelvtanítás.

Erdélyben először egy székely faluban telepedtetek le. Mennyire volt „jó talaj” ez a közösség, ahová érkeztetek? Hogyan fogadtak a falubeliek?

Csíkszentdomokos a mai napig hagyományőrző közösség, talán ki is emelkedik ilyen szempontból a környékbeli falvak közül. Az első két nővérnek nem volt könnyű dolga. Szent Ignác-i a mi lelkiségünk: legfontosabb küldetésünk az emberek között lenni. Alapítónőnk – Gondviselésről nevezett Boldog Mária – gondolata az, hogy minden jóban segítenünk kell, bármi legyen is az. A közösségünk karizmája: a tisztulás útján lévő emberek mellett lenni, őket segíteni. Szentdomokoson a Szent Ignác-i lelkiséget, s a karizmánkat nagyon nehéz volt kezdetben megélni. Volt az emberekben egy elképzelés, hogy „na, akkor jönnek nővérek, nagyon sokat fognak imádkozni, s talán egy kicsit fognak segíteni a plébánián”. Aztán megérkezett a két nővértársam: az egyik magyarországi, a másik osztrák állampolgár, ez utóbbi magyarul sem beszélt, és mindketten civilben jártak. Mindjárt az elején elkezdték a betegeket látogatni, kijártak a faluba, kapcsolatot kerestek az emberekkel, akik nem tudták, hogyan viszonyuljanak a nővérekhez. Lassan ment, nagyon hosszú volt a folyamat, amíg elfogadták a faluban a közösségünket. Pár éven belül plébánosváltás volt, s az új plébános arra kérte a nővéreket, a falu két kápolnájában ők tartsanak igeliturgiát. Ez ismét forradalmi lépés volt. Akkorra már megszokták a faluban, hogy a nővérek kijárnak az emberek közé, nagyon sokat utaznak, mindenben részt vesznek, aktívak – ez sehogy sem egyezett a falubeliek róluk alkotott előzetes elképzeléseivel. Nagyon nehéz volt közel vinni a csíkszentdomokosi emberekhez azt a tipikusan Szent Ignác- i gondolatot, hogy mi a cselekvésben szemlélődünk. Később, ahogy a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat hirdettük, miután 1994-ben felépült a Szent Margit-ház, a nyarakat használtuk ki arra, hogy háromnapos lelkigyakorlatra hívjunk fiatalokat. Nagy áldás volt abban az időben, hogy Nemes Ödön jezsuita atya itt volt az egyházmegyében. Ő Gyergyószentmiklóson tartott Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat. Első perctől együttműködött a segítőnővérekkel. Alighogy a ház felépült, Nemes Ödön atya visszament Magyarországra, így aztán a segítőnővérek voltak, akik ezt a folyamatot továbbvitték itt, Csíkszentdomokoson. Nagyon érdekes az is, ahogy a lelkigyakorlatos csoportokat az emberek látják. Az elején egyszerűen nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy idegen emberek sétálnak a faluban. „Vajon nem betegek-e?” „Normálisak-e?” „Kik ezek az emberek?” – tevődtek fel a kérdések az emberekben. Aztán elterjedt a hír, hogy „ezek” a zárdában vannak. Vajon mi történhet ott? Nehezen jöttek be az emberek a lelkigyakorlatos házba, mai napig zárdának hívják, és oda ugye akárki nem megy be – így gondol ják. Az utóbbi tíz évnek köszönhető, hogy ha ilyen sétáló embereket látnak a faluban, tudják: „jaj, ezek ott vannak a nővéreknél, imádkoznak”.

Egyházmegye-szerte különlegesség a sokak által „fehérnépmisének” nevezett szolgálatotok, az igeliturgia a falu szélén lévő kápolnákban. Hogyan fogadta a hagyományaihoz ragaszkodó falu ezt a tevékenységeteket? Ma hogyan látják?

Eleinte nagyon furcsa volt az embereknek, hogy egy nő „misézik”. Hiába mondta a plébános és a nővérek is, hogy ez nem szentmise, hanem igeliturgia, nem tudtak különbséget tenni. Sajnos nagyon sokaknál a mai napig megmaradt ez a szóhasználat, pedig már több mint tizenöt éve tartunk igeliturgiát a faluban. Amióta én Csíkszentdomokoson vagyok – kilenc éve –, én járok ki a faluszéli kápolnákba igeliturgiára. Többször előfordul, nagyon közeli ismerőseim megkérdezik: „vasárnap te jössz-e misézni?” – én mindig kijavítom: „igen, én megyek, de az nem mise, hanem igeliturgia”. Erre a válasz: „mindegy!” Nem mindegy! – mondom. Sokan mondogatták, jegyezték meg, hogy Domokoson „fehérnépmise” van. Idő kellett, amíg elfogadták. Tulajdonképpen egyértelmű tiltakozás nem volt ellene, csak nem értették, hogy ez mi. Én úgy érzem, hogy a kilenc év alatt nagyon összekovácsolódtunk ezekkel a kis közösségekkel. Érzem, hogy várnak, hogy hálásak, hogy az életüket osztják meg velem. Mindig családias hangulatban ünneplünk, számomra nagy öröm odamenni, s úgy látom, nagyon szép irányba alakult ez a szolgálatunk is.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.