Előző cikk Következő cikk

Marton József: A legnemesebb tartalommal és formában

Márton Áron, az erdélyi kultúra művelője

Márton Áron népe szolgálatát elsődleges feladatának tekintette a nehezebb időkben is, s a leghatékonyabb nemzetfenntartó erőnek a kultúrát jelölte meg. Tragikusnak tartotta az erdélyi szórványmagyarságnak a magyar kultúrértékektől való távolmaradását.
 
Az egyház kulturális tevékenységének a megítélése nem volt egyértelmű az emberiség történelme folyamán. Az első évszázadokban az evangélium terjesztésén volt a hangsúly. Amikor az apologetikus irodalom kezdett kibontakozni és ezzel együtt egyik-másik hitvédőnél a kulturális igény is megjelent, Tertullianus (†220) azonnal véleményt mondott a beállt fordulatról: „mi köze van tehát Athénnek Jeruzsálemhez? Mi köze van az akadémiának az egyházhoz?” A rigorista egyháztanító az egyház küldetését csupán a lelkipásztori munkára kívánta visszaszorítani, megkérdőjelezve a kultúra művelésének jogosságát. De az egyetemes egyházban elég hamar nyilvánvalóvá lett, hogy az egyház küldetésének elsőrendű feladata (az emberek üdvösségének szolgálata) nem ellenkezik a kultúra ápolásával, mondhatni: kiegészítik egymást. VI. Pál pápa – az egyház evangelizációs feladatát taglalva – kifejezetten arra biztat minden keresztényt: „Mindent meg kell tenni, hogy evangelizáljuk az emberi kultúrákat. A kultúráknak is újjá kell születniük az evangéliummal való találkozásukból.” Márton Áron püspök a fenti kérdést az 1960-as évek végén ekképpen jellemezte: „Az Egyház igehirdetői küldetése és a kultúra között kölcsönös viszony van. […] Az Egyház működése és küldetése szempontjából elengedhetetlen és lényeges követelmény, hogy a különböző kultúrákkal kapcsolatot teremtsen.”
 

A kultúra szolgálatában

Püspökként a kultúra szolgálatáért – a szó szorosabb értelmében – nem sokat tehetett. Már fiatal papként is észlelte népének kitaszított helyzetét, valamint az egyház kiszorítását a kultúra szolgálatából. Fájóan állapította meg az előállt helyzetről: „A kultúrának a klerikális gyámkodás alól való felszabadulása megtörténhetett volna békés úton és a kölcsönös tisztelet jegyében.” A nagy világválság idején kolozsvári egyetemi lelkészként tevékenykedett, és nem nézte tétlenül népének elesettségét. Előadásokon élőszóban, az egyházi sajtó útján pedig írásban próbálta bátorítani népének nevelőit és vezetőit. Nemes elképzeléseit csak a pedagógia terén tudta érvényesíteni, népművelői kezdeményezései viszont csak tervek maradtak, mert a korlátozott körülmények között lehetetlen volt azokat kivitelezni. Püspöki kinevezése után még inkább beszűkült a cselekvési területe, elsősorban a főpásztori munkára összpontosított, a kultúra művelése érdekében alig tehetett valamit. Megnyilatkozásaiban viszont mindvégig össze tudta egyeztetni az egyház evangelizációs küldetését a kultúra szolgálatával. Amiként az egyetemes egyházban az említett ’kettős’ küldetés feszültsége is hamar feloldódott, akképpen Márton Áron is képes volt egységbe foglalni az egyház kettős tájoltságát. Nála nem tertullianusi formában tevődött fel a kérdés, hanem az egyház katolikus (= egyetemes) mivoltát volt kénytelen összeegyeztetni a kisebbségbe került népével való azonosulással, s emígyen kérdez: „Mi vagyok előbb? Népemnek vagy egyházamnak fia-e?” Válasza oly egyértelmű, hogy ma minden keresztény ember magáévá teheti, főleg, ha kisebbségi sorban él: „Félreértések és félremagyarázások elkerülése végett le kell szögeznem, hogy nem szándékozom a politika megbízhatatlan céljait követni, még kevésbé szolgálni. […] Amikor vallásom azt követeli, hogy jó katolikus legyek, hogy vallásom előírásait, melyek tökéletesbülésemet, jellemem kiteljesülését és megszentelődésemet vannak hivatva szolgálni, megtartsam, ugyanakkor előmozdítja annak a közösségnek az érdekeit, amelybe tartozom. Míg annál, aki vallási kötelességeit lazán veszi, adva van a valószínűség, hogy adott esetben, pláne, ha áldozatba kerül, népét is könnyebben fogja cserbenhagyni. Vagyis: aki jó katolikus, nem lehet népének rossz fia; aki megbízhatatlan fia népének, melybe született, megbízhatatlan Isten előtt is. […] Nem beszédek és pohárköszöntők, nem a szereplések viszik előbbre a közösség ügyét és öregbítik a becsületét kívülállók szemében, hanem a hit szerinti becsületes élet; a csendes, zajtalan munka, a kötelességek lelkiismeretes vállalása azon a helyen és szerepben, ahová a hivatás és a közösség bizalma állított.”

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.