Zanati Zsófia: A kötődés vizuális jelei

Magától értetődő, hogy Budapesten és Kolozsvárott is otthon van, szülővárosába rendszeresen hazajár, Széken pedig állandó kiállítása látható a majdnem állandóság határáig – 2020. december 31-ig. A Teremtő nemcsak tehetséget adott Korniss Péternek a fotózáshoz, de szűnhetetlen kíváncsiságot, festői vénát, szinte kifogyhatatlan fizikai-lelki energiát. Nincs olyan fotográfiai esemény, ahol ne volna jelen, nincs olyan fotográfiai műhely, ahol ne fogadnák el a véleményét. Ő az, aki tudásával és szerénységével egyaránt kitűnik, s akinek – szekértáboroktól függetlenül – hallgatnak a szavára. Korniss Péter, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas fotóművész csendes és figyelmes tanúja a 20-21. századnak, tudatos rögzítője a sorsát alakító közösségeknek, az erdélyi archaikus létformák átformálódásának.

Az idén megjelent, Kallós Zoltánnal készült élet-interjúkötet kapcsán mondja egy helyütt a szerkesztője, Ablonczy Bálint, idézem: „külön megtiszteltetés, hogy a képanyagot Korniss Péter munkáiból válogatta a kiadó, aki már akkor járta Erdélyt, és fényképezte Kallós Zoltánt is, amikor még meg sem születtem”. Fél évszázada krónikása egy eltűnőfélben lévő világnak. Milyen szándék vezette, amikor belefogott ebbe a sziszifuszi munkába?

A legelső alkalommal 1967-ben, amikor beestem egy széki táncházba, ahová „Novák Tata” – Novák Ferenc koreográfus – vitt el, az volt az első gondolatom, hogy meg kell mutatnom, hogy ilyen létezik, másrészt meg kell örökíteni, mert el fog tűnni. A látvány izgalmas volt, erről Pesten nem tudtunk semmit a hatvanas években, s az is nyilvánvaló volt, hogy ez előbb-utóbb eltűnik, és így tovább. Ahogy egyre többet utaztam és egyre több embert ismertem meg, úgy mélyült bennem ez az érzés, hiszen kiderült, hogy ez többről szól: közösségekről van szó, emberek egymáshoz kapcsolódásáról, arról, hogy milyen erős a viszonyuk a földhöz, a világhoz.

Az is rendkívül izgalmas, ahogyan változik a tartalom: az enteriőrökbe egyre inkább betörnek a 20. század relikviái, mint például a horgolások között, a családi emlékek meghökkentően szoros szomszédságában Michael Jackson sztárportréja egy 1997-es fotón, vagy a fejlett világot jelképező poszterek és a szegénység disszonanciája.

A kilencvenes években kiderült, hogy ezekben a falvakban – Széken, Sugatagon, Györgyfalván és még lehetne sorolni – a világhoz való viszony kezd változni, s azzal együtt kezd minden megváltozni körülöttük, s amit említett, azok a disszonáns elemek ott voltak az életükben, a környezetükben. Nem is az volt a fontos, hogy észre kellett vegyem, hanem inkább arra kellett ügyeljek, hogy ne hangsúlyozzam túl, ne legyen „poénos”, hanem úgy legyen ott, mint ahogyan az életükben, s ahogy a mi életünkben is. A mi életünkben persze nem látható annyira, tehát vizuálisan nem mutatható ki az a hatalmas változás, ami a világban az elmúlt három évtizedben történt. Mi nem viseletből és szalmakalapból állunk át az internetre, az emailekre, farmerben jártunk korábban is. Az erdélyi falvakban a körülmények s az izoláltság, amiben éltek 1989-ig, azt a világot jobban konzerválta, és abból ez a változás vizuálisan sokkal inkább nyomon követhető – márpedig én vizuálisan kell megragadjam azt, hiszen fényképezőgéppel dolgozom.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.