Lázár Kovács Ákos: „Viharokra emelt nyárderű”

FORTELYOS FELELEM IGAZGAT

Ösztönvilágunk mélyén tündérek, démonok, dzsinnek, koboldok, bukott, öröktől zuhanó angyalok és még sokféle emberalatti lény lézeng, őgyeleg, unatkozik vagy éppen tombol, garázdálkodik. Ezek jórészét örököltük, másik felét pedig önként és dalolva szedtük fel, hívtuk életre, nevelgetjük, becézgetjük vagy épp fojtogatjuk, gyilkoljuk magunkban. Követelőznek, kérik a magukét, ennek megfelelően különböző, nekik megfelelő viszonyt ápolunk velük, valamelyikhez sok idő kell, leülni és beszélgetni, fésülgetni kell őket, vagy mint a majmok, bolházni, nyálazgatni egymást, de vannak olyanok, akik a gyors interakciókat kedvelik, nekik elegendő néhány pofon, rúgás vagy ordítás, és visszatérnek helyükre, mint az előadás közben a cirkuszi állványra visszaostorozott továbbvicsorgó oroszlánok. Lehetne sajnálni magunkat vagy pöffeszkednünk, lehetne önhittnek vagy kishitűnek látszanunk, lehetne élvezkedni és utálkozni, és lehetne okosan nekimennünk vagy kezelnünk őket így-úgy – például antropológiai, pszichológiai, mentálhigiénés, társadalomlélektani, politológiai, esztétikai vagy épp teológiai nézőpontokból próbálhatnánk rendet rakni közöttük. Ehhez azonban végtelenül sokféle szakemberre lenne szükség, sokféle érzékenységre, képességre, mindenféle tudásra, tapasztalatra, azonban épp csak belekezdenénk és már látnánk, hogy nem jutunk tovább, mint az utolsó nagy egységesítők sem – a klasszikus német idealizmus képviselői tették meg nekünk utoljára, hogy az „egész” elérésének önhitt reménye alapján a „mindent” a helyére pakolják – felvilágosodott módon, ambiciózusan, de végül is sikertelenül. Fichte, Kant, Hegel, Schelling nem számolt az utolsó sajgó sebbel, ami majd az emberiség testét, kultúráját, történetét éri. Aztk mondhatjuk.

VALAHOGYAN VALAMIT TENNI

Korunk embere vonzó, szép és sikeres, akinek pénze és természetesen nagy egója van. Remek karriertörténet áll mögötte. Nem baj, ha gátlástalan, erkölcstelen önmegvalósítás árán jutott mindehhez. Csak az a fontos, hogy lehetőleg filmen, tévében, show-műsorokban találkozhassunk vele. Mi pedig égig emeljük ezt a ma sikeres sztárt, aki mögül éppen a teljesítmény hiányzik. Akinek holnap úgyis másik lép a helyébe. Sikere, persze, csábító. „Mintegy keljfeljancsija voltam a magyar filmgyártásnak évtizedeken keresztül, és mindig sértődés és egyéb dolgok félretevésével próbáltam valahogyan valamit tenni.” A legfontosabbat mindnyájan elfelejtettük megkérdezni Szőts Istvántól: hogy élte meg, hogy élte túl, milyen érzéssel, mekkora hittel visszautasításai tömegét? Mert ha szeretek valakit, megölelem. Ha talentumokat kaptam arra, hogy alkotó emberként éljek, akkor azokat forgatni, kamatoztatni szeretném. Létre szeretném hozni a magam eszközeivel azt, ami a világban addig nem létezett, de belőlem kikívánkozik. Meg szeretném valósítani. „Tudtam, hogy magyar filmet akarok csinálni, tudtam, hogy ennek az országnak, ennek a népnek a mondanivalóját ismerem, ezt itt sokkal jobban tudom, mint egy idegen országban.” Mekkora hit kellett ahhoz, hogy egészséges lélek maradt ő, aki talán a legműveltebb, legszerényebb, de mindenképpen a legtisztább szívű s a legnemesebb lelkű magyar filmrendezőnk volt! Korát így jellemezte: „Az, hogy kicsinyes külsőségek alapján bírálják el a művészi alkotásokat, hogy a »perc-emberkék« napi politikája mennyire elhatalmasodik, és mennyire elködösíti, láthatatlanná teszi a művészet nagy igazságát, ami az időben messzire nyúlik… Egész művészeti életünket ez jellemezte akkor, amikor egy Madáchot nem lehetett előadni Magyarországon, akkor, amikor Bartók Kékszakállú hercegét nem lehetett előadni Magyarországon, akkor, amikor egy Derkovits be volt tiltva, vagy akkor, amikor egy Németh Lászlónak középiskolában kellett tanárkodni, vagy Ferenczy Béninek a szobrát elrakták messzire, a raktárak mélyére… Olyan tömeggyilkosság volt ez a magyar kultúra ellen, olyan merénylet, hogy nem értem, értelmi és felelős szerzőjének miért van még ma is utcanév-táblája a Hunnia Filmgyár mögött… Révai József a négyesfogat fő ideológusa volt, akinek a zúzdái, a művészeti rendelkezései vagy zsarnoksága rányomta a bélyegét arra a korra… Próbáltam a létemet úgy, ahogy fönntartani, ami nem volt könnyű dolog… Rájöttem, hogy lehet közvetítésből is élni… Inkább a más Leicáját adtam el, mint a saját meggyőződésemet… Ha szűkösen is, de ebből éltem.” 1945-ben írt röpirata, amely most újra kiadásra kerül, nem más, mint a magyar film ügyének féltő szeretete. Ezt a röpiratot valószínűleg újra és újra ki fogják adni mindaddig, amíg mindaz, amit Szőts leírt benne, meg nem valósul. „Mikor az óvóhelyen gyertyafénynél és aknarobbanások között terveztem az egész magyar filmnek a reformját, vízióját, pontosan megvoltak az elképzeléseim az utánpótlás neveléséről, egy filmakadémia szervezetéről, felállításáról, filmarchívumról, filmművészettel foglalkozó dolgokról, filmkritikusokról, cenzúráról, a filmek finanszírozásáról, szóval az egész magyar filmnek minden egyes részletéről volt reform-javaslatom. Az volt az elképzelésem, hogy ha kilépünk erre a szörnyű senkiföldjére, amit most csak romok, romok jeleznek, egészen új emberekkel, főleg fiatalokkal egy új magyar művészi filmgyártást fogunk tudni elkezdeni, amely nem a régi folytatása lesz… Kétségtelenül más lesz, mint ami eddig volt, amit nem kezelhetünk úgy, mint valakinek a veszteségét, hitbizományát, amiért föltétlenül kárpótolni kell, és ez lehetővé teszi továbbra is ezeket az apró játékokat, űzve a saját zsebének a hasznára, de a magyar közönségnek a magyar kultúrának a kárára. Úgyhogy amikor én ezzel a röpirattal jelentkeztem, aminek a létrehozatalát a saját zsebemből fizettem ki, akkor ezeket a könyvecskéket leraktuk a befolyásos politikusoknak az íróasztalára és gondoltuk, hogy ebből profitálni fogok, illetve ami hamarosan el fog indulni, méghozzá úgy fog elindulni, hogy meghallgatnak engem is mint szerzőt, sőt aktív lehetőséget adnak arra, hogy ebben én rögtön elkezdhessek dolgozni… Annyira elhallgatták, hogy egy szót sem írtak róla. A szakma betemette az egészet.” Van-e, létezik-e ma olyan filmrendező, aki hasonló lelkialkattal, hasonló tiszta szándékkal készítene filmet, mint annak idején Szőts István? Úgy érzem, igen, van ilyen. pontosan tudták, hogy kívülről vesztett helyzetben vagyunk, tudták, hogy elveszítettük kiemelt helyünket a világban, hogy galaxisunk is periférikus létező a galaxisok milliárdjai között, tudták, hogy a Föld nincs már középponti, kivételezett helyzetben a Naprendszerben. Azt azonban még nem tudták, hogy az embernek ezek a bolhászó, nyálazgató majmok a csöppet sem kívánt biológiai ősei. És azzal sem számoltak, hogy a darwini megrázkódtatás után Freud munkássága révén elveszítjük utolsó, végső menedéket ígérő bástyánkat, önmagunkat is. Még nem sejthették, hogy az elvesztett világ után elveszítjük majd az önmagunk hűbérének tekintett monolit egészségünket is, hogy összetörünk, hogy mint húst a legyek ellepnek minket hívatlan és becsalogatott zombiaink – ők még nem rendültek bele abba, hogy lassan kicsúszik kezük közül, szemeikből az önmagunk birtoklása felett érzett megnyugtató távlat, és hogy az eltűnt idők és világok nyomában önmagunk felett is elveszítjük uralmunkat. Nem tudunk végérvényesen rendet tenni múló napjaink között, sejtjük, egész életünk folyamatos értelemkeresés, látjuk, hogy lelkünk az ösztöneink, libidónk, tudatalattink, emlékeink, örökségeink, bűneink és azok lenyomatai, a színpadra hívott és ott egymást tükörben nézegető lények álarcosbáljában tágra zárt szemekkel önmagára tekint, és nem leli honját ebben a hazában. Rosszul érezzük magunkat a pokolban, legyen az csak a sajátunk is. Persze ott van mindemellett az értelem világossága, a hit ereje, a remény már látott és még nem látott látomásai, a szeretet mindennél erősebb valósága, az üdvösség ki nem érdemelhető ajándéka és a többi, de a feltámadáshoz keresztúton és a kereszten keresztül vezet az út. Bármely csalogató is, nincs képességünk eltekinteni attól a ténytől, hogy csak azon lehetek túl, amivel már találkoztam. Csak azon leszek túl, amivel találkoztam. Az eredendő ártatlanokkal és a végképp megtörtekkel szemben az ártatlanságát vesztegető kamasz és a megátalkodott felnőtt hiheti csak azt, hogy már túl van mindenen. Túl lehetek azon, amivel nem is találkoztam?

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.