Előző cikk Következő cikk

Mohi Sándor: MÉGIS ÁTSÜT A FÉNY…

Szőts Istvan 1942-ben robbant be a világ filmművészetébe az Emberek a havason című, a korabeli sémákat semmibe vevő filmjével. A magyar filmtörténet máig ható vesztesége, hogy életműve a 20. századi történelem árnyékában nem teljesedhetett ki. Megalkuvást nem ismerő életműve, emberi és művészi következetessége példaértékű. 1945-ben megjelent Röpirat a magyar filmművészet ügyében című munkája az MMA gondozásában 2015-ben újra kiadásra került.

Hiszek a csodában. Kétfelől tapasztaltam meg ezt az ésszel fel nem fogható valóságot: az állhatatos emberi magatartásban és a műalkotásokban. Mindkettő valami olyan létező dologról ad hírt, melyet megjelenésének vagy meglétének körülményei nem támasztanak alá. Következetesen, szilárdan kitartani valami mellett, amiért nem jár jutalom vagy elismerés, ami elsődlegesen lemondással jár, sok belül átélt fájdalommal és szenvedéssel. Embert próbáló. Jutalma a távoli jövőben az igazság felfedése lehet. A csoda másik létező formáját a műalkotások kivételes pillanataiban tapasztaltam meg. Számomra ez olyan, nem e világbeli dimenzió felé mutat, ami egyszerre öröm és megbizonyosodás, sírás, fájdalom és megtisztulás, amire pontos szavunk talán nincs is. Ezt a csak az érzés szintjén működő valóságot talán katarzisnak mondhatjuk.

VALAHOGYAN VALAMIT TENNI

 

Korunk embere vonzó, szép és sikeres, akinek pénze és természetesen nagy egója van. Remek karriertörténet áll mögötte. Nem baj, ha gátlástalan, erkölcstelen önmegvalósítás árán jutott mindehhez. Csak az a fontos, hogy lehetőleg filmen, tévében, show-műsorokban találkozhassunk vele. Mi pedig égig emeljük ezt a ma sikeres sztárt, aki mögül éppen a teljesítmény hiányzik. Akinek holnap úgyis másik lép a helyébe. Sikere, persze, csábító. „Mintegy keljfeljancsija voltam a magyar filmgyártásnak évtizedeken keresztül, és mindig sértődés és egyéb dolgok félretevésével próbáltam valahogyan valamit tenni.” A legfontosabbat mindnyájan elfelejtettük megkérdezni Szőts Istvántól: hogy élte meg, hogy élte túl, milyen érzéssel, mekkora hittel visszautasításai tömegét? Mert ha szeretek valakit, megölelem. Ha talentumokat kaptam arra, hogy alkotó emberként éljek, akkor azokat forgatni, kamatoztatni szeretném. Létre szeretném hozni a magam eszközeivel azt, ami a világban addig nem létezett, de belőlem kikívánkozik. Meg szeretném valósítani. „Tudtam, hogy magyar filmet akarok csinálni, tudtam, hogy ennek az országnak, ennek a népnek a mondanivalóját ismerem, ezt itt sokkal jobban tudom, mint egy idegen országban.” Mekkora hit kellett ahhoz, hogy egészséges lélek maradt ő, aki talán a legműveltebb, legszerényebb, de mindenképpen a legtisztább szívű s a legnemesebb lelkű magyar filmrendezőnk volt! Korát így jellemezte: „Az, hogy kicsinyes külsőségek alapján bírálják el a művészi alkotásokat, hogy a »perc-emberkék« napi politikája mennyire elhatalmasodik, és mennyire elködösíti, láthatatlanná teszi a művészet nagy igazságát, ami az időben messzire nyúlik… Egész művészeti életünket ez jellemezte akkor, amikor egy Madáchot nem lehetett előadni Magyarországon, akkor, amikor Bartók Kékszakállú hercegét nem lehetett előadni Magyarországon, akkor, amikor egy Derkovits be volt tiltva, vagy akkor, amikor egy Németh Lászlónak középiskolában kellett tanárkodni, vagy Ferenczy Béninek a szobrát elrakták messzire, a raktárak mélyére… Olyan tömeggyilkosság volt ez a magyar kultúra ellen, olyan merénylet, hogy nem értem, értelmi és felelős szerzőjének miért van még ma is utcanév-táblája a Hunnia Filmgyár mögött… Révai József a négyesfogat fő ideológusa volt, akinek a zúzdái, a művészeti rendelkezései vagy zsarnoksága rányomta a bélyegét arra a korra… Próbáltam a létemet úgy, ahogy fönntartani, ami nem volt könnyű dolog… Rájöttem, hogy lehet közvetítésből is élni… Inkább a más Leicáját adtam el, mint a saját meggyőződésemet… Ha szűkösen is, de ebből éltem.” 1945-ben írt röpirata, amely most újra kiadásra kerül, nem más, mint a magyar film ügyének féltő szeretete. Ezt a röpiratot valószínűleg újra és újra ki fogják adni mindaddig, amíg mindaz, amit Szőts leírt benne, meg nem valósul. „Mikor az óvóhelyen gyertyafénynél és aknarobbanások között terveztem az egész magyar filmnek a reformját, vízióját, pontosan megvoltak az elképzeléseim az utánpótlás neveléséről, egy filmakadémia szervezetéről, felállításáról, filmarchívumról, filmművészettel foglalkozó dolgokról, filmkritikusokról, cenzúráról, a filmek finanszírozásáról, szóval az egész magyar filmnek minden egyes részletéről volt reform-javaslatom. Az volt az elképzelésem, hogy ha kilépünk erre a szörnyű senkiföldjére, amit most csak romok, romok jeleznek, egészen új emberekkel, főleg fiatalokkal egy új magyar művészi filmgyártást fogunk tudni elkezdeni, amely nem a régi folytatása lesz… Kétségtelenül más lesz, mint ami eddig volt, amit nem kezelhetünk úgy, mint valakinek a veszteségét, hitbizományát, amiért föltétlenül kárpótolni kell, és ez lehetővé teszi továbbra is ezeket az apró játékokat, űzve a saját zsebének a hasznára, de a magyar közönségnek a magyar kultúrának a kárára. Úgyhogy amikor én ezzel a röpirattal jelentkeztem, aminek a létrehozatalát a saját zsebemből fizettem ki, akkor ezeket a könyvecskéket leraktuk a befolyásos politikusoknak az íróasztalára és gondoltuk, hogy ebből profitálni fogok, illetve ami hamarosan el fog indulni, méghozzá úgy fog elindulni, hogy meghallgatnak engem is mint szerzőt, sőt aktív lehetőséget adnak arra, hogy ebben én rögtön elkezdhessek dolgozni… Annyira elhallgatták, hogy egy szót sem írtak róla. A szakma betemette az egészet.” Van-e, létezik-e ma olyan filmrendező, aki hasonló lelkialkattal, hasonló tiszta szándékkal készítene filmet, mint annak idején Szőts István? Úgy érzem, igen, van ilyen.

 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.