Görföl Tibor: A KERESZTÉNY EMBER ÉS A FÉLELEM

A második világháború előtti évtizedekben az emberről alkotott új elgondolások egyik legmeghatározóbb eleme volt a félelem fogalma. A keresztény gondolkodásnak mégis jókora lemaradással sikerült csak komoly figyelmet fordítania erre az egész huszadik század szempontjából oly jellemző jelenségre.

Miután gyakorlatilag előzmények nélkül 1844-ben Søren Kierkegaard megjelentette A szorongás fogalma című provokatív írását, amelynek lapjain keresztény szellemben, de kizárólag filozófiai és pszichológiai síkon közelítette meg a címben szereplő problémát, több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy magának a kereszténységnek a legbelső teréből érkezzen válasz a felvetéseire. Közben (fél évszázaddal a dán gondolkodó után) színre lépett Sigmund Freud, és az emberi jelenségek leírásában a félelemnek is előkelő helyet biztosított. Három évtizeddel a pszichoanalízis megjelenése után egy egészen új típusú gondolkodásmód síkján Martin Heidegger még előkelőbb és fontosabb szerepet szánt a félelemnek, amely a szorongás formájában legkésőbb a húszas évek végétől hallatlan karriert futott be az európai szellem világában. Mindezek után csak 1953-ban jelent meg olyan összefüggő teológiai mű, amely kifejezetten a félelem és a szorongás emberi valóságával kívánt behatóan foglalkozni: Hans Urs von Balthasar: A keresztény ember és a félelem című karcsú kötete egyértelműen kiáltó hiányt pótolt a maga idejében. Azóta persze ismét eltelt bő hat évtized, és a félelem kérdése nem került le a keresztény szellemiség napirendjéről. Csakhogy szinte kivétel nélkül az egyéni pszichológia és az egyéni életvezetés síkján bukkant fel, lelkiségi művekben és erkölcsi buzdítások keretében, ami természetesen nem kevés, de összességében mégis fogyatékos. A félelem valódi teológiai megközelítésében, úgy tűnik, Hans Urs von Balthasar óta nem történt igazán lényeges előrelépés. Ezért pedig érdemes röviden összefoglalni, mit tartott elmondhatónak a félelemről több mint hatvan évvel ezelőtt a svájci teológus.

A GONOSZOK ES A JOK FELELME

Azt az ötvenes években már fölöttébb kínosnak tűnő hiányt, amelyet az egész kérdéskör valóban keresztény áttekintésének elmulasztása hozott magával, Balthasar – egyáltalán nem magától értetődő módon – mindenekelőtt a bibliai megállapítások és a bibliai összefüggések bemutatásával próbálja megszüntetni. A Szentírás ugyanis minden jel szerint nem fél a félelemtől: ugyanolyan kérlelhetetlenül és következetesen foglalkozik vele, mint az emberi élet másik két sötét hatalmával, a szenvedéssel és a halállal, olyannyira, hogy a Biblia tükrében a félelem egyenesen az ember általános létállapotaként jelenik meg. A helyzet persze, mint általában, e ponton is meglehetősen összetett. Egyrészt ugyanis bőségesen találkozunk olyan ószövetségi szakaszokkal, amelyek nem kevesebbet, mint valamiféle totális félelmet mutatnak be, olyan állapotot, amelyben az ember tökéletesen elszakad másoktól, izolálódik, szűk és nyomasztó területre szorul be, megbéklyózva érzi magát, képtelenné válik a kapcsolat minden formájára, s ezzel egy olyan láncra fonódik fel, amelyen még számtalan hasonló izolált alak vergődik. A totális félelemnek ezt az állapotát mindennél érzékletesebben festi meg a Bölcsesség könyvének az a fejezete, amely a gonoszok állapotát részletezi, meghökkentően eleven és éles képekkel. Olyan emberekről hallunk itt, akiket megkötöztek „a sötétség és a hosszú éjjel bilincsei”, akik „iszonyúan megdöbbentek, és szörnyű ámulatukban megzavarodtak”, „még az őket befogadó zugban sem szabadultak a félelemtől, mert rettenetes zaj háborgatta őket, komor alakok jelentek meg előttük és félemlítették meg őket”, „nevetséges aggódás betegei lettek”, mert akkor is megborzadtak, „amikor nem ijesztette őket semmi rémség”, s ők, akik „vasbilincs nélkül is börtönbe zárva” vannak, egyfelől azt tanúsítják, hogy a gonoszok az – egyszerre külső és belső – „sötétségnél is inkább terhükre vannak önmaguknak”, másrészt azt, hogy „a félelem nem egyéb, mint a segítség gondolatának feladása”. Ebben a gonoszságból következő öngyötrő állapotban az embernek nemcsak a sötétség, de a világosság is gyötrelmesen félelmetesnek tűnik. Menekül a világosságtól, „napközben bezárkózik, hallani sem akarnak a fényről, olyan nekik a reggel, mint az iszonyat, az az idő pedig, amikor látni lehet, mint a halálos rémület” (Jób 24). Az ilyen jellegű szövegek azt ábrázolják, hogy a gonoszságból következő és mindenre kiterjedő emberi félelem kirekeszti az embert a teljes valóságból, és a félelem külön kozmoszába zárja be, olyan univerzumba, amelynek ugyan sem értelme, sem szilárd tartása nincsen, mégis létezik, s minden eleme a félelemmel függ össze: még a levegő belélegzése is félelmet kelt, akárcsak bármely jelenség, amely feltűnik a térben és az időben. Másrészt viszont a gonoszoknak ez az önmagában is ijesztően ábrázolt félelme olyan valóság az Ószövetség szemlélete szerint, amellyel kapcsolatban mindenki más számára tilalom van érvényben: akik mentesek a teljes gonoszságtól, azoknak egyszerűen tilos megismerniük, tilos belépniük a területére. Nemcsak azzal a biztatással szolgálnak számukra a szövegek, hogy „ne féljetek”, de arra is intik őket, hogy „amitől fél[nek a többiek], attól ne féljetek, ne is rettegjetek” (Izajás 8). A két világ különbségét mi sem érzékelteti jobban, mint a sötétséghez és a világossághoz fűződő viszony: míg a gonoszok számára a fény is rémisztő, addig a gonoszságtól tartózkodóknak még a sötétség sem félelmetes. „Ha lefekszel, nem kell félned, pihensz, és édes lesz alvásod. Nem kell félned akkor váratlan rémségtől, s a gonoszok rád szakadó hatalmától” (Példabeszédek 3). Ugyanakkor nem egyszerűen arról van csak szó, hogy a félelemmentesség szférájában gond nélkül szállást vehetne mindenki, aki az Istenbe vetett bizalma révén kész belépni ebbe a térbe. A félelemmentesség területét ugyanis olyan Isten hozza létre, akit félelem és rettegés övez, mert a lényege önmagában is riadalmat kelt az emberben, és legalább ekkora rémület kötődik az ember számára kifürkészhetetlen kiválasztásához. Bármelyik oldalon üsse is fel az ember a régi könyveket, állítja Hans Urs von Balthasar, mindenütt abba ütközik, hogy a jók félelemmel viszonyulnak az Istenhez fűződő viszonyukhoz. Tudják, hogy véges az a fénnyel borított terület, amelyen léteznek, és még inkább tudják, hogy az az Isten, aki mentesít a félelemtől, ijesztő és nyomasztó erővel egészen konkréttá válik számukra, rémisztő erővel közeledik hozzájuk, kíméletlenül rájuk nehezedik és előzetes figyelmeztetés nélkül ragadja őket magához. Olyan kizárólagosságot követelő igénnyel fordul hozzájuk, amelytől méltatlanságuk tudatában óhatatlanul visszahőkölnek. Ráadásul azt a parancsolatot, amely szerint az embernek előre kell hatolnia a félelemmentesség terébe, olyan fenyegetések veszik körül, amelyek a legteljesebb félelmet helyezik kilátásba arra az esetre, ha az ember visszariad és visszafordul. „Ha nem akarsz hallgatni az Úrnak, a te Istenednek a szavára, […] akkor megver téged az Úr tébolyodással, vaksággal és elmezavarral, s úgy fogsz tapogatózni délben, mint ahogy a vak szokott tapogatózni a sötétben, […] és eszedet veszted rémültödben azok miatt, miket látni fog szemed, […] rettegő szívet, elapadó szemet s bánkódás törte lelket ad az Úr neked” (MTörv 28, 15.28–29.34.65). Az ószövetségi ember előtt tehát egészen világosan ott áll a félelemnélküliség parancsa, de a félelem hullámai közül próbálja kinyújtani felé a kezét, olyan hullámok közül, amelyek összecsapnak a feje fölött.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.