Balázs Zsuzsa: SZÜKSÉG VAN A FEJRE ÉS A SZÍVRE IS

Egészen a teremtéstörténetig (Mózes első könyve, 1. rész) kell visszanyúlnunk, ha a női lélek megértésével próbálkozunk. És persze: bepillantást kell nyernünk a férfi lélek rejtelmeibe is. Ez egy kellemes, izgalmas kaland: felfedezni a másik nemben annak szépségét, vonzerejét, képességeit, mindazt a sok-sok szépet és jót, amellyel egymás kiegészítői lehetnek. Dr. Gőgh Edit pszichiáter főorvossal beszélgetünk.

G. E.: Az elmúlt századok alatt, különösen az utóbbi 50-100 évben sokat változott a világ, de nem a lélek. A lélek alapvetően mindig ugyanaz marad, mert az ember mindig örömökre, szeretetre, biztonságra, megértésre, elfogadásra, befogadásra, segítségre, örömeikbánataik megosztására vágyik. A tiszta lélek igyekszik a lelki fejlődés spirálján egyre magasabbra jutni, fejlődni, tisztulni, egyre tisztábbá, átláthatóbbá és emelkedettebbé válni. A párkapcsolati problémák gyökerét nem a „lélek fejlődésében” vagy annak hiányában, hanem az emberi önzés elhatalmasodásában látom. Valóban nagy változás zajlott le a párkapcsolatok, a férfi-nő kapcsolatok terén is a magunk mögött hagyott évtizedekben, évszázadokban. Régen, 100-150 éve a család termelő-közösségként működött, amelyben három generáció dolgozott együtt a megélhetésért, a boldogulásért. Akkoriban a fennmaradás, a túlélés hatalmas összetartó erő volt! A férfi és a nő, azaz a pár tisztelte egymást, de jobban egymásra is volt utalva. Később, 50-60 éve a polgári, erkölcsi törvények voltak a megtartó erők. A „holtomiglan-holtodiglan” törvénye zsigerileg ott volt az emberekben, s fel sem merült bennük a válás gondolata, pedig akkor sem voltak boldogabbak a családok, mint most. Mára ezek az értékek eltűntek, az egyes ember került válságba. A férfi és a nő. A leendő édesapák, édesanyák vannak válságban, mégpedig azért, ami a huszonegyedik századi ember legnagyobb problémája, hogy adni nem, csak kapni akar. Vagyis mondjuk ki: önző módon akar élni. Az az ember, aki csak önmagának él, aki csak kivenni akar egy kapcsolatból, végül egyedül marad, és önemésztő életet fog élni – látszat „sikerei” ellenére is, hisz’ olyan, mint egy beteg, rákos sejt, amely az öntörvényűségével elkezdi tönkretenni, felemészteni a környezetét, majd önmagát is. Ez pedig nem a lélek fejlődése, hanem annak „visszafejlődése”…

Ez rémisztően hangzik. Talán megállítható lenne ez a „visszafejlődés”, ha jobban értenénk, hogyan is működik a női, illetve a férfi lélek? Tudom, hogy nem lehet teljes képet adni, de nem árt tisztázni néhány alap tényigazságot.

Mást tud a nő, mást tud a férfi. Másként gondolkodik és érez a férfi, másként a nő. Egyik sem több vagy kevesebb a másiknál, hanem egymás kiegészítői. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ketten érnek egyet… Ideális esetben (ami az életben sajnos egyre ritkább) a férfi aktív, extrovertált, a nő passzívabb, introvertáltabb. A férfi a külső világ meghódítására, a látható, materiálisra irányul, a nőt a belső, a láthatatlan, lelki dolgok érdeklik. A férfi inkább racionális, míg a nő inkább intuitív, érzelem-orientált. A férfiak szeretik sikeresnek érezni magukat, a nők szeretik, ha gondoskodnak róluk, babusgatják őket. A férfiak elismerésre, a nők szeretetre, megértésre, együttérzésre, empátiára, bensőségességre vágynak. A férfiak inkább az eredményre, míg a nők inkább a folyamatra koncentrálnak. A férfit az önbizalom, felelősségtudat és felelősségvállalás (ami ma szintén hiánycikk lett!), céltudatosság jellemzi, míg a nőt az elfogadási- és befogadási készség, a gondoskodás öröme és a visszajelzési készség jellemzi. Míg a férfiak a kérdés, addig a nők a felelet emberei. A férfinak szüksége van a csodálatra, hogy megélhesse, hogy ő valóban a „Teremtés Koronája”, addig a nőknek „csak” szeretetre, biztonságra és együttérzésre van szükségük. A férfi munkaközpontú, sikerorientált, a nő inkább kapcsolatközpontú, családcentrikus. A férfi a világnak akar adni, a világban akar nyomot hagyni, a nő a családnak akar adni. A nő igénye és vágya, hogy gondoskodjanak róla, hogy meghallgassák, hogy „minőségi időt” kapjon párjától, mert a nő mindig biztonságot, szeretetet és támaszt vár el a férfitől. Ha ezt nem kapja meg, akkor elfásult, és úgy érzi, túl sokat nyújtott a párjának. Úgy érzi, hogy ő csak ad, ad, ad, míg egyszer csak már nem lesz mit adnia. Ha a nők azt érzik, hogy törődnek velük, szeretik és tisztelik őket, egyre jobban kivirulnak és minden eddiginél többet és szívesebben adnak önmagukból. De ha egy nő hosszú időn át csak ad, és nem kap viszonzásul törődést, szeretgetést, odafigyelést, akkor magányossá válik. Megéli az elszigeteltséget. A legtöbb nő egy idő után belefárad ebbe, pedig semmi nem kellene neki cserébe, csak az, hogy valaki érzelmi támaszt nyújtson neki, együttérezzen vele. A férfi igénye és vágya, hogy bízzanak meg benne, fogadják el olyannak, amilyen, értékeljék őt, és folyamatos elismeréssel ösztönözzék. Sok férfi alig érti, hogy miért is oly fontos, hogy támogassa a nőt, amikor az úgyis megbirkózik a feladataival… Pedig a nő, ha eszével tudja is, hogy megoldja a problémáit, az érzései igénylik a figyelmet, kényeztetést, odaforduló gondoskodó szeretetmegnyilvánulásait. A férfiak szeretik, ha folyamatosan azt érezhetik, hogy szükség van rájuk. De ahhoz, hogy ezt érezhessék, felelősségteljesen kell(ene) gondoskodniuk a nő és a család igényeiről. Kutatnia kellene Társa valódi szükségleteit, nem pedig önös ego mániával csak azt hajtogatnia, hogy neki mi jár… (Ne feledjük: mindkét fél részéről sok minden nem jár, csak adható!) Normál és ideális esetben a szerető gondoskodás felelőssége a férfi feladata, míg a nő feladata részesedés Isten teremtő munkájában, hisz’ a nő új életet teremt.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.