Mihályi Anikó: A Krisztusra irányuló figyelem iskolája

Napjainkban a tanárokkal szembeni elvárások egyre nőnek, melyek a pedagógustársadalmat állandó átalakulásra késztetik. Mit tehet ezeknek az elvárásoknak a kereszttüzében a tanár?

aAz Európai Közösségek Bizottsága 2011 júliusában adta ki a Milyen legyen a 21. század iskolája című dokumentumát, amelyben a következőket írja a tanári szerepről: „A tanárok azok, akik közvetítenek a gyorsan fejlődő világ, és az abba nemsokára kilépő tanulók között. A tanárokkal szembeni elvárások egyre nőnek.” A munkatanulmány összefoglalja a tudásalapú társadalomban a tanárokkal szembeni új kompetencia-elvárásokat.¹ A felsoroltakból egyértelműen kiderül, hogy a tanári szerep az eltelt két évtizedben olyan elemekkel bővült, amelyek a pedagógustársadalmat állandó átalakulásra késztetik.

Ugyanakkor a 90-es évek végén végzett magyarországi felmérések tanúsága szerint a szülőktől az iskola feladatáról „alapvetően egy pragmatikus elvárásrendszer rajzolódik ki, némi morális színezettel. Az elvárások között kevésbé van helye az ideológiai, világnézeti nevelésnek, amelybe az állampolgári nevelést is beleértik. Ugyanakkor az is érzékelhető, hogy a válaszolók felfogásában az élet nem habos torta: sokkal inkább kemény harcra, mintsem jókedvű, örömteli társas együttműködésre számítanak. Nem igazán fontos, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az iskolában, és hogy kifejlődjenek bennük a szolidaritás értékei. Az iskola készítsen fel a gyakorlati életre, és ennek érdekében nyújtson konvertálható tudást a gyerekeknek.²

A pedagógus életpálya-modell bevezetésével egyre sürgetőbb társadalmi elvárás a tanári munka objektív mérési rendszerének kidolgozása is. Ezek a társadalmi és szülői elvárások észrevétlenül a tanári munka látványosabb, egyértelműbbnek tűnő, jobban mérhető része felé tolják el a tanári figyelmet: a tanulmányi munka felé. A mérhető eredmények felmutatására való törekvés kiélezi a rövid- és hosszú távú célok ellentétét (pl. gondolkodásra nevelés vs. gyakoroltatás, konformitás vs. kreativitás), és gyakran háttérbe szorulnak a hosszabb távon megtérülő tanítási stratégiák. Ezzel együtt maguk a tanárok is megelégedhetnek a munkahelyi elvárásoknak való megfeleléssel: a precíz adminisztrációval, abszolút csend teremtésével az órákon, illetve a népszerűség hajhászásával.

Mit tehet ezeknek az elvárásoknak a kereszttüzében a tanár? Hogy lehet egyszerre többfelé figyelni: személyesen kísérni egyegy gyereket, megteremteni az osztályban a támogató légkört, a többi tanárral állandóan konzultálni, a szülőkkel a kapcsolatot tartani, dolgozatokat javítani, adminisztrálni, a meglévő tudást folyamatosan fejleszteni, és mindehhez a különböző tanítási módszerekben is otthonosan mozogni? Nem gépiesítik-e a tanár munkáját ezek az elvárások?

Ha a pedagógus nem tud személyiségében stabil értékrendet, erős belső kontrollt kialakítani, ez túlkompenzáláshoz (pl. túlzott szigorhoz, autoriter, merev viselkedéshez), neurotikus tünetekhez, kiégéshez is (bizonyítási kényszerhez, fokozott erőfeszítéshez, a személyes igények elhanyagolásához, majd ezek és a konfliktusok elfojtásához, belső ürességhez, depresszióhoz) vezethet.

Stabil értékrend – személyes igények

Önmagában a vallás, a katolikus iskola adta értékrend kevésnek bizonyulhat a tanári munkában, ha az a törvények betartására korlátozódik. A „szívetekbe írt törvény”, a „hús-szív” a Bibliában azt jelenti: a külső törvénynek való megfelelési kényszer helyett a személyiségbe integrált, azaz a belülről megélt törvényt kéri mindannyiunktól Jézus. „A katolikus iskola elveszti létalapját, ha nem keres állandó kapcsolatot az Igével, és nem igyekszik egyre Krisztussal találkozni.”³ Ez a találkozásélmény, a személyes Istenkapcsolat mélyülése vezetheti el a pedagógust abba a belső szabadságba, ahol már nem az elvárások határozzák meg cselekedeteit, mégis megteszi mindazt, ami a gyerekek személyiségének kiteljesülését szolgálja. A tanár személyes Istenkapcsolatának folyamatos alakulása tehát meghatározó a tanár diákokkal való kapcsolatában is.

A pedagógus pályán részegítő élmény a gyerekek rajongó szeretete, ami azonban könnyen teheti a tanárt a rábízottak kiszolgáltatottjává. Ennek jele lehet például a nagyobb érzelmi kiborulás a tanítványok magaviselete miatt, amikor a tanár személyes sérelemként éli meg a gyerekek rosszalkodását, de minden olyan helyzet is függőségre utalhat, ahol a nevelő érzelmileg akar nyomást gyakorolni a gyerekekre. Sok sikeresnek mondott tanár kerülhet szereptévesztésbe azáltal, hogy csak a gyerekek tükrébe pillantva látja önmagát. Szélsőséges esetben annyira elszakadhat a tanár a valóságtól, hogy magát különlegesnek, szinte kiválasztottnak éli meg, és elvárja, hogy mindenki így is viszonyuljon hozzá. Ennek a magatartásnak egyenes következménye lehet, hogy a tanár folyamatosan megsérti a gyerekek magánszféráját, olyan lelki beszélgetéseket folytat, amelyekben mindenható szerepbe kerül. A pedagógus személyes igényének, szellemi, lelki jóllétének biztosítéka csakis a gyerekektől független szeretetforrásból való táplálkozás lehet. A család, egy közösség, a barátok szeretete sokat segíthet, de igazi, állandóan megújuló forrássá csak Jézus szeretete válhat. Az isteni pedagógia elsősorban az evangéliumokban mutatkozik meg, ahol az imádságból erőt merítő Jézust látjuk, amint tanítványait a maguk valóságában szólítja meg.

A belső kontroll: a szemlélődő ima

A szereptévesztés nem csak a tanári pálya velejárója, de talán itt a legártalmasabb: a még kialakulóban lévő gyerekek elé hamis mintákat állítunk. A gyerekek rajongása elbizakodottá és saját teljesítményére büszkévé teheti a tanárt. A belső kontroll, az ima éppen abban segít, hogy a pedagógus saját valóságában lássa önmagát: Isten teremtményeként. Ez a hozzáállás büszkeség helyett egyre inkább a hála és alázat érzését szüli meg. Már nem szuperhősként, tévedhetetlen orákulumként jelenik meg tanítványai előtt, hanem botorkáló, eleső, saját keresztútját járó emberként, aki vállalja kudarcait: egy rosszul megfogalmazott, talán bántó mondatot, be nem tartott ígéreteket, feledékenységet. A tanítványok így szembesülhetnek tanáraik tökéletlenségén, gyarlóságain keresztül saját magukkal is. Az állandó elesés majd fölállás a legnagyobb minta, amit a tanár a rábízottak elé élhet. Merni elesni, lent lenni kiszolgáltatottan, mégsem függeni a gyerekek szeretetétől, hanem egyedül a Mennyei Atyába kapaszkodva fölállni; egyre kisebbé válni, leülni a gyerekek közé, őket hozni helyzetbe, nem magunkat; csak hallgatni, és nem bölcs tanácsokat adni, inkább kérdésekkel segíteni őket önmaguk megismerésében; a háttérben csöndben imádkozni – a tanári hivatás legmélyebb rétegei ezek. „A katolikus iskola tudatában van annak, hogy az ember egy meg-megújuló megtérés folyamatában válhatik azzá, aminek Isten szánta. Megtanítja a fiatalokat arra, hogy személyes életük különféle helyzeteiben Istennel párbeszédet folytassanak.”⁴

Az elesésekben nagy lehetőséget is kap a tanár: szenvedését fölajánlhatja tanítványaiért. Ebben a pillanatban már nem ő áll a történések középpontjában, nem ő akarja irányítani az eseményeket, hanem hagyja, hogy a kegyelem működjön – általa. A krisztusi pedagógia legmélyebb megvalósulása teljesedik be tehát: a Szentháromság szerető jelenlétébe vezeti tanítványait.

A társadalmi, szülői elvárások, az objektív mérések helyett „mekkora alázatosságnak és reménységnek kell élnie minden nevelőben, aki tudja, hogy az ő munkáját nem lehet olyan pusztán racionális kritériumok alapján értékelni, amelyek más területen beválnak.” – olvashatjuk a Katolikus Nevelés Kongregációjának szövegében.

Így tehát „a katolikus iskola nevelésének értékét, eredményességét nem lehet a közvetlen hatékonyság fokain lemérni. A keresztény nevelésben a nevelő és a növendék szabadságán túl, amely dialogikus viszonyba kerül egymással, mindig számba kell venni a »kegyelmi« tényezőt, amellyel ez a dialógus át- meg átitatódik. Márpedig a szabadság és a kegyelem a lélek ritmustörvénye szerint érleli meg a maga gyümölcseit, s ezek nem mérhetők evilági mértékkel. A kegyelem ráoltódik az emberi szabadságra, s azt sajátos kiteljesedésre segíti, elvezeti a Szentlélektől sugallott szabadságra. A katolikus iskola tudatosan és elkötelezetten ezzel a szabadító erővel igyekszik együttműködni, így lesz a világnak krisztusi kovásza.”⁵

Hivatkozások:
• 1 Foglalkozás a különböző társadalmi, kulturális és etnikai hátterű tanulókkal; hatékony tanulási környezet és a tanulási folyamatok támogató légkörének megteremtése; team-munkában történő együttműködés a tanulókkal foglalkozó más tanárokkal, egyéb szakemberekkel; részvétel iskolai, tanárképzési tanterv-és szervezetfejlesztésben, valamint értékelésben; együttműködés szülőkkel, egyéb társadalmi partnerekkel; problémafeltáró, problémamegoldó viselkedés; saját szakmai fejlődés irányítása, elősegítése az egy életen át tartó tanulás folyamatában.
• 2 Szabó Ildikó: Iskola és társadalom – Közoktatással kapcsolatos társadalmi elvárások Magyarországon, In Új Pedagógiai Szemle, Bp. 1999. szeptember
• 3 A katolikus iskola, Katolikus Nevelés Kongregációja, Róma, 1977. 55. pont
• 4 A katolikus iskola, Katolikus Nevelés Kongregációja, Róma, 1977. 45. pont
• 5 A katolikus iskola, Katolikus Nevelés Kongregációja, Róma, 1977. 85. pont