Bakos Gergely OSB: A filozófus, az ember és az Isten

Hazánkban és Egyházunkban különösen fontos, hogy szembenézzünk az újkori kultúrával, azon belül pedig a Felvilágosodással. Descartes munkássága példaszerűen képes szemünk elé állítani annak egyik leglényegesebb, máig időtálló mozzanatát, az önálló gondolkodásra, a szellemi felnőttségre való törekvést.  

aA bölcselőket az ókortól fogva foglalkoztatta az a kérdés, hogy Isten fogalmát filozófiai úton közelítsék meg. Már Platónnál és Arisztotelésznél, a két nagy athéninál találkozhatunk Isten létét a vallásos hagyománytól függetlenül belátni kívánó gondolatmenetekkel. Amint a görög gondolatkincs találkozott a nagy egyistenhívő vallások, a zsidóság, kereszténység és az iszlám kultúrájával, e gondolati hagyomány természetes módon folytatódott a középkorban. Így például az Isten létezését értelemmel belátni kívánó ókori-középkori eredetű gondolatmenetek világos összefoglalását adja Aquinói Szent Tamás híres „öt útja” (ST I, 2 a.3.). Az időközben beálló nagy kulturális-társadalmi változások ellenére – vagy épp ezek miatt – Isten létének értelmi belátása az újkor bölcseletének lényeges eleme maradt. Így például a barokk kor három nagy racionalista filozófusa, René Descartes, Benedictus de Spinoza és Gottfried Leibniz a közöttük lévő fontos filozófiai és teológiai eltérések ellenére egyként rendszerük sarokköveként dolgozták ki a Szent Ágostonra és Szent Anzelmra visszamenő, később Kant nyomán ontológiainak nevezett istenérv egy-egy változatát.

Új kezdet?

Descartes esetében igen világos és egyértelmű az újítás szándéka: tudatosan a korabeli iskolás filozófia, a skolasztika bírálójaként és elutasítójaként lép fel, egyenesen az a szándéka, hogy munkásságával új, jobb, igazabb utat nyisson a gondolkodásban. Le akarja váltani a skolasztikát, új filozófiai tankönyvet kíván írni. Éles ellentétben az iskolai tankönyvek tartalmazta filozófiával, a francia gondolkodó számára a filozófia igazi egzisztenciális ügy: olyan, az emberi értelem természetes képességeire támaszkodó észrendszer, amely a kor vallási-felekezeti, valamint világnézeti-erkölcsi vitáin túllépve nemcsak megbízható tudományos ismeretet szolgáltat, hanem végső soron emberi boldogulásunkat szolgálja. E boldogság természetesen számára – s több más kortárs filozófus számára –, ugyanakkor nem független az istenhittől. A filozófus minden, olykor valóban forradalmi gondolata ellenére olyan bölcsességre törekszik, amellyel Isten színe előtt is becsülettel megállhat – amint az világos a három felidézett nagy racionalista gondolkodó esetében. Míg például Spinoza kimondottan Etika című művéről híres, addig Descartes esetében külön fontos rámutatnunk arra, mennyire fontos e francia gondolkodó számára is az etika, amelyről rá gondolva általában meg szoktunk feledkezni. Pedig amint ő maga írta: a filozófia nagy fájának gyümölcseit természetesen az ágairól lehet szüretelni. S ezen gyümölcsök közé tartozik az etika. Más dolog persze a szándék s megint más annak megvalósítása. Hiszen manapság aligha akad olyan filozófus, aki Descartes legtöbb alapmeggyőződésével egyetértene. Mi lehet hát az ő igazi, számunkra is maradandó újdonsága a középkori gondolkodással szemben? Descartes egy istenérvére összpontosítva tanulságos választ kaphatunk kérdésünkre.

Véges szubjektum és Végtelen Isten

Vállalkozásunkban maga a francia gondolkodó siet segítségünkre: az Elmélkedések az első filozófiáról írt művének Függelékében (lásd A szerző válaszai az első ellenvetésre) ugyanis ő maga válaszol Caterus alkmaari püspök arra vonatkozó kérdésére: vajon miben tér el Descartes gondolatmenete első olvasásra Szent Tamás hasonlónak tűnő gondolatától? Descartes világosan látja, hogy Isten bizonyításakor ő maga nem egyszerűen a minket körülvevő érzékelhető világ valamely vonásából indult ki, mint teszik azt a hagyományos gondolatmenetek – az úgynevezett kozmológiai istenérv változatai – hanem saját létezésén töpreng el. Nem úgy érvelt, mint Arisztotelész nyomán Tamás, akik szerint a világ jelenségeinek oksági összefüggései végső soron nem magyarázzák meg saját magukat, s ezért fel kell tételeznünk egy Első Okot, amely elindította az egész világfolyamatot. Descartes-nál a kérdés tulajdonképpen nem világunk egyszeri létrehozására, esetleg valamikor a múltban történt megteremtésére, hanem a mindkori jelenbeli létben tartására vonatkozik. Szerinte ugyanis – egyes középkori gondolkodókkal, így például Al-Ghazálival vagy Eckhart Mesterrel egyáltalán nem ellentétben – a világ önmagától, önmaga erejéből nem maradhatna meg a létben. Világunkat Isten mintegy minden pillanatban újra megteremti, hiszen Istentől függetlenül az nem tudná fönntartani magát. Ezért Descartes számára nem az a probléma, hogy a világot magyarázó, mára már elmúlt okok sorában nem lehet a végtelenbe menni, mert így nem magyaráznánk meg semmit, hanem éppenséggel az, hogy az ember minden egyes jelen pillanatban hogyan magyarázza meg a világ ittlétét. Saját létezésének kiindulásul választása természetesen Descartes számára annyiban fontos, amennyiben az ember gondolkodó dolog (res cogitans). Saját ideái – ma azt mondanánk: gondolati aktusai és tartalmai – között kutatva bukkan rá Descartes a Végtelen, az Abszolút Tökéletesség, azaz végeredményben Isten fogalmára. A szerzőnek a Végtelen ideájára vonatkozó gondolatai, az Elmélkedések, ma is a legérdekesebb és vallásfilozófiailag jelentős rétegéhez tartoznak. Maga Descartes nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a szubjektív kiindulásban számára éppenséggel a véges valóságban megtalálható Végtelen ideája a lényeges pont. Tamással s az általa összefoglalt tiszteletreméltó filozófiai hagyománnyal összehasonlítva Descartes gondolatmenetében véges és Végtelen szembeállítása jóval valóságosabb és tudatosabb. Egyértelmű hangsúly esik a magát véges létezőként tapasztaló egyén esetleges létezésére, a szubjektum kontingenciájára, valamint egzisztenciális érintettségére. Míg a Tamás által felsorolt érveknek legfeljebb a végén sejlik fel az emberi szubjektum egy megjegyzésben, mely az emberi életvilághoz köti a bebizonyított Okot: tudniillik „ezt hívja mindenki Istennek.” Talán az sem véletlen, hogy Descartes kimondottan hangsúlyozza: inkább a dologra magára, mint a szavakra kellene figyelnünk. Azaz a filozófiában semmiképpen sem elégséges a korabeli skolasztika megtanult szakkifejezéseit, meghatározásait és gondolatmeneteit szajkózni.

Az újkori filozófia értékei

Az emberi szubjektum felé fordulás természetesen az egész újkori bölcseletre jellemző mozzanat, amint ez jól nyomon követhető Locke, Hume, Berkeley, Leibniz, Rousseau, Kant, Hegel és Nietzsche munkásságában. E fordulat egyik mély indítéka kétségkívül az újkor ismeretelméleti és politikai érdeklődése: a középkori tudás és életvilág megrendülése szükségessé tette, hogy elgondolkodjanak az emberi megismerés, valamint társadalmi együttélés lehetőségeiről és határairól. S bár érvelhetünk amellett, hogy a modernitás bizonyos értelemben véget ért, tanulságairól aligha szabad megfeledkeznünk. A szubjektum felé fordulás értéke, hogy komoly lépést jelent egy valóban emberközpontú gondolkodás kialakításában. Descartes másik nagy témája, a Végtelen tematizálása a 17. századi francia vallásosságot és filozófiát, majd pedig más alakban a 19. századi német bölcseletet foglalkoztató nagy kérdéskörhöz tartozik. A 20. századi filozófiában Emmanuel Levinas veszi át Descartes-tól s fejleszti tovább a véges szubjektumban fellelt Végtelen ideájának gondolatát kimondottan etikai irányba.

Miért olvassuk tehát mi, a modernitás végén él ő emberek Descartes-ot?

Természetesen nem azért, hogy mindenben egyetértsünk vele. Egy igazi gondolkodót sem ezért olvasunk. Először meg kell értenünk őt, hogy egyáltalán értelmesen bírálhassuk, megfogalmazhassuk vele szemben saját gondolatainkat. Ily módon csiszolódik az ember saját filozófiája: bölcseleti hagyományunk nagyjait olvasva. Descartes esetében mégsem egyszerűen arról van szó, hogy tanuljunk hibáiból – amelyek számosak s alapvetőek, a nagyok hibáiból pedig mindig érdemes tanulnunk –, hanem egyúttal arról is, hogy felfedezzük értékeit. A karteziánus filozófia több évszázados bölcseleti befogadása és bírálata épp ezt teszi számunkra lehetővé. Descartes-ban mindenképpen becsülnünk kell a hazájához és vallásához mindvégig hűséges, ugyanakkor bátran újító gondolkodót, aki korának gondolati feszültségeit nemcsak megtestesítette, hanem igyekezett értelmesen együttgondolni ezeket. Posztmodern világunkban mi is különböző ambivalenciák emberei vagyunk, így Descartes útkereséseiben és vívódásaiban némileg magunkra ismerhetünk. Hazánkban és Egyházunkban különösen fontos, hogy szembenézzünk az újkori kultúrával, azon belül pedig a Felvilágosodással. Sajátos történelmi sorsunkhoz tartozik, hogy a félfeudális rendi Magyarország, majd a kommunista diktatúra végletei hosszú évtizedeken át akadályoztak minket ebben. Ugyanakkor időközben kiépült körülöttünk, hazánkban s a nagyvilágban egyaránt, egy olyan kultúra, amelyben lehetetlen tagadnunk vagy semmibe vennünk a Felvilágosodást. Descartes munkássága nemcsak történetileg előzi meg s gondolatilag előlegezi meg e szellemi mozgalmat, hanem példaszerűen és lendületesen képes szemünk elé állítani annak egyik leglényegesebb, máig időtálló mozzanatát, az önálló gondolkodásra, a szellemi felnőttségre való törekvést. Sapere aude! – Merj gondolkodni! – írja később találóan Kant. Az önálló gondolkodás e descartes-i tanúsága pedig akkor is érvényes marad, ha filozófiájának tartalma sok szempontból felülvizsgálatra szorul. Nem véletlen, hogy a 20. század egyik legjelentősebb gondolkodója, Edmund Husserl, jóllehet maga aligha nevezhető egyértelműen karteziánusnak, Descartes szellemi gesztusában látja meg azt az új kezdetet, amelyhez vissza kell nyúlnia gondolkodásunknak. Gondolkodásunknak e Descartes segítségével megújuló kezdete egy olyan emberközpontú gondolkodásba vezethet el bennünket, amely együtt tudja gondolni a végest és a Végtelent, az embert és az Istent – lényeges különbségükben és szoros kapcsolatukban, így tartva meg mindkettő valóságát és méltóságát. Ha ez megtörténnék, akkor valóban megvalósulna a gondolkodás újkori fordulata.

Felhasznált és ajánlott irodalom:
• Boros Gábor: René Descartes. Budapest, Áron, 1998.
• René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról. Budapest, Atlantisz, 1994. különösen 45–65. és 111–117. p.
 • René Descartes: A filozófiai alapelvei. Budapest, Osiris, 1998. különösen 7–20. p.