Előző cikk Következő cikk

Dyekiss Virág: Látók, táltosok, szentemberek

A magyar hagyományos kultúrában gondok, bajok esetén az ember különleges „szakemberhez” fordulhatott, aki segített neki a helyzet értelmezésében, a továbblépésben. Ezek a speciális tudással rendelkező emberek képesek egy más szintre emelni a megoldhatatlannak tűnő problémát, a természetfeletti, gyakran Isten segítségét kérik, hogy kiderüljön a baj oka és elhárításának módja. Gyakran nagyon komplex rendszer alakult ki az egyes közösségekben, más-más tudóshoz fordultak a különböző gondok esetén.  

A mediátorok szerepe

A hagyományos paraszti közösségek egyént megtartó ereje nagyon erős volt. Mindenkinek megvolt a helye a rendszerben, s ez bizonyos keretek között rögzített volt. Máshogyan néztek egy hajadonra, mint egy újmenyecskére, s megint más helyzetbe került a gyermekét nevelgető anya, vagy a frissen nagymamává vált negyvenéves asszony. Ugyanígy a férfiszerepek is tagoltak voltak, mind az elvárások, mind a lehetőségek szempontjából. Az életállapot változásával járó lelki folyamatok megélését és megküzdését a szokásrendszer nagy érzékenységgel segítette. A legkidolgozottabb rítusrendszer ebből a szempontból (is) a házasságkötéshez fűződik, hiszen ott igen sok szereplő volt érzelmileg mélyen érintett az eseményben: a fiatal párnak, az elengedő szülőknek, az egész közösségnek szembe kellett nézni a változással. A keresztelőnek is hasonló szerepe volt: a társadalom befogadja a kis jövevényt, majd ezt követi néhány hét múlva az anya avatása, s visszatérése a közösségbe. Közben a támogató szeretet megnyilvánulásaként a gyermekágyasnak ételt hoznak, segítik, nem csak testi, hanem lelki felépülését is. Az apává válást segíti, hogy a keresztelő után ő veszi fel a gyermeket. Nem könnyű a generációváltást sem elfogadni, de talán megkönnyíti, hogy a megszületett gyermeket először a nagyanyjának adják oda, hiszen ő rengeteget fog vele foglalkozni a mindennapokban.

Láthatjuk még ebből a néhány mozzanatot felvető bemutatásból is, hogy az életfordulókhoz, életszakaszokhoz tartozó átmeneteket a szokásrend és a közösség hozzáállása megkönnyíti, mintegy kezeli. Előfordul azonban, nem is ritkán olyan esemény, amelynek félelmetességével hirtelen kell szembenéznie az egyénnek, s még annak is fennáll az esélye, hogy nem tud mit kezdeni vele, nem képes azt feldolgozni és továbblépni. Ilyen esemény a baleset, közeli hozzátartozó vagy jóbarát váratlan halála, vagy ha valaki súlyos betegséget kap, amit nem sikerül gyógyítani. De nem csak az emberélet veszélybe kerülése okozhat olyan helyzetet, amit nem képes elengedni az ember. Nagyon megviselő, ha az élet alapját jelentő megélhetés kerül veszélybe, a tehén nem ad tejet, a határt elveri a jég, elkóborol a jószág, vagy akár lopás történik. A párkapcsolatot érintő problémák is bénítóan hathatnak, az impotencia, a gyermektelenség, vagy ha nem szeret az, akit én szeretek... Természetesen még számos más krízisforrást felsorolhatnánk, de most ezeknél maradunk, mert a magyar hagyományos kultúrában ilyen esetekben az ember különleges „szakemberhez” fordulhatott, aki segített neki a helyzet értelmezésében, a továbblépésben.

Egyedi tudósok – kollektív képzetek

A halottlátó, a mondó, a néző, a szentember, gyógyító, javas, táltos, tudós pap, mindenféle más tudósok ilyen specialisták voltak, s ez a megküzdési mód sok helyen ma is élő gyakorlat, sőt, mondhatjuk, hogy újra egyre terjed. Könnyű ezekről az emberekről általánosságban beszélni, de valójában úgy tűnik, hogy a közösségben betöltött funkciójuk mindig nagyon egyedi és személyre szabott volt. Annyi bizonyos, hogy tudásuk, amelynek segítségével segíteni tudnak a hozzájuk fordulóknak, természetfeletti eredetű. Születésüket gyakran kíséri valamilyen különleges jel, amiből már akkor lehet tudni, hogy a gyermek „tudós” lesz: burokban vagy foggal születhetnek. Felnövekedésük során bizonyos életkorokban csodálatos élményeik vannak, s megtanulják, hogy mit tudnak tenni, milyen ügyekben és hogyan tudnak segíteni. Elhivatásukról azt beszélik, hogy transzban, akár önkívületi állapotban túlvilági utazáson vesznek részt, s ott tanulják meg tudományukat. Kísérőik, mestereik gyakran Jézus, Szűz Mária, angyalok vagy szentek, ők vezetik be az embert a gyógyítás, látás titkaiba, s a későbbiekben is hozzájuk fordulnak az egyes ügyekben. Fontos azonosság, hogy nem kérnek fizetséget vagy bármilyen előre kialkudott adományt a szolgálataikért, de ajándékot elfogadnak – amennyit az illető rászánt. A tudásukat nem válthatják pénzre, az nem fér össze az ajándékba kapott képesség természetével.

Halottlátók, jósok, szentemberek

A legélőbb hiedelemkör jelenleg a halottlátóhoz kapcsolódik. A nemrég elhunytak elengedését, az élők és holtak közötti elintézetlen ügyek lezárását, s ezáltal a megbékélést segíti elsősorban a halottlátó tevékenysége, de Erdélyben sokkal kiterjedtebb szerepköre van: távol levő személyek sorsáról való híradás, elveszett dolgok megtalálása, rontáshelyrehozás stb. A halottlátó (vagy egyszerűen látó) közvetlen kapcsolatba lép a halottal, aki megjelenik számára, olykor látható módon, vagy csak hírt ad magáról. Gyakran akkor keresik fel a halottlátót, ha úgy érzik, hogy a halott nem nyugodhat a sírjában, ha álmukban, gondolataikban túl sokszor felbukkan. Ilyenkor gyanús, hogy valamilyen elintézetlen ügye maradt e világon, ami miatt nem tud távozni. A halottlátó imákat, alamizsnaosztást, mise felajánlását javasolja, de előfordul, hogy megmondja, hogy a halott valamilyen tárgyat elfelejtett visszaadni, vagy valakitől nem kért bocsánatot életében, s ezeket elrendezve minden rendbe jön. Van, hogy a család csak tudni szeretné, hogy jó helyre került-e az elhunyt, hogy érzi magát, megvan-e mindene, amire szüksége lehet. A halottlátó inti őket, hogy ne sirassák túlságosan a távozót, mert akkor nem érzi jól magát a túlvilágon. Nem mindig sikerül kapcsolatba lépni a lelkekkel, ezt úgy fejezik ki, hogy nem jött vele a halottja. Ez a képzetkör a mai napig élő, sőt bekerülnek olyan új elemek is, amelyek talán meglepőnek tűnnek: internetről letöltött látomáskereső képek, különféle népszerű ezoterikus praktikák. Ezek a hagyományos képtől már idegenek, de fontos mai igényeket elégítenek ki.

Az eltűnt tárgyak, személyek, állatok megkeresése, hirtelen jött sorscsapás okának megtudakolása, vagy a jövőbe nézés a néző, látó, mondó feladata volt. A bajok okát sokszor rontásban keresték, s a rontó személyének meghatározása fontos lépés volt a gyógyulás felé. Természetesen leggyakrabban személyes haragost jelöltek meg rontóként, eleve konfliktusokkal terhelt kapcsolatok mentén indultak el. A tér és az idő beláthatatlan távlatai felé mutató jóslás és keresés szintén az egyszerű ember számára elérhetetlen dimenziókba mutat.

A transzcendens szférát másoknál intenzívebben megközelíteni tudó, látomásokat látó szentemberek kicsit a laikus lelkipásztor szerepét töltötték be sok közösségben. Imáért, lelki segítségért fordultak hozzájuk az emberek. Gyógyítanak is, imával és böjttel igyekeznek segíteni a rászorulókon. Sokszor segítenek az elveszett tárgyak megtalálásában, túlvilági útjuk során a halottakról is tudakozódnak. Láthatjuk, hogy e specialisták alakjai semmiképpen sem választhatók szét éles vonalakkal.

Sámán-e a táltos?

Fontos megemlíteni a manapság oly gyakran emlegetett táltos alakját. A táltost szívesen tekintik a magyar ősvallás sámánalakjának, aki így mint speciális magyar, sőt a honfoglalás korából (vagy különösen még azelőttről) fennmaradt hitvilágelem nagyon fontos személye. Diószegi Vilmos A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben című munkájában összeállít egy hajdani sámánképet, a szibériai sámánok mintájára. Előttünk áll a madár- vagy szarvasfejdíszes, dobbal dolgozó sámán, akit a magyarok táltosnak hívnak. Sajnos az impozáns alak igen sok, egymással nem összefüggésbe hozható elemből állt össze. Dobbal való gyógyításra egyáltalán nincsen példa sem a jelenkori szövegekben, sem a boszorkányperekben. A fejdíszek motívuma nem a táltos-, hanem a boszorkányhiedelmekből ismert, a transzállapotba esés pedig a halottlátók alakjához kapcsolódik. Nem egyértelmű, hogy milyen időszakból származó adatokat használ fel a vizsgálathoz, pedig egy olyan változó rendszernél, mint a néphit, nem lehet ezer éveket csak úgy átugorni. A sok különböző mediátor és természetfölötti kapcsolatokkal rendelkező hiedelemlény alakjából összeállított táltos figurája sámánközpontúvá tette a feltételezett magyar őshitet, de ez az újabb kutatások szerint korántsem biztos, hogy fedi a valóságot. Mit mondhatunk akkor biztosan a magyar táltos alakjáról? A boszorkányperek tanúsága szerint a 16. századtól adatolt a táltos időjárásért való viaskodása. E hiedelemcsoport szerint a táltos valamilyen állatalakban, leggyakrabban bika képében jelenki meg, de előfordul két különböző színű kerék vagy láng képében küzdő táltos is. A fő cél, hogy a határ termékenységét biztosítsák, megvédjék azt az ellenséges táltossal szemben, nehogy jégeső pusztítsa el a növekvő életet. Az állatalakban viaskodó időjárásvarázsló alakja egész Közép-Európában elterjedt és ismert alak. A folklóradatok alapján a táltos-hiedelemkör fontos eleme a kincskeresés is, azaz hogy látja a földben elrejtett kincset, tudja megtalálásának titkát. Ezen kívül a gyógyulásért, gyakran állatok gyógyulásáért fordulnak hozzá. A táltos soha nem volt olyan széles szerepkörrel rendelkező mediátor, mint a sámán, népszerűségét nagyrészt Diószegi kutatásainak köszönheti. Manapság sok, magát táltosnak nevező, doboló, éneklő, akár transzba eső emberről hallhatunk, de ezeknek már nem sok közük van a néphagyomány táltosához.

Minden közösség, minden társadalom megtalálja azokat az eszközöket, ahogyan kapcsolatba tud lépni élete legnehezebb pillanataiban Istennel, a világot igazgató erővel. Ezt saját környezetünkben körülnézve is tetten érhetjük. Fontos ilyenkor, hogy az ember mellett álljon valaki, aki segíthet, de az is nagyon fontos, hogy óvatosan viszonyuljunk az eredeti szerkezetükből kiragadott, hagyományosnak tűnő, de voltaképpen a mesevilágba tartozó módszerekhez.

Felhasznált irodalom:
• Czövek Judit: Halottlátók a magyar néphagyományban. Debrecen, 1987, KLTE. /Studia folkloristica et ethnographica, 21./ 127 o.  
• Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Budapest, 1998, Akadémiai.
Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza. S. a. rend. Bálint Sándor. Szolnok, 1991, Verseghy F. Megyei Könyvtár.
Hiedelemszövegek. Szerk. Pócs Éva. Budapest, 2012, Balassi. /A magyar folklór szövegvilága, 1./
• Keszeg Vilmos: Mezőségi hiedelmek. Marosvásárhely, 1999, Mentor.